Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-24 / 52. szám
TÜKÖR-KÉP Fotó: Vlado Gloss A nyolcvanas évek végének politikai dominóeffektusa: a kelet- és közép-európai rendszerváltozás kinyitotta a történelem zsákját, amiből az szökött ki, ami addig is benne volt. Üjfent vehemens nemzeti indulatoknak, agresszív szeparatista törekvéseknek, sőt melegháborúknak is tanúi vagyunk. És a világ szerencsésebbik felén már régen a szebbik arcát mutató demokrácia közös magányának. Ügy tűnik, a Kárpát-medencében az az igazi kérdés, hogy a közeledő század- és ezredforduló hogyan s mivé alakítja át a korábbi nemzetképet, nemzettudatot... Az író és filozófus Konrád Györggyel ezekről a kérdésekről beszélgettem. 1995 novemberében, Pozsonyban.- Konrád úr! ön, ’89 novemberének emlékezetes napjaiban, Szlovákia fővárosában nyolcvanezer emberhez magyarul szólt; a lelkes tömeg pedig szintén magyarul skandálta válaszát. Eszébe jutott akkor, hogy a dolgok mára a szlovák-magyar viszályokká fajulhatnak?- Inkább azt mondanám, hogy nem, mint igen. Bár tolmácsolták nekem, hogy akadtak ott az emelvény körül, akik azt mondták: ha idejön ez az alak, beszéljen szlovákul! Persze, ez csupán aprócska intermezzo volt, amely eltörpült az akkori események eufóriájában. Más kérdés, hogy a józan ész arra intett: Európa keleti felén a türelmes demokrácia beszédei mellett a türelmetlen szónoklatok is elhangzanak, és a kommunista gondolkodásmód - ami eleve etatizmus - könnyen átfordítható a nacionalista észjárásba. Sajnos, Európa keleti felén ez egy jellegzetes társadalmi állapot, hogy ott erőteljesebb az állami tisztviselői kar, mint az önálló gazdasági tevékenységet folytató független polgárság. így a felülről vezérelt, nyájszellemre építő államszocializmusnak volt is, van is valamiféle társadalmi alapja. Őszintén szólva, ezért egyetlen pillanatig sem hittem, hogy a hivatalos felszín alatt csupa szabadságra vágyó, csakis egymás méltóságát tisztelő ember van. Sőt! Ha a századforduló éveitől a hagyományt nézzük, az legerőteljesebben épp a nacionalizmus tartalékait jelzi. Elkerülhetetlen világfolyamat, hogy nemzetek alakulnak; és Kelet felé haladva így van ez mindmáig. Manapság nevek, szimbólumok alkotnak nemzeteket úgy, hogy a közösnek mondott jegyek mentén elkülönülök annak tartják önmagukat. Térségünkben különféle nacionalista törekvések fészkelődnek, s így egy nagy bizonytalanság a jövő, hiszen az emberek nemigen tudják, hogy ezután mi lesz: hová tartozunk, ki mellé állunk, ki a szövetségesünk, ki véd meg bennünket, kitől védnek meg bennünket... Szinte elképzelhetetlen, hogy ne az oltalomkereső, fedélkereső, szorongó érzés legyen úrrá az embereken. Mentségemre szolgáljon, hogy én már 1990 januátjában írtam erről.- Eszerint a közép-európaiság, mint fogalom és realitás, továbbra sincs megvalósulóban!- Egy kicsit még igen, de sokkal kevesebb történt, mint ami történhetett volna. Szerencsére azonban kiveszejteni sem lehet, elvégre Közép- Európa úgy van, ahogy Budapest, Kassa, Prága, Bécs, Krakkó, Pozsony van, ahogy mi vagyunk, ahogy a nyelveink, az egymásba keveredő kultúráink vannak; illetve ahogy megvan az a sok hasonlóság, ami mind a középen, mind a szélsőségekben végbemegy. Ahogy a városaink, ahogy a könyvtáraink, ahogy mi magunk kinézünk, az Kö- zép-Európa. Ebben az értelemben tehát közép-európaiság is van, függetlenül attól, hogy tudomásul vesszük-e, vagy sem! De ne abból induljunk ki, hogy Közép-Európa már eleve valami nagyszerű, hiszen maga Európa sem olyan kiváló. Két világháborút és őrült rezsimeket mondhat maga mögött. Napjaink dilemmája ezért, hogy fölismerjük- e a párhuzamokat, illetve értelmesebb szintre lehet-e emelni az összekötöttségből adódó kapcsolatainkat? Mára kialakult egy olyan helyzet, hogy az ajtó megnyílására várva a közös előszobában tülekedünk meg könyöklünk; odabenn viszont, szándékosan vagy szándéktalanul, de nem találnak ki egy rendet arra vonatkozóan, hogyan lépjünk be. Nincs menetrend, nincs táncrend, nincs időrend, egyszerűen lassan őrölnek az idő malmai. S tulajdonképpen nem is vagyunk ott kívánatosak, amíg nem tudunk egymás között kooperálni. Egyelőre az a jellemzőbb, hogy az egymáshoz való viszonyaink nem stimmelnek egymással. Olyan ez, akár a XXII-es csapdája: amíg nem vagyunk igazán közép-európaiak, addig a várószobában veszteglőnk; illetve akkor leszünk majd európaiak, ha közép-európaiak leszünk. Mivel azonban a várószobában lökdösődünk, nem tudunk közép-európaiakká válni... A kérdés „csupán” annyi tehát, hogy képesek vagyunk-e túlhaladni önmagunkat?!- A csapnivaló gazdasági szituáció, vagy a lánglelkű nacionalizmus az, ami ezt a csapdahelyzetet teremti?- Mindkettő. Ráadásul a döntéshozókat érzések, ösztönök, hangulatok irányítják. Például a jugoszláviai háború óriási sokk volt. Hogy miként lehetséges az, hogy a művelt európai térségben még olyan vadságok történjenek, amelyekről azt gondoltuk, legföljebb Afrika törzsi társadalmaiban létezhetnek. Tulajdonképpen a barbár tehát itt lakik a mi civilizált fizimiskánk mögött; s messziről nézve például Szarajevó, Budapest és Pozsony bizony nagyon közel esik egymáshoz. Hiába hajtogatták az utazási irodákban szinte az unalomig, hogy háború csak a volt Jugoszláviában van, a tengerentúli turisták más úticélok után néztek.- Vélekedése szerint a nemzeti identitás és a személyes nemzeti azonosságtudat a századvég egyik legforróbb kérdése lesz, vagy „csupán” regionális gyulladásgócokra szűkül?- Inkább az utóbbiak veszélye áll fenn. Jó jel, hogy például Csehszlovákia kettészakadása békésen, egyetlen pofon elcsattanása nélkül, tehát européer szellemben ment végbe. Olyasmi volt ez, mint egy házasság fájdalmas, de intelligens felbontása. Ezzel szemben Jugoszlávia esete a rossz példa, bár ebben a nemzetközi közösségek is hibásak. Nem tudatosították, ha garanciák nélkül, pusztán rálegyintéssel beleegyeznek a Balkán új és holmiféle történelmi álmokat megvalósító határvonalainak meghúzásába, akkor annak évekre szóló háború s etnikai tisztogatás a következménye. Ez is azt jelzi, hogy a századvég lényeges kulcskérdése, vajon tudunk-e együttműködni egymással a regionális feladatok megoldásában.- A nacionalizmus kétszáz éve bújt ki történelmi burkából egyre hangsúlyosabban jelentkező gondolati képződményként. Miért él mindmáig? Vagy talán - természetesen kordában tartva - ma is megbocsátható ez az olyan nemzeteknél, amelyek alárendelt helyzetük megváltoztatásáért állították glédába saját nemzeti erényeiket?- Ez a környezettől, a csatasorba állítás hevületétől függ. A nacionalizmus klasszikus korszaka a XIX. század volt, amikor romantikával párosult, és az egyenjogúsítási szándékai révén valami friss jellege is volt. A XX. században ugyanezek a nacionalizmusok már eléggé gyilkosnak mutatkoztak. Viszont most, hogy létrejött és terjedőben van az Európai Unió, kontinensünkön alapvetően más lett a törvényes gondolkodási mód iránya. Nevezetesen az, hogy a nemzetek a mennyiségi erőtöbblettől függetlenül - egyenrangúak. Történetesen egy törpeország: Luxemburg is lehet az EU soros elnöke, mert az egészet képviseli, mert egy gondolkodásmód közösségében részesül, mert megvan iránta a bizalom. Ilyen környezetben már nincs erkölcsi-politikai támogatottsága az olyan nacionalista retorikának, amely saját emancipációját a vele együtt élő kisebbségek elnyomásával köti össze. A bosszúnak, az erőösszemérésnek ilyen primitív gesztusai ma már nem igazolhatók; noha pusztán leíró értelemben tény, az alakuló nemzetek hajlamosak arra, hogy történelmük fiatal szakaszában valamiféle lázas állapotba kerüljenek. A napóleoni háborúk a franciák lázálmai, századunk világháborús kísérletei a német őrületek voltak. De más nemzetek is átvették már ezt az erőőrületi leckét a második világháború alatt. Például Szlovákia is ekkor vált önálló nemzetté, mellesleg nem a legdemokratikusabb körülmények között. De előfordult az ilyesmi, az úgynevezett usztasa állam révén, a horvátokkal is. Ezek peches ügyek voltak. Tanulságképp azt mondhatnánk, hogy minden nemzetté válás együtt jár egyfajta homogeni- zációs mániával, amelynek egyik jellemzője az az illúzió, hogy lehetséges asszimilálni. Csakhogy manapság ez már nem igaz. Hiszen a kisebbségek tudják és tudatosítják: jogos a létezésük, minden értelemben egyenjogúak és önállóak lehetnek, más szóval emberi jogaik vannak. Ma már egy maroknyi nemzeti kisebbséget vagy egyéb közösséget sem lehet leradírozni a föld felszínéről.- Megfélemlíteni sem lehet?- Sajnos, azt igen.- És ez nem egy bizonyos eszköze az asszimilációnak?- De az. Amolyan marannus asszimilációt elő lehet idézni, de ahhoz hosszadalmas idő kell. Amikor Ferdinánd király 1495-ben kiűzte a zsidókat és az arabokat Spanyolországból, azt üzente nekik: vagy áttértek, vagy elmentek. Voltak, akik áttértek és színleg keresztények voltak, de többféle jelből mégis gyanítható volt, hogy ők nem azok... Csupán marannusokká lettek.- A szlovákiai magyarságot - a kitelepítés, a lakosságcsere, a reszlovakizáció révén - a második világháború után érte hasonló sors. És a ’89-es rendszerváltás óta újra él a magyarellenesség. Ön szerint minő esélyeik vannak a szlovákoknak és magyaroknak a toleráns közép-európai együttélésre, a kölcsönös kapcsolatok gondtalanítására?- Ezt, mármint tételesen felsorolva, én sem tudom. Csak remélhetem, hogy nem a sors szeszélyei löknek bennünket előre. A legrosszabb forgatókönyvek egyike az lenne, ha a határ egyik, másik, netán mindkét oldalán a jobboldali popu- lizmus kerülne kormányhatalomra. Hasonlóságaik révén ugyanis éppen az egymás elleni retorikával támogatják egymást. Az lenne a legszerencsétlenebb út, ha a mostanában nem éppen a legszerencsésebb kormányzati politikát űző Szlovákiának, önmagával együtt, Magyarországot is sikerülne leszakítani az európai integrációból. Olyan hőstett lenne ez, amelynek eredményeképpen sikerülne megérkeznünk a Balkánba. Nem kell hozzá különösebb fantázia, hogy tudatosítsuk: kellő szlovák, román, magyar, szerb, horvát együttműködéssel tájainkon uralkodó tendenciává lehet tenni egy ilyen balkanizációt. És akkor menthetetlenül itt a lecsúszás, s az egésznek egy olyan harmadik-világ-szaga lesz, amihez képest talán még a szebb időket idéző Balkán is egy úri fogalom.- Hadd kérdezzem meg kerek perec: demokrácia lesz itt, avagy nacionalizmus?- Nem így tenném fel a kérdést, hiszen a nacionalizmus ürügyén érdemes egy apró kitérőt tenni. Ugyanis a nacionalizmus, annak szelíd és természetes formájában, egy nemzet önérzete is lehet; s önérzet nélküli ember vagy közösség nincs. Természetesen, más a helyzet a szélsőséges, gyűlölködő, kizáró, mindent maga alá gyűrő, xe- nofób nacionalizmussal! Nem találok magamban igazolást az olyan ember számára, aki azt gondolja, hogy az ő nemzete üdvének egyetlen akadálya a szomszéd nemzet, vagy a közöttük élő kisebbség. Az öntudatnak ez nem a természetes, netán lázas, hanem szorongásos és ezért hisztérikus formája. És ahol felülkerekedik ez a szorongásos nacionalizmus, ott elsorvad a demokrácia, s akkor liftezünk a harmadik világba. De ezt az eventualitást én csak egynek tekintem a lehetőségek közül, hiszen vannak egyéb forgatókönyvek is. Például az olyan, amelyben úgy nyilvánul meg a józanság és a mértéktartás, mint ez 1989-ben, az előző rendszer vér nélküli felbomlasztásában történt. Remélhetőleg ez a politizálási stílus érvényesül a közeljövőben ott is, ahol az 1995/96 mezsgyéjén megkérdőjelezhető. Meggyőződésem, hogy Szlovákia sem homogén módon, szinte egyemberként lelkesedik az efféle szélsőséges nacionalizmusért. Nyilván vannak, akik igen, de nem ez a többség.- Valóban nem, de mintha ez a többség meg lenne félemlítve, ami viszont elfordulást eredményez a politikától. Ez pedig a társadalom önvédelmi reflexeit béníthatja!- Lehetséges, hogy egy társadalmilag is támogatott értelmiségi összefogásra lenne szükség. Függetlenül attól, hogy mekkora tömeg áll mögötte. Elvégre a demokratikus mozgalmaknak 1989- ben sem volt semmiféle garanciájuk arra vonatkozóan, hogy a nagy többség mögöttük áll-e.- Szlovákiában az értelmiségnek egy eléggé tekintélyes rétege is meg van fertőzve ezzel a sovinizmussá sekélyesedni képes mélynemzeti öntudattal. Manapság elég nehéz lenne, mondjuk Pozsony főterére, csak 35-40 ezer, a demokráciát féltő embert összehozni...- Tényleg nem olyan időket élünk, hogy az emberek szívesen, belső indíttatásból kimoccannának otthonuk kényelméből. De ez nem jelenti azt, hogy a lelkűk mélyén is meghasonlottak. Pozsonyban, Kassán és nyilván egyebütt is találkozni lehet kitűnő szlovák irodalmárokkal, vagy akár politikusokkal is, akik jól megvannak az itteni magyar kollégáikkal. Én azt tartom: olykor tíz ember is sok ember. Ha azok rangos emberek. Nem a tisztségüket, a gondolkodási stílusukat illetően. Az élet már csak olyan, hogy mindig szép számmal akadnak, akik nem a lelkiismeretük hangjához, hanem az uralkodó ideológiához igazodnak. Ám ilyenkor is vannak, akiken nem fog a ragály, s akik nem lesznek rinocéroszokká. Ha egy-egy időszakban kevesebben vannak is, de a maguk szellemi súlyával érdemes a nyilvánosság elé lépniük. Persze, az sem árt, ha ehhez támogatást is kapnak közép-európai, netán távolabb élő barátaiktól.- Elképzelhetőnek tartja Szerbiáról, Romániáról, Szlovákiáról, hogy úgy korlátozza nemzeti szuverenitását, ahogy annak idején megtette ezt a közös Európától ódzkodó Hagy-Britannia, az izgága Franciaország?- Igenis, annak tartom, persze, az időpont felől inkább ne kérdezzen. Az Európai Unióba tartozni nem olyan nagy előny, ám kimaradni belőle óriási hátrány. Sikerrel megoldani az európai struktúrákhoz való csatlakozás valamennyi leckéjét, az bizony nem egyszerű feladat.- Önnek aránylag precíz információi vannak Szlovákiáról. Vajon mi a véleménye Vladimír Meciarról?- Ügy észlelem, hogy a meéiarizmus ma már jelenség. Egyfajta keverékpopulizmus jelképévé vált. Talán Szlovákián kívül is lehet beszélni róla, mint a módszerek, trükkök, erőszakok, retorikák és miegyebek együtteséről. Ehhez talán nem is kell exportálni, hiszen van milosevicsizmus, tudjmanizmus, csurkizmus, torgyánizmus, ilies- cuizmus. Minden országnak megvannak a maga specialitásai, amelyeket a józanabbul gondolkodók nemigen szívelnek. Akik viszont Közép-Ke- let-Európában a sovinizmussal elegy nacionalizmus parazsát élesztik, azok, úgy tűnik, egyelőre eredményesen dolgoznak egy új orosz imperializmus javára.- Ez viszont csak annak árán lehetséges, ha térségünkben meghal a demokrácia!- Igen, bár már az sem lesz igazán kellemes, ha egy színleges látszatdemokrácia nyer terepet. 1989 lehetőségeihez viszonyítva, az sem ér többet egy soványka döntetlennél.- Sakkban az ilyen játszmák sajátja, hogy új partit kell nyitni! Az egyszerű tükörképnek szánt beszélgetést, tükörre és képre bontva, köszönöm az interjút. MIKLÓSI PÉTER KARÁCSONY ’ 95 1995. december 24. 1/BSŰmBp
