Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-23 / 30. szám
1995. július 23. PUBLICISZTIKA EL ETKEPEK III. József Két öregedő nyugdíjas utazik a ga- lántai vonaton. Egyikük egy kisfiúval, a másik magányosan. A magányos öregúrnak beszélgetni támad kedve, s ahogy ez már a vonaton szokás, először a kisfiúval kezd incselkedni. Rámosolyog, grimaszokat vág, mire a pöttöm gyerek szégyenlősen elfordul, félénken bújik atyjához, térde alatt ölelgeti annak élesre vasalt nadrágját. Az idegen most már bátrabban megszólíthatja:- Csak nem félsz? - kérdezi mosolyogva a gyereket.- Most utazik először vonaton - szólal meg a gyerek helyett az apa, bár akkor még korántsem világos, hogy az öregúr a kisfiú apja. A másik férfi meg is kérdezi:- Ne haragudjék, ha megkérdem, de az ember mostanában sohasem tudhatja: a gyerek kinek az unokája, kinek a saját kisfia?-A kisfiam! -feleli a férfi. - Ő III. József!- III. József?- Igen. Háromszor nősültem, mindhárom házasságomból született egy kisfiam, s valamennyit Józsefre kereszteltem - magyarázza kaján mosollyal a férfi, mert látja útitársa különös, döbbent tekintetét. Annak pedig mintha kiszáradt volna a torka, nem talál megfelelő szót, s ostobán megkérdezi a kisfiút:- Aztán tudod-e, ki volt 11. József?- Ismeri I. és II. Józsefet is, de még nem beszél velük -feleli az apa. - Valahogy későn kezd gagyogni.- De én az igazi II. Józsefre gondoltam - makacskodik a férfi.- Miért? Talán az én II. Józsefem nem igazi? Most megyünk őt meglátogatni -feleli ártatlan képpel az apa. E választól a kíváncsiskodó végképp zavarba jön. Zavaros szemekkel, szorongva néz az apára, aztán III. Józsefre, akit szemlátomást nem zavarnak nagy történelmi elődjei - és a felnőttek suta játékai. Szőke József „A teljes ember próbája folyik ai élet nyeli csataterein” A MAGYAR NYELV HELYZETE SZLOVÁKIÁBAN Ismeretes, hogy a magyarság jelentős része (megközelítőleg minden harmadik sarja) - hazájától távol kerülve vagy szülőföldjén, lakóhelyén maradva, de az I. világháborút követően más államok keretei közé sodródva - anyanemzetétől elszakítva él. Az Amerikába kivándorolt magyarok egy része már több mint száz esztendeje, a hazánkkal szomszédos országok magyar lakossága pedig Trianon óta fokozatosan a kétnyelvűség helyzetébe került. Ez történt a felvidéki magyarsággal is, amely a több mint hetven évvel ezelőtti határváltoztatások miatt a Csehszlovák Köztársaság államiságának kötelékébe kényszerült. A más nyelvű és más kultúrájú népek körében élő kisebbségek több tényezőtől (pl. létszámától, gazdasági, politikai, kulturális lehetőségeitől, anyanyelv- és azonosságtudatának, önbecsülésének erősségétől) függően különböző mértékben ugyan, de mindenütt ki vannak téve a többség, az államalkotó nemzet nyelvi és kulturális hatásának. Ez természetes következménye az együttélésnek, és a kisebbség létszámának, szerepének függvényében akár kölcsönös is lehet, mégis kétségtelen, hogy az idő múltával tendenciaszerűen a többségi helyzetben levő nép beolvasztó hatása érvényesül. Ilyen folyamat a szlovákiai magyar nemzetrész mindennapjaiban is megfigyelhető, a Magyarországtól való elszakadásának időszakára is jellemző. A kisebbség számára mindenütt a világon, ha hagyományainak megőrzése lehetetlenné válik, ha kultúrájának éltető gyökerei pusztulni kezdenek, az anyanyelv marad az egyetlen mentsvár, az az utolsó szalmaszál, amelybe még kapaszkodni lehet, amelyhez a végsőkig ragaszkodni tud. Ha a többség különféle hatalmi szervezetei a kisebbséget anyanyelvének használatában korlátozni próbálják, igazságtalanul és jogtalanul teszik. Akit ebben gátolnak, azt egyik alapvető emberi jogától fosztják meg, annak ezáltal legbensőbb énje, lelkülete sérül, emberi mivoltában szegényül. Ha a többség igazságos nyelv- és oktatáspolitikát folytat, a kisebbség hátrányai akkor sem szűnnek meg, kétnyelvűsége és fokozatos visszaszorulása még akkor is megállíthatatlan folyamat. Hogy a kisebbségi közösségek tagjai meddig és mennyire tudják féltett kincsként megőrizni nyelvüket, annak a valóságnak több tényezőtől függő, sokféle változata lehetséges. Ezt a nyelvi állapotot Koncsol László, a sokoldalú író a következőképpen fejtette ki: „Vannak csak fülünkkel érzékelhető hasonulási jegyek: az idegen közegben élő ember halkabban beszél, zártabban ejti a hangokat, egyre idegenszerűbb a hanghordozása, jobban kötődik szülőföldje nyelvjárásához, végül a beolvadás előrehaladott szakaszán olyan keveréknyelven és romlott kiejtéssel beszél, hogy a hallgató alig tudja eldönteni, vajon az illető tanulja vagy felejti-e anyanyelvét. Tudat, tudás, elszántság, lelkierő, nyelvesztétikai érzék, hűség, nyelv- és kultúraszeretet, vagyis intellektus, érzelem, akarat és erkölcs - a teljes ember próbája folyik az élet nyelvi csataterein, főleg a peremvidékeken, s végvári csatározásainknak egyaránt vannak győzteseik, sebesültjeik és elvérzettjeik. ” Az anyanyelv megtartásáért folytatott „végvári csatározásokat” naponta meg kellett és meg kell vívnia a felvidéki magyarságnak, hiszen a szlovák nyelvi hatás az élet legkülönbözőbb színterein folyamatos és feltartóztathatatlan. A szlovakiz- musok terjedése természetesen a mindennapi beszélt nyelvre is jellemző, használatuk a különböző mesterségek szókészletében viszont szinte kizárólagos, ugyanis az egyes ipari szakmák elsajátítása szlovák nyelven folyik. Az anyanyelv megőrzése a szlovákiai magyarság túlnyomó többségére vonatkoztatva azt jelenti, hogy a magyar nyelvű érintkezésben az ottani nyelvjárásoknak sokkal nagyobb a szerepe, mint nálunk Magyarországon. A magyar köznyelvet az otthoniaknál jóval szűkebb értelmiségi réteg (elsősorban a pedagógustársadalom) használja. Ezért is érthető, hogy a magyar nyelvű iskolai oktatásra igen fontos teendők, feladatok hárulnak az anyanyelvi tudat, a magyarságtudat formálásában, erősítésében és a mindennapi nyelvhasználat megfelelő kialakításában, vitatott kérdéseinek helyes megítélésében. A Trianon óta eltelt évtizedeket tekintve a legnehezebb idők a II. világháború utáni években (1945 és 1948 között) - a BeneS-féle dekrétumot követő deportálások és kitelepítések során - nehezedtek a szlovákiai magyarokra. A hontalanság és jogfosztottság éveiben pl. a magyar gyerekeknek szlovák nyelvű iskolába kellett járniuk, s az anyanyelven való továbbtanulásra nem volt lehetőségük. Ekkoriban nemegyszer megtörtént, hogy magyar fiatalok - különböző nehézségeket, megpróbáltatásokat és veszélyeket is vállalva - Magyarországra szöktek, hogy magyar nyelvű képzésben, oktatásban részesülhessenek. - Az 1940-es évek végétől kétségtelenül kedvezőbben alakult a szlovákiai magyarság sorsa általában, a magyar nyelv használatának kérdése azonban korántsem volt problémamentes a rendszerváltást megelőző évtizedekben sem. Hogy az 1989-es fordulat sem hozott gyökeres és a magyarságra nézve előnyös változást a szlovákiai nyelv- és oktatáspolitikában, azt beszédesen igazolják az utóbbi években bevezetett különféle intézkedések és újabb törvénytervezetek. Így például az 1990 októberében hozott szlovákiai nyelvtörvény ádáz sajtó- és parlamenti vitákat váltott ki, újabb feszültségek kialakulásához vezetett, s nem az óhajtott nyelvi békét teremtette meg, hanem - ahogy az a Mit ér a nyelvünk, ha magyar? című, nemrég megjelent kiadvány hátulsó borítólapján olvasható - „elindítója lett két újabb »nyelvháborúnak«: a helységnevek magyar használatával kapcsolatos »táblaháborúnak«, illetve a személynevek magyar anyakönyvezési lehetősége és használata körül kirobbant »névháborúnak«. ” A „táblaháború” és a „névháború” - mint ismeretes - a felvidéki magyarság számára végül is eredményesen fejeződött be, s ez erőt adhat a további feladatok sikeres megoldásához. Erre nagy szükség is van, hiszen a szlovák kormányprogramban szereplő azon elképzelés, amely a kétnyelvű (ún. alternatív) oktatás bevezetését szorgalmazza a magyarlakta területeken, nyilvánvalóan nem a magyarok érdekében született. Elmélyült szaktárgyi ismereteket ugyanis csak anyanyelven folyó képzés során lehet szerezni. Ezért joggal emelte föl szavát az alternatív oktatás terve ellen több ezer szlovákiai magyar azon a tiltakozó gyűlésen, amelyet 1995. április 22-én Rév- komáromban tartottak. Reméljük, hogy a magyar nyelv megőrzéséért, a felvidéki magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet „az élet nyelvi csataterein” és a harc minden színterén siker koronázza. Szabó József EÇy TOJÍÁJlfiíz Az álom és az idő fogságában vergődve arra gondolt, milyen lesz a reggel a barlangban, majd halkan imádkozni kezdett, de azt még hallotta, amikor Erőssy Szilárd is elmondta az áment. Úgy legyen - visszhangzott szendergő tudatában a köszönet és az óhaj érzését felkeltő héber szó. Az éjszaka hajnal felé egyre fülledtebb lett. Horkai arra ébredt, hogy alig tud lélegzetet venni, mert a barlang szájának hatalmas üregében szinte megszorult a levegő. Az a kevés légmozgás, ami az erdő leveleit hangtalan borzolta, oda már nem ért el. Amikor tudata teljesen éber lett, akkor vette észre, milyen helyzetben is fekszik. Álmában öntudatlanul fordult úgy, hogy hátát a hűvös sziklafalnak vetette. Meglepődött az ösztönösséget tudatosítva. Kissé távolabb, a barlangnyílás szemközti falánál üres volt Erőssy Szilárd hálózsákja. Gondosan eligazított mindent, még mielőtt távozott. De hát hová mehetett mezítláb, mert a bakancsát a hálózsák végébe állította. Amúgy katonás pontossággal. Horkai nem tudta, mennyi idő telt el ébredésének és a világ dolgai észlelésének pillanatai között. A kettő nála sohasem esett egybe. Bár a teste már megéreztette vele az ébrenlét valamennyi jelét, a szemdörzsöléstől a vizelési ingerig, az észlelés teljességére akkor ébredt rá, amikor már konstatálta Erőssy távozását. Kikecmergett a hálózsákból, feltornázta lábára a bakancsot, majd elindult a kijárat előtti bokrok felé. A nap még nem kelt fel, csupán fényei derítették egyre világosabbá a horizontot, már amennyiben a fennsík peremének fáit és szikláit a napkelte látóhatárának lehet tekinteni. Ezüstszürke fények terültek szét a leveleken, s amikor a bokrok takarásából kilépett a barlangtól a hegyoldal pereméig húzódó sziklateraszra, megpillantotta Szilárdot. Úgy hajlongott a bokrok fölött, mintha meg akarná ölelni valamennyit. Aztán jobb tenyerével lesimította bal karját, majd a bal tenyerével a jobb karját, s arcához érintette mindkét kezét.- A bokrokat ölelgeted?- Harmatot gyűjtök a karomra, hogy legyen mivel benedvesítenem az arcomat. Ilyenkor készített, elsősorban barlanglakó volt. Csontok, cserepek, olykor még állati csontokból vagy kőből készített kultikus tárgyak is előkerültek az üledékes agyagból. Némely barlangok ezért is hasonlítanak inkább szemétdombokra. Az alkalmi kutatók legtöbbször szemetüket is ott hagyják. Kozervdobozok, tejeszacskók, szervetlen hulladékok csúfítják ezeket a valamikori élethelyeket képező barlangokat...- Szilárd, neked furcsa titkaid lehetnek. A magamfajta, aki ismer, sőt, magához közelállónak vél, még az is szembetalálja magát egy-egy Képzelt és valós világok reggel egyszerűen nem tudok meglenni víz vagy nedvesség nélkül. Horkai nézte a félmeztelen barátját, aki olyan volt, mint valami pogány sámán, annak a valamikor bükki kultúrának a virágzása idejéből. Furcsa érzése támadt. Ha nem lötyögött volna lábán a túrabakancs, ha maga is Szilárdhoz hasonlóan mezítláb áll meg a sziklapárkány szélén már dúsan tenyésző fűben, akár a bükki kultúrához tartozó embernek is képzelhette volna magát. Tele van a hegy ilyen barlangokkal, s talán ez az egyetlen maradt érintetlenül. Nemcsak régészek, barlangászok, de a könnyű prédát remélő erdei csavargók is átkutatták már ezeket a barlangokat. A bükki kultúra embere, aki még nem ismerte a fazekaskorongot, de mesteri agyagedényeket váratlan helyzettel. Ez a harmatban mosdás is elképesztő élményként marad meg bennem.- Ugyan, csak azt ne gondold, hogy valamiféle pogány rítus közepébe csöppentél- nevette el magát Szilárd.- Gondolhatok, amit akarok, de ez a hajnali harmatgyűjtésed igencsak megmozgatta a fantáziámat. Miért ne láthattam volna pogány varázslásnak? Mondjuk, erőt gyűjtöttél magadba, s a növények levelein lecsapódó harmat akár gyógyhatású is lehet, ha valamilyen illő olajokat old ki a víz a kéregből és a levelekből- bölcselkedett Horkai.- Ha réten lennénk, akkor azt is láthattad volna, hogy meztelenül fürdők a harmatban. Mi egyebet tehetnék olyankor, ha mondjuk harmadnapja csavargók a fennsíkon, ahol legfeljebb akkor marad meg víz a vadcsapásokban, ha esik az eső. Itt mindent elnyelnek a zsombolyok, az avarból gyarapodó humusszal betakart kürtők, a bokrok gyökereitől védve természetes csatornanyílásokat alkotó víznyelők. Öregem, itt minden a föld alá igyekszik, de leginkább a víz. Ha kedved tartja, akár szomjan is halhatsz, bár alattad több ezer köbméter kristálytiszta karsztvíz rejtőzik. Ezért is kéne megtiltani a műtrágyázást a fennsíkon. Azt se tudja senki, hányszor engedtek már ki titokban egy-egy víznyelőbe szennyvizet. Horkai újfent ámulva hallgatta ezt az erdőjáró kereskedőt, akinek nem csak egyetlen világa van. Mindketten szenbefordultak a felkelő nappal. Abban a pillanatban Horkai olthatatlan vágyat érzett, hogy kitárja karját és belekiáltson a kora reggelbe...- Áldott légy, Nap, ki Isten világának hírnöke vagy! Szavait Szilárd némán hallgatta. Mindketten olyanok voltak, mint a ma született bárány. Tisztának és jónak érezték magukat, de ez a tisztaság és jóság mintha csak a fennsík magasában, a fák és bokrok körülvette sziklapárkányon áradt volna a világ felé. Horkai évek óta érzi, hogy a jóság és a szeretet igazából nem áradhat mindenhol és minden időben. Meg kell találniuk az alkalmat, a lelki energiák koncentrálásának legalkalmasabb idejét. Meg azokat az embereket, akiknek közelében nem lelkűket csonkító hiábavalóság a szeretet kiáramlása.
