Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-24 / 52. szám
Akad karácsonyi hagyományaink között jócskán olyan is, amely pogány eredetű. Például a karácsonyi ajándék, amely a pogány engesztelő áldozatok egyenes ágú leszármazottja.- Hogy lehet ez? - gondolkodik el az ember, ha ilyeneket olvas. - Hát karácsony, Krisztus születésének napja, nem teljesen keresztény ünnep? De az. Csakhogy Krisztus születéséről nem maradt anyakönyv, tehát napjára sem volt határozott bizonyság. S a kereszténység teijesztésének kezdetekor még nem választotta el merev határvonal a pogányságtól. így aztán a régi egyházatyák Krisztus születésének ünnepét - véletlenül vagy szándékosan - a téli napforduló idejére tették, amely azonos a pogány napisten újjászületésének időpontjával, és az azonos ünnep azonos szokások forrása lett: a pogány áldozati ajándékból kialakult a karácsonyi ajándékosztás szokása, a vele járó lakomákból az ünnepi vendégeskedés, a többi pogány szertartásból az ajándékgyűjtő házalóéneklés, a rigmusmondás és kántálás. Réges-régi pogány kultusz maradványa például a magyar énekmondás egyik legeredetibb formája: a regölés. Időpontja karácsony meg újév tája, s abból áll, hogy jelmezbe öltözött fiúk házról házra járva, zenével, szóval köszöntik a gazdát, vagyis a ház urát, meg a családját. A kis csapat felszereléséhez számos hangszer tartozik, így csörgős bot, köcsögduda, hólyagbőgő, síp és dob. S mire a fiúk elmondják „Haj, regő rejtem. Haj, regő rejtem. Regülejtem” refrénű bűvölő éneküket, amelynek ma már értelmetlenné ködösült szövege a varázslatba rejtés ősi formulája: illik őket gazdagon megajándékozni. A mi regölésünkhöz hasonló karácsonyi varázslat a románok és szlávok kolindálás- nak nevezett december végi álarcos felvonulása, amely nyilvánvaló folytatása a régi rómaiak téli napfordulókor rendezett állatbőrös alakoskodásának. Alapja az az ókori eredetű hitrege, hogy a napisten újjászületésekor minden ártalom felszabadul, és megfelelően félelmetes álarcokkal az elgyengült gonosz szellemeket örökre el lehet ijeszteni. Sőt, aki állatbőrbe öltözik, nagykarácsony éjjelén megérti az állatok szavát, s a gonosz elűzésében az állatokban szövetségesre lel. Az ősi pogány tűzáldozatoknak is vannak utódai a karácsonyi népszokásokban. Ilyen a főleg Angliában, de más országokban, némely vidéken még nálunk is ismert karácsonyi száraztuskó-égetés, illetve szalmabáb-gyújtás. Ez úgy történik, hogy egy előre kiszemelt tuskót vagy szalmából gondosan elkészített bábut nagy zajongva végighurcolnak a házak között. Aztán az „áldozati jószágot” valahol szabadtéren, énekszó mellett elégetik. A több évtizedes forrásmunkák, például a század eleji enciklopédiák, még a karácsonyfán gyújtott gyertyákat J is a megújhodás égi tüzének, a tűzáldozatok folytatásának tekintik. Mivel a téli napforduló és a napisten újjászületése egyben a ta-1 vaszra is ígéret, a karácsonyi nép- ‘ szokások között a termékenység érdekében végzett varázslatok sem ritkák. Igazi babona is szép számmal akad karácsonyi szokásaink között. Közülük egyik legismertebb a Luca-székéhez fűződik, amelynek barkácsolásához a december 13-át (Luca napját) megelőző estén kell hozzáfogni. Ezt követően pedig kötött formák-szabályok közt minden este annyit faragni rajta, hogy pontban karácsony éjjelre készüljön el. A munka korántsem hiábavaló! Mert aki december 24- én éjfélkor rááll a Luca-székre, meglátja a környék összes boszorkányát Mi több: szerelmi jóslásokra is alkalmas a Luca-szék. Ha ráül egy hajadon vagy egy legény, csak lesnie kell, milyen ellenkező nemű egyént lát meg először, az lesz a jövendőbelije. De lehet jósolni karácsonykor Luca- szék nélkül is. Tipikusan magyar karácsonyi babona a jósgombócfőzés is. A jósgombóc abban különbözik a közönséges gombóctól, hogy cédulára írt neveket helyeznek a közepükbe kifőzés előtt. Mégpedig: fiúk számára lányneveket, lányok számára fiúneveket. Amelyik gombóc először jön fel a víz színére, azt ki kell halászni, felbontani, s ha előbukkant a cédula, többé nem titok, mi lesz a neve a gombóchalász párjának. Azt mi is készséggel megjósoljuk, hogy egy babona idén karácsonykor is beteljesül rajtunk: a bejgli. Egykoron - úgy bejgli időszámításunk kezdetén - azért ettük, mert a diót meg a mákot a gazdaság és a termékenység jelképének tartották. Hogy ma miért esszük? Tán mert enni is, szidni is jó. És mert a „bejglimérgezés” legalább annyira hozzátartozik immár a karácsonyunkhoz, mint a meglepően fiatal karácsonyfa. Milyen öreg a karácsonyfa? Aránylag rövid múltra tekint vissza. Az első karácsonyfát a régi Strassburg környékén állították fel, 1605-ben. Berlinben 1816-ban jött divatba a fadíszítés, Drezdában 1807-ben (de Goethe 1773-ban még nem ismerte). Bécsben Anschütz Henrik német színész vezette be a fadíszítés szokását, 1821-ben. A hajdani Magyarországon a Podmaniczky család állította az első karácsonyfát 1825 táján, osztrák mintára. A karácsonyfa története egyébként a középkori misztériumjátékokig nyúlik vissza, amelyek paradicsomi epizódjában (Ádám-Éva napján, december 24-én) gyakran fenyőfa helyettesítette a tudás fáját. Mint télen is zöldellő fát kedvelte meg a nép. Azt is tudjuk, hogy az első, 1605-ben felállított karácsonyfát papírrózsákkal, almákkal, aranyfüsttel és cukrokkal díszítették. Gyertyákat azonban csak jóval később, 1755-ben helyeztek el rajta először. K. E. egkezdődtek a disznóölések. A néphagyomány szerint András napja a nyitány. Előtte nemigen vágnak, korai lenne még akkor is, ha az időjárás szigorúbb hideget hoz. A disznótorok csúcsideje december közepe. Ahol hizlaltak vágásra kocát, ott igyekeznek még az ünnepek előtt „elvégezni ezt a munkát”, ami nem is munka tulajdonképpen, hanem: ünnepi feladat. Mert a disznóvágás faluhelyen ma is egy kicsit ünnep, amolyan torral egybekötött vigalom. Persze szorító szükségszerűség is - régebben különösen az volt -, mert csak így lehetett megoldani a család téli ellátását. A kisebb településeken mészáros nem volt. A baromfihús nem pótolhatta a szalonnát, a kolbászt. A böllér korán kopogtat Micsoda izgalom előzte meg ezeket a falusi vágásokat! Korán bekopogtatott a böllér éles nagy késsel. Mindegyik a saját késével dolgozott, azt kifenve hozta egy rongydarabba göngyölve. A gangon már várta a pálinka. Ott beszélték meg a tennivalókat. „Rozi néni majd kiengedi egy szakajtó kukoricát rázogatva az ól ajtaja előtt: kocili, kocili! Koc, koc! Nehogy észrevegyen valamit, mert akkor bebújik az ól sarkába.” A harmadik pohár pálinka után elindult a mindenre elszánt kis csapat, elöl a szakajtót rázó háziasszonnyal, utána a böllér lépkedett, a böllér után a gazda meg a fogdmegnek hívott szomszéd, vagy a felnőtt családtag, s nyomukban pedig mi, gyerekek riadtan, vacogva az izgalomtól. A horoggal már kihúztunk annyi szalmát, amennyire szükség volt a perzselésnél. A nagymama hozta sietve a vajd- lingot, abba csorgatják majd a megölt állat vérét. „Szegény röfi!” - sajnálta a nagyi. Mert neki jó szíve volt. A hízó mit sem sejtve röffentett, majd kidugta a fejét az ajtón. Egy kicsit korainak találta ugyan a kukoricát s ment is volna vissza, de akkorra már elkapták a fülét és kirántották az ólból. Leteperték szegény visító párát, rátérdeltek, hanyatt fordították és belészúrták a nagykést. Ennyi volt. Hörgött egy ideig, félig megtelt a vérével a vajdling, a nagymama szaladt is be vele a konyhára, a még kapálódzó állatot pedig a perzselőhelyre vonszolták a férfiak, mi meg rászórtuk a szalmát, amit sietve cipeltünk oda. A gyufa fellobbantása nagyapára tartozott, ét helyen is meggyújtotta a szalmakupacot, s ab- a pillanatban megtelt az udvar a tűz rőt fényével. Az elkészítés tudománya Két tűz égett. A nagy a sertésen s egy kicsi, amelyben vasvillát hevítettünk. Erre azért volt szükség, hogy a füle körül, a lába hajlataiban leperzseljék a disznóról a sortét, mert ott nem fogta a nagy láng. Közben nagy kotlában főtt az abáló, később abban sütötte ki a zsírt a nagymama. Ehhez ő értett a legjobban. Ez már az asszonyok feladata volt, mint ahogy a belet is ők tisztították és fokhagymával szagtalanították. A mama repdesett ide s oda, rá mindenütt szükség volt. Mielőtt tölteni kezdték a hurkát, kolbászt, őt hívták: „Kóstolja már meg, kell-e még bele só vagy valamilyen más fűszer?” A mama ízlelgette a tölteléket, s rendelkezett, ide még sót vagy egy kis borsot nem ártana szómi, fokhagymából azonban már elég lesz. Aztán futott tovább, a jobb falatokat lenyeste, ebből lesz a pecsenye, délre ezt eszi a társaság, csak úgy kenyérrel, savanyúsággal, s bort iszik rá. De elkészítette már a húst a vacsorához is. És külön a cserépfazékba rakta azokat a falatokat, amelyek a toros káposztába kerülnek. Mert nem mindegy, hogy a sertés melyik részéből főzik a káposztát. De nem ám! Hagyománya van ennek. Mire a nagymama a zsírt sütötte, már hordták a sózó teknőbe a szalonnát, a sonkát a férfiak. A kolbász egy része meg a füstölőbe került. A disznósajt prés alá. Én is elindultam a szatyorral, széthordtam a kóstolót. Szerettem ezt a feladatot, mert mindenütt kaptam néhány fillért. Mire esteledett, négy óra körül, már nyoma sem volt a disznóvágásnak, csak a perzselés után maradt pemyekupac árulkodott a nagy eseményről. A két háború között s abban a szűkös paraszti világban, amikor mindent lesöpörtek a padlásról, majd minden házban hizlaltak saját felhasználásra egy kocát. Önellátó volt a falun lakó ipari munkás is, a vasutas, a nyugdíjas tanító. Sőt: a városban lakók is vettek, ha nem többet, legalább egy fél disznót s házi disznótort rendeztek. Kifizetődő volt. Ma sokan úgy tartják, hogy nem érdemes hizlalni, hiszen, ha kiszámítjuk, hogy mennyi takarmányt kell egy sertés felhizlalásához, akkor... Az a jó falusi disznótor! Nemcsak íze, de hangulata is volt, nem csoda, hogy családi ünnepnek számított. Emlékszem, ahogy bealkonyodott, már nagy sürgés-forgás volt a konyhában: készült a toros vacsora. Az első fogás mindig mindenütt az oijaleves volt Azt kikanalazva a főtt húst fogyasztottuk el ecetes tormával. Ezt követte a tepsiben sült hurka és kolbász, meg a lacipecsenye hagymás tört krumplival, amelyet hurkazsírral öntöztünk meg és savanyú paprikát ettünk hozzá. A vacsora fénypontját azonban mindenütt a toros káposztajelentette, amelyet a háziasszony szintén a kemencében főzött meg nagy cserépedényben, mert ez adta meg az ízét, zamatát. Tejföllel locsoltuk, sűrű házi tejföllel. A vacsora végén a mama behozta a lekváros kiflicskéket, porcukorral vastagon behintve. Vacsora alatt zárva volt a kapu, nehogy betolakodjanak az udvarra a kántálók. Mert az volt a szokás a falvakban, hogy legények kántálni jártak: megzörgették a kaput, dörömböltek az ablakon és elváltoztatott mély hangon azt kérdezték: „Maradt-e néhány falat a hurkából, kolbászból?” Mert hogy ők messze földről érkeztek, s hallottak a nagy eseményről, s most megálltak a ház előtt, szerényen kopogtatva, beméhetnek-e egy kis falatozásra? A háziasszony beengedte őket, el volt már készítve számukra egy kis kóstoló a konyhában. Hiszen várták őket, a szomszéd legény vagy a rokongyerek érkezett így, olykor bekormozott arccal, maskarának öltözve. Nem a vacsora kedvéért, csak a szokást, a hagyományt ápolva, mert így illett ez. Egy-egy falás kolbász, kóstoló a hurkából, utána meghúzták az üveget és máris mentek, lármázva, hírt adva, hogy milyen jót ettek, s hogy Isten áldása szálljon a házra. A vacsora azután tovább folytatódott, és a meghívottak olykor éjfélig is együtt maradtak, poharazgatva. A kántáló legények meg mentek tovább másik házhoz, hirdetni a nagy eseményt, a disznóölést és dicsérni a háziasszony főztjét, s énekelve egyre vadabbul és rekedtebb hangon a bor hatására: „Hurka, kolbász a tepsibe...” Illés Sándor Csendes éj EGY DAL, AMELY MEGHÓDÍTOTTA A VILÁGOT Karácsonyeste kis fények gyúlnak a díszes karácsonyfákon. Itt is, ott is felhangzik a Stíllé Nacht ismert dallama, melyet a földön milliók énekelnek. Az osztrák Alpok ősi falvá- ban, Oberndorfban 1818-ban hangzott fel először, s nagy karriert futott be. Generációk követték egymást és a Stíllé Nacht máig az advent, a karácsony szerves része lett. Szinte minden nyelven éneklik, de ritkán emlékeznek meg szerzőiről, az országról, ahol alkották. A Salzach folyó menti Oberndorf autóval félórányira van Salzburgtól, Mozart szülővárosától, a nyaran- kénti salzburgi zenei fesztiválok helyszínétől. Súlyos építésű, kétemeletes házai ékes oromzatukkal, festett külsejükkel régi hajóstelepülésről tanúskodnak. Lakói a sót a halleni bányákból Bécsig és tovább szállították a folyón lefelé. A tetőket és hegycsúcsokat most befedi a hó. A salzburgi táj és a szomszédos bajor vidék csillogó fehér áhítatban pompázik. Oberndorf - ból különös varázs sugárzik szét, mely az utóbbi százhetven évben az egész világon elragadja az embereket. Salzach-hajósok Szent Nikolá- ról elnevezett oberndorfi templomában csendült fel első ízben a Stille Nacht-dal. Egy kép a múltból: az 1818-as esztendő szentestéje. Hóeséses téli éjszakán a Szent Nikola karácsonyi miséjére mennek a földműves, hajós polgárok. A régi orgona éppen a napokban mondta fel a szolgálatot. A fiatal katolikus segédlelkész, Jozef Mohr és jó barátja, a szomszédos Amsdorf kántortanítója, Franz Xavér Gruber segíteni tudtak a gondon. Gitárt hoztak és a világi hangszer akkordjaival kísérve hangzik fel először az ének: Stille Nacht, heili- ge Nacht. A hívek feszült figyelemmel hallgatják Mohr lelkész népi ihletésű versét s a szívhez szóló melódiát, amit Gruber e szent estére komponált hozzá. Karácsonyi miséjük szebbé tételére, szükségmegoldásként szerezték közösen ezt a dalt. Örültek, hogy tetszett a templomi hallgatóknak. Azon az estén, az átszellemült pillanatban, a résztvevők egyikének sem lehetett fogalma arról a népeket összekötő világméretű sikerről, amit ez az ének majd elnyer. Joseph Mohr (1792-1848) Salzburgban született. Apja katona volt. muskétás, püspöki szolgálatban. Anyja költőnő. Gyermekkorától papi pályára szánták. 1815-ben szentelték pappá a Salzburgi Dómban. Először káplán papként vándoréletet kezdett. Lelkipásztori pályafutása, költői tehetsége Oberndorfba helyezésével bontakozott ki. Ezen a barátságos vidéken mutatkozott meg először tevékeny lénye. Mohr bizalmas barátai közé tartozott a kántortanító, Franz Xavér Gruber (1787-1863), aki a szomszédos Amsdorf községben tanított és kántorizált, Oberndorfban is ellátta az orgonista szolgálatot. Több misét és dalt komponált, de a világ máig legkedvesebb karácsonyi dalát ennek a jóbaráti kapcsolatnak is köszönhetjük. Számos legenda szól a legszebb karácsonyi dal históriájáról. A szeretetreméltó szerzőpáros, Mohr és Gruber megajándékozták az egész világot egy maradandó dallal, az „egyszerű szerzeménnyel" („einfa- che Komposition..."), mellyel örökszépet alkottak. Az Alpok országa régi karácsonya, a Stille Nacht-dal, a megbékélés angyali üzenete ma is a szívekben visszhangzik. Domonkos János KARÁCSONY ’ 95 _________________________ 1995. december 24. ÜBSÚmBp
