Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-07-16 / 29. szám

„Romantikus vagyok. De cinikus is, mert megtanultam, hogy embertársaink a valós helyzetekben egészen másként nyilvánulnak meg, mint ahogy azt egy magamfajta romantikus lélek elvárná tólük. Ennek ellenére halálosan komolyan veszem a munkámat. Maximalista vagyok. Azt ugyan nem hiszem, hogy a mozi képes lenne valamiféle eget rengető' szociális változásokat elindítani, a közösségi érzést viszont mindenképpen eró'síti, hiszen lehetőséget ad arra, hogy két-háromszáz ember egyszerre, közösen éljen át bizonyos érzelmeket” - mondja Harrison Ford, az igényesebb akciófilmek intelligens hőse. A Gioia riporterének így vallott önmagáról.

„Második feleségemmel, Melissa Mathison forgatókönyvíróval és két közös gyermekünkkel, a nyolcéves Makóimmal és a négyéves Georgiával egyszerű, hétköznapi életet élek családi farmunkon. Első házasságomból két fiam van még, a huszonnyolc éves Benjamin és a két évvel fiatalabb Willard, és van egy unokám is, Elie. Ha nem dolgozom, otthon, szeretteim körében, a farmunkon tudok a legjobban pihenni. Üldögélek a fák között, és lesem, kapnak-e a pisztrángok a közeli patakban. Néha elgondolom, hogy abbahagyom a filmezést, és más foglalkozás után nézek. Aztán rádöbbenek, ahhoz hogy legalább olyan jól megtanuljak egy másik mesterséget, mint a színészetet, újabb harminc évre lenne szükségem. Egy idő után azonban biztos, hogy újra kamerák elé kívánkoznék. Csakhogy késő lenne visszakozni. Vágyom még egy-két jó szerepre, más feladatokra is, mint az eddigiek voltak. Rengeteg öltönyös figurát keltettem életre, nyakkendős, skatulyából előhúzott úriembereket. Szeretnék lezserebbül öltözködni: szívesen játszanék kétkezi munkásokat, vagy cowboyként lóháton száguldanék a prérin egy igazi westem- ben. Szerencsére nincs nagyon időm ilyen haszontalanságokon tömi a fejem. Lekötnek a gyermekeim. A példamutatás az egyetlen mód, hogy megtanítsam őket a helyes viselkedésre. Nem akarom azt állítani, hogy mintaapa vagyok, de hiszek abban, hogy az ember természeténél fogva inkább jó, mint rossz, s én megpróbálok gyermekeim jobbik énjére hatni, a jó tulajdonságaikat erősíteni bennük. Ezért is aggaszt, hogy a tévében annyi erőszakot látnak. Még a gyerekeknek készült műsorokban, a mese- és rajzfilmekben is kezd eluralkodni ez a mai meglehetősen durva, elítélendő magatartás, amely többek között kiöli a nők iránti tiszteletet. És a gyerekek könnyen befolyásolhatók, megfertőzhetők a durvasággal. Igaz, az én filmjeimben is ott az erőszak, mert a kegyetlenkedés a brutalitás is emberi tulajdonság, de fontos, hogy ne felelőtlenül mutassuk az erőszakot, ne akarjunk szórakoztatni a durvasággal.

Mondják, a munkával, a gyakorlattal tanul, tökéletesedik az ember. Ez így igaz. Lehet, hogy az évek során nem lettem jobb színész, ám egy bonyolult, nehéz helyzetet ma sokkal könnyebben, kevesebb hibával tudok megoldani, mint évekkel ezelőtt. Volt időm és szerencsére lehetőségem is arra, hogy elsajátítsam a színészmesterséget, a szakma technikai részét. És ami szintén fontos, ma sokkal könnyebben ráhangolódom a kollégákra, és nagyobb bizalommal, oldottabban tudunk dolgozni. De még mindig rengeteget kell tanulnom, mert a mozi kiismerhetetlen, bonyolult világ. Így aztán nem különösebben érintett meg az a tény, hogy 1994-ben a producerek egyesülete az évszázad színészének választott. Mert a mozi pénzes urai ezzel csupán köszönetét mondtak azért, hogy segítettem nekik eladni egy csomó sztorit, hiszen a legtöbb film, amelyben szerepeltem, sikerrel ment a mozikban, rengeteg pénzt hozott a konyhára. Nem akarok hálátlan lenni, de az elismerésük nem a munkám minőségének szól.

Még nem értem el a teljes boldogsághoz. Félúton ülök egy autóbuszban. Ám az, hogy a feleségem és a gyermekeim boldogok mellettem, derűssé teszi az életemet.”

Feldolgozta: (taUósi)

„Levelek” a paradicsomkertből

Szeredában, az ötvenes évek közepén, bekopogtatott egy remete Tanai Bella öltözőjébe. A csíki hegyekből ballagott le, hogy láthassa A néma leventét, a Marosvásárhelyi Színház legendás előadását. „Én elviszem a lelkemben a maga Ziliáját - mondta a fiatal színésznőnek maga pedig vigye el ezt, és őrizze meg, szerencsét hoz.” S az öltözővé avatott homályos szobában kezébe nyomott egy mogyorót. Ennek a mogyorónak a héjába sűrítette élete töredékeit s bölcsességgel átitatott jó tanácsait az a színésznő, aki erdélyi „királyságát” feladva a hetvenes évek második felében családjával együtt Budapestre költözött. Az elmúlt évadban A padlás csupa szív Mamókája mellé Verebes István rendezésében, a Cyrauóban kapott új szerepet. Másfajta premier várt rá június első napjaiban. Színpadi szerzőként már volt alkalma bemutatkozni. Virágalagút címmel ezúttal könyvet írt, amelyet a tollforgató színészek budapesti pártfogója, a Nap Kiadó jelentett meg.

• Jóformán írni sem tudott még, de már színdarabot komponált, jegyzi meg halkan kötete előszavában. Honnan ez a kényszer, miből ered?- Könyv, képek, betűk... amióta csak az eszemet tudom, rettenetes tudásvágy ég bennem. Még nem is jártam iskolába, de már volt egy nagy, könyvelési füzetem, amelyet a nevelőapám adott, és abba írtam mindenféle ákombákomokat. Azokban az években már javában táncoltam. Tagja voltam a kolozsvári Thália Színháznak. „Gyerek csodatáncosnővé” idomítottak. A jó értelemben vett magamutogatás nem is hiányzott belőlem.

Olyannyira nem, hogy úgy éreztem: másnak is tudnia kell, hogy én már okos kislány vagyok. Kiültem az ablakba, magam elé tartottam az ákombá- kommal teli füzetet, és úgy tettem, mintha olvasnék vagy tanulnék. Szent meggyőződéssel hittem, hogy mindenki engem néz és nem győz álmél- kodni, hogy én már olvasni is tudok. Az írásmániám később is megmaradt. Leírtam mindent, ami velem történt. Aztán versekkel próbálkoztam, dalszövegeket komponáltam. Fiatal színésznőként behívtak ugyanis a marosvásárhelyi rádióba próbaéneklésre. Kezembe adták a kottát és a román szöveget, de mire rám került a sor, kész voltam a magyar változattal. Nehéz lett volna románul énekelni, gondoltam, mit kínozzam magam. A próbaéneklés nem sikerült, mert nem tudtam rekedt hangon ordítani, ahogy az divat volt akkoriban, a szövegemet viszont elfogadták. Írtam is még vagy húsz-harminc dalt nekik, de később mind elveszett. Egy lakkcipővel és néhány mintás zsebkendővel együtt ellopták tőlem.

• Mesejátékot is írt hajdanán. Annak mi lett a sorsa?- Az is elveszett. Pedig Harag Györgynek nagyon tetszett. Meg akarta rendezni, csak közben áttelepültünk Magyarországra. Itt kérte el tőlem valaki, és elfelejtette visszaadni. Azóta sem került elő, én pedig már nem tudom, hol keressem. Az Új Magyarországban megjelent írásaimmal könnyebb dolgom volt. Azok nem veszhettek el. Sebestyén Ilona, a Nap felelős kiadója azokból válogatott négy fejezetre valót.

• Színész írni általában akkor kezd el, ha kevés a munkája és meg akarja mutatni: tud ő mást is, nemcsak játszani, vagy ha úgy érzi, papírra kell vetnie mindazt, ami ott legbelül évek óta szorongatja.- Nekem akkor is volt munkám, amikor a darabomat írtam, és a cikkeim sem pótcselekvésként születtek. Az Eltartási szerződést egy fiatal erdélyi kollégám préselte ki belőlem. Ö biztatott, hogy írjak már egy kétszereplős zenés darabot, és a vége az lett, hogy a budapesti Thália Színház Stúdiójában be is mutattuk. A

prózaírást reggeli kutyasétáltatásaim közben kezdtem el. Fent, a Rózsadombon megjelent előttem Márk Alekszandra, az én marosvásárhelyi lelki anyám, és felszólított, hogy itt az ideje, most már másoknak is adjak abból, amit életében tőle tanultam és a lelkembe véstem.

• írásra idillikusabb helyet nem is találhatott volna. „Én itt állok szépséges paradicsomkertünkben, a nap süt, és már egyetlen varjai sem látok. Észrevétlenül tűntek el nagy, fekete, puha szárnyaikon. ” Ezek tavaszi sorok. De a nyárban, az őszben és a télben ugyanígy megmártózik.- Minden írásom a csodaparkban született. Ez a mi paradicsomkertünk. Borka kutyámé és az enyém. Sétáltunk egyszer lefelé a hegytetőről, s felfedeztünk egy mesébe illő zöld ligetet. Ott álltunk a kerítés mögött és vágyakozva néztük, milyen jó lenne bemenni. Fák, virágok, bokrok, kanyargós sétányok, üres padok... és egy nap feltűnt a kertész is. Beszédbe elegyedtünk, és a végén befogadott bennünket. Történt mindez tíz évvel ezelőtt, s az üdülő ma már nem is üzemel. De a paradicsomkert öreg Évája ma is ott sétál a fák között, mert ír szetterével együtt átbújik a kerítésen. A régi, elavult épületből időnként kinéz egy boszorkány és kiabálni kezd, hogy menjenek innen, szégyelljék magukat, de mi csak sétálunk tovább és másnap újra visszamegyünk. S ha jön a gondolat, előveszem a táskámból a kemény fedelű kisfüzetet, és jegyzetelgetek. De csak úgy séta közben. Borka ugyanis csak akkor engedi meg, hogy leüljek, ha nagyon meleg van és pihenni akar.

• Képzeletbeli páholyából kikönyökölve, a kiválasztottak szabadságával néz vissza az időbe. Élesen, szinte filmszerűen villannak fel örömtől és fájdalomtól ékes emlékei. „Izgató és megrázó ez a játék" - írja, miután önmagától kérdezi, hova és hogyan raktározhatott el ilyen korai képeket?- Az első emlékeim két és fél éves koromból vannak. Már ezek is színes, illatos snittek. Aztán sok mindent másoktól hallottam. Elmesélték, milyen voltam. Ezek is erős képek. A keserű, fájdalmas történetek. Nevelőapám, Fáti végzetes kálváriája... a háború... első unokatestvérem, Melinda halála. Melindához egy egész emlékkoszorú fűz, amelyet a lelkem legmélyére temettem, s negyven évig hozzá sem nyúltam. Vele éltem meg gyerekkorom legnagyobb csodáit. Csillagunk volt, választott ablakunk. Voltak fáink, titkos útjaink, egy egész birodalmunk a Házsongárdi temetőben, hódító

illatú fészkünk egy mesébe illő almásházban. Gyönyörűség volt újraélni ezeket az emlékeket, fájdalmas gyönyörűség, amelybe valósággal beleremegtem. Nem akarom elárulni a mesterségemet, hiszen a végletekig szeretem és szentségként tisztelem, de az írás is hatalmas boldogság lett számomra.

• Emlékei virágalagút- ját hol találta meg ? Fent, a csodakertben?- Ültem egy cseresznyefa-kápolna alatt az üdülő telkén, s ott jelent meg előttem Melinda. Széthúzta az ágakat, rám nézett varázsos szemeivel, a kezét nyújtotta s vitt magával az illattól súlyos félhomályba, a virágborította sűrűbe. És ahogy mentem utána, egyszer csak Kolozsváron voltunk, a főtéri lábasház első emeleti ebédlőjében, egy sötét és előkelő, de meglehetősen különös világban.

• Érzelmekben, szenvedélyekben is gazdag a könyv, nemcsak emlékekben. Feltölti az olvasót, erőt ad neki. Biztat és bátorít minden fejezete.- Rengeteg visszajelzést kaptam már eddig is. Arra kérnek, hogy folytassam, és a kiadó is megrendelte már a következő kötetet, lmom kellene, közben rettenetesen félek. Rengeteg a kérdőjel bennem. Eddig csak úgy magamtól írtam, teljesen szabadon, most meg elvárják tőlem. Ez így egészen más. Kötelezettségek nélkül sokkal könnyebb az írás. De a sok elismerés nagyban hozzájárni önbizalmam építéséhez, és reggelente, amikor elindulok itthonról, már a füzetet is magammal viszem. Belőlem különben is mindent úgy kell „kigyom- rozni”. Révay Valéria, akinek mélységes hálával tartozom, két és fél éven keresztül szinte hetente könyörögve kérte, hogy vigyem be az Új Magyarországba a soron következő írásomat, és ha nem vittem volna, akkor most nincs ez a könyv sem.

• Játszani könnyebb?- Imi egészen más. A Macskajátékban úgy nyitottam fel a mellkasomat, mintha csak egy kabátot tártam volna szét, de ott és akkor mégiscsak Orbánná voltam. A Virágalagúttal sokkal többet mutatok magamból, itt a lelkem nem kis részét tárom ország-világ elé.

• Mit kívánjak akkor? Mielőbbi új szerepet, vagy mielőbbi friss fejezeteket?- Imádok játszani és amíg erőm lesz, írni is fogok. Erőt pedig a munka ad. A színpad.

Szabó G. László

(Oláh Csaba felvétele)

Tanai Bella virágalagútja