Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-23 / 30. szám
Svájc sem az igazi! Nem az a hermetikusan elzárt európai földi paradicsom, mint egykor volt. A zürichi pályaudvaron akár Timbuktuban is erezhetné magát az ember, annyi a fekete, a sárga, a színesbőrű. Újabban mind nagyobb forgalmat bonyolít le a vasúti pályaudvartól nem messze található nemzetközi autóbuszpályaudvar is, ide fúrnak be a „kelet-európai” buszok. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a park padján őrizetlenül lehetett hagyni a csomagot... Vannak már itt is tolvajok, kábítószerélvezők. De vannak szigorú rendőrök is, akik gyorsan összeterelik, igazoltatják a tántorgókat, és ha az illető külföldi, sürgősen kiutasítják. Persze, nem ez a tipikus. Ha egy külföldi Svájcban munkavállalási engedélyhez jutott, az nagyon megbecsüli a munkáját. Pontosan, precízen dolgozik s takarékoskodik. Akinek olyan szerencséje adódik, hogy svájci állampolgárral köt házasságot, az pedig megfogta az Isten lábát! Idővel belőle is olyan svájci állampolgár lehet, akinek lesz betegbiztosítása, nyugdíja, nyugodt és biztonságos élete - amennyiben teljesíti kötelességeit, tiszteletben tartja az írott és íratlan törvényeket. A Svájcba szakadt magyarok nagy többsége szerencsésen megbirkózott a társadalmi, éghajlati, nyelvi nehézségekkel. Az első nagyobb emigrációs hullám a fasizmus, a Hitler előli menekülés idejére esett. Ezt követte a komunizmus előli menekülés 1945 után... A Felvidéken, a Nyit- ra melletti Zsámbokréten született világhírű elmegyógyász, a Sorsanalízis megalkotója: Szondi Lipót is ekkortájt érkezett Zürichbe. Igaz, ő nem Magyarországról vagy Szlovákiából, hanem Amerikából. A 40-es évek elején munkaszolgálatossá degradált tudós sorsát figyelemmel kísérte az amerikai tudományos világ. A fasiszta koncentrációs táborból, csere útján, kimenekítették Amerikába, majd innen került Zürichbe. Az általa összeállított Szondi- tesztet ma is használják világszerte. A Szondi Lipótról elnevezett és általa alapított zürichi Szondi Intézet a nemrégen, 93 éves korában elhunyt nagy tudós halála u- tán is képezi - egyetemi szinten, öt éven át - a világ minden tájáról ide érkező, mély- lélektannal foglalkozni kívánó pszichiátereket, pszichológusokat. Svájcban működik még a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és Bernben székel a dr. GoszJonyi Péter által alapított és irányított Kelet-európai Könyvtár, ahol szívesen fogadnak minden olyan kiadványt és írott szöveget, amely a volt „szoctáborban” jelent meg vagy mostanában lát nyomdafestéket. Számos kisebb egyesület, magyar közösség is tevékenykedik Svájcban. Ezek többségét már az 1965-ös emigrációs hullám hozta létre. Hozzájuk csatlakoztak a harmadik hullámban érkező hatvannyolcas csehszlovákiai magyarok és nem-magyarok is. A Prágából emigrált magyar tanárismerősöm például naponta olvasója az Új Szónak! Ez is azt jelenti, tudnak rólunk; hogy nem közömbös a sorsunk. Annak ellenére nem, hogy ő és a többiek is már egy jobb, szebb, tisztességesebb világban élnek. A svájci újságos standokon szlovákiai sajtóterméket ugyan nem találni, de bő a választék a magyar, cseh, orosz, lengyel lapokból. Zürich művészeti érdekességei közé sorolnám a Fraumünster (Női Kolostor) templomának színes üvegablakait; az Ukrajnában született, majd Párizsba emigrált zsidó festőművész, Marc Chagall alkotását. A szürke, nyomasztó, robusztus templombelsőt könnyedebbé, melegebbé teszi az 1970- ben alkotott chagalli mű. Sem a protestáns, sem a katolikus hívőket nem zavarja, hogy a bibliai témájú ablakfestmények szerzője zsidó. A tolerancia jelképe is lehetne, elvégre a keresztény vallás mélyen gyökeredzik a zsidó vallásban. A A svájciak már idestova félezer éve véget vetettek a vallási türelmetlenségnek. A nyelvi intolerancia szinte teljesen ismeretlen számukra. A luzerni Szent Lukas templom Zwingli termében havonta gyülekeznek a magyar hívők - evangélikusok, reformátusok, katolikusok - magyar isten- tiszteletre. Utána együtt maradnak, hogy azzal kezdjék a beszélgetést: Miben segíthetek? Ilyenkor megbeszélik, kit kell az öregek közül meglátogatni, kinek kell valamilyen hivatalos ügyét elintézni. Ha egy egyedül, rokonság nélkül élő magyar eltávozik az élők sorából, ők rendezik a temetést. A ravatalozó bejáratánál kitett tálcára helyezik a pénzadományokat, amelyet jótékonysági célokra fordítanak. Az elhunyt hagyatékát, amennyiben nincsenek örökösök, a Charitas jótékonysági szervezet rendelkezésére bocsátják, ahonnan a frissen rászorultak, netán a még ma is meglevő politikai emigránsok kapnak támogatást. Ez a jóság körforgása. A csoport mozgató lelke egy svájci milliomos magyar felesége: Éva asszony, aki három gyermek édesanyja. Egykoron Zsolna mellett voltak birtokaik... Az embernek az a nyelv az anyanyelve, amelyiken imádkozik. Ezért is találkoznak Szekeres István oda vannak készítve a német, olasz, francia nyelvű imakönyvek. A magyaroknak külön osztják ki a magyar imakönyveket. A szentmise végén nagy átéléssel elénekelik az Isten, áldd meg a magyart, majd a közvetlenül a templommal egybeépített parókia melletti kisterembe vonulnak, ahol külön asztal mellé ülnek a nők és külön asztalhoz a férfiak. Ők is megbeszélik a teendőket, az asszonyok az asztalokra varázsolják a még langyos pogácsát, pattogatott kukoricát, aprósüteményt, a férfiak bort bontanak. Szívélyesen csevegnek, megbeszélik, hogyan ünnepeljék meg március 15-ét, Szent István napját, október 23-át, hol legyen a Katalin-bál, milyen ajándékot vegyenek az újszülötteknek. Majd bejön a tisztelendő úr, leül a zongorához és szinte észre sem veszik az idő múlását. Búcsúzóul elénekelik, hogy „Szeressük egymást, gyerekek...” Utána vagy hazamennek, vagy valamelyik családnál töltik a szép vasárnapok délutánjait. Egy fekete hajú, bajszos férfi és szőke felesége gyönyörűen énekel. Olyanok, mint doktor Zsivágó és szerelme, Lara. ők a Szekeres házaspár. Egy komplikáltabb igeragozásnál megbicsaklik Szilvia nyelve. Ejnye, gondolná az ember, 30 év után sem illik elfelejteni magyarul. És ekkor derül ki, hogy Szekeresné, Szilvia asszony született svájci, aki csak a magyar férje és a magyar rokonság kedvéért tanult meg szinte tökéletesen magyarul. A Hadíkfal- váról származó Imoldával és Vendellel sokat járnak piknikezni az Alpokba. Az út mellett, az erre a célra kijelölt helyen, őrizetlenül lenn hagyják az autót, benne az enni-innivalót, ha pár órát még gombáznak is a magas hegyi legelők szélén. Visszatérve mindent a helyén találnak, érintetlenül. Zürichbe már betört a keleti „davaj-davaj”, ám ide még nem jutott el. Rózsika 68-as szlovákiai emigráns. Mint annyi más magyar, csak szimbolikus lakást tart fenn Svájcban. Az év nagy réSzilvia asszony, aki megtanult magyarul Az apróhirdetésekben első kívánalom a kedvesség, udvariasság, kapcsolatteremtési készség. Télen-nyáron rengeteg a turista. Féldeciző, lerészegedésig iddogáló embereket nemigen látni. Annál többen eszik a csokoládét, isszák a kakaót, teát, tejes kávét, s harapják a foszlós kalácsot. A nyugdíjkorhatár 65 év, de szívesen dolgoznak ettől idősebb korban is, mondjuk heti 15-20 órában. Így nem szakad rájuk egyik napról a másikra a gyilkos semmittevés, és a munka egyben jövedelemkiegészítés, a társas kapcsolatok folytatását is jelenti. A kávézók délelőtti, délutáni törzsvendégei a jól ápolt, elegáns idős hölgyek és urak. Sok a 80 év feletti nyugdíjas. Vannak családok, ahol egy nemzedéket a gyerekek, a másodikat a dolgozó családtagok képezik, a harmadik és negyedik nemzedék pedig nyugdíjas. Egészségesen táplálkoznak, sokat mozognak és dolgoznak, kiegyensúlyozottan élnek. Nem mogorvák, a pult mindkét oldalán mosolyognak egymásra, nem idegeskednek. Nem ordítoznak a gyerekre, a fétjre. Jó lenne importálni a ,.Miben segíthetek?” gesztusát is, sem vámot, sem adót nem kellene érte fizetni. az idegenbe szakadtak a templomokban New Yorkban éppúgy, ahogy a svájci magyarok egy másik csoportja Perlenben. Itt Dér János plébános úr minden vasárnap magyar nyelven tart katolikus szentmisét, a német mise után. Perien mindössze néhány nagyobbacska parasztházból álló svájci falu egy nagy és központi fűtéssel ellátott templommal. Ide érkeznek vasárnaponként a szomszédos kantonokból az egymást szívélyes öleléssel, kézfogással köszöntő magyarok. Mint minden svájci templomban, a padokban minden ülőhelyre egymásra helyezve Fraumünster temploma szét Magyarországon tölti. A forintra váltott svájci nyugdíjból Pesten nagyon jól meg lehet élni. Csaknem valamennyi magyar emigráns fenntartja szoros kapcsolatát az anyaországgal. Voltak, akik szőlőt, hétvégi házat, nyaralót vettek, vagy egykori szülőházukat újították fel. Befektetnek, és ha vékonyka szálakkal is, de kötik a magyar gazdaság szekerét a Nyugatéhoz. A Gyula utónevű svájci magyart kérdezem, a hivatalos okmányokban hogyan írják a keresztnevét? Értetlenül néz rám.- Hát Gyulának! Miért, hogyan kellene? Eszembe jut a szlovák parlamentben zajlott névháború - de neki hiába magyaráznám, aligha tudná megérteni. Ugyan hogyan is keresztelnék át a svájciak a sok tamilt, indiait, japánt? Ettől ők svájciak lennének? Maradjon mindenki az anyanyelvében, bőrében, kultúrájában, vallásában és a nevében önmaga! De legyen svájcivá tisztességben, rendszeretetben, tisztaságban, munkavégzésben. Jó, ha az ember a három hivatalos nyelv: a német, az olasz, a francia mellett megtanul „sviccer düccsül” is, ami annyiban hasonlít az irodalmi némethez, mint mondjuk a csángó magyarok nyelvezete a mai magyar irodalmi nyelvhez. A svájciak büszkén „düccsölnek” a rádióban és a tévében is, ahol ha német nyelvű film megy, ott van alatta az olasz és a francia felirat. A pályaudvarokon is mindenütt három nyelven jelenti a hangosbeszélő a tudnivalókat. Még a mosóporon is háromnyelvű a felirat. Az üzletek ízlésesek, a választék decens és nem drága - nekik. A mintegy 100 négyzetméter területű üzletben egyetlen kiszolgáló, ő a pénztáros, a raktáros, sőt még a takarítást is ő végzi - így lehet jól keresni. A Kofler-cég nem az árut, hanem a személyzetét reklámozza: „Azt mondják, nálunk vannak a legudvariasabb eladók.” A svájciak valahogy mindent a maga idejében csinálnak. A gyerekek kibolondozzák magukat, amikor annak az ideje van, aztán lehiggadnak. Felnőtt korban aztán a munkanapokon szívósan, de nyugodt tempóban dolgoznak. Nem kapkodva, nem idegeskedve. És ha ünnep van. akkor ünnepelnek. Látni kell őket dolgozni és mulatni. Amilyen pontosan dolgoznak, olyan önfeledten szórakoznak, akár a tom- bolásig. Legnagyobb országos népünnepélyük a farsangbúcsúztató, a Fassnacht. Erre már ősszel elkezdik a készülődést. Híres a velencei álarcos felvonulás, a riói karnevál; de hogy milyen egy bázeli vagy luzerni Fassnacht - azaz farsangbúcsúztató, azt látni kell! A farsang utolsó hetében lázban égnek a svájci városok, falvak. Vagy komplett jelmezben vonul fel valaki, vagy utcai néző; de akkor is illik legalább egy „furcsa kalapot” feltenni, netán macskának, kutyának maszkíroznia magát. Az utcákon, ablakokban, erkélyeken embernagyságú bábuk. A felvonulások idejére az üzletekben új nyitvatartási rend lép életbe. A városi forgalmat elterelik; a hivatalok, üzletek, de még a bankok is csak félgőzzel dolgoznak. A nagy áruházak megvendégelik a felvonulókat. Az udvarokban terített asztalokkal, forralt borral, teával, süteményekkel várják a lakók a nagy ricsajt csapó zenészeket. A polgár- mester lovashintón vonul a feleségével, és teli marokkal szólja a cukorkát, a narancsot. A sörgyár lovaskocsiról ingyen sörrel vendégeli meg az utca népét. A különböző cégek úgyszintén. Mázsaszámra szólják a konfettit, a színes papírspirált. És szemetelnek! A svájciak! De csak akkor, azaz húshagyó kedden éjfélig. Hamvazószerdára ébredve az utcákat felseperték, a szemetet elszállították, teljes gőzzel működik megint minden és a régi útvonalon közlekednek a buszok, villamosok. Helyreáll a svájci rend, a pontosság, a megbízhatóság. Aki megteheti, hogy a szabadságát töltve Svájcba utazzék, aligha bánja meg. Arra a két-három hétre „sviccer düccsül” sem kell tudnia... Holló Anna 1995. július 23.
