Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-17 / 51. szám
• Három nemzedék egy fedél alatt • Három nemzedék egy fedél alatt t Az én poklom Ne tegyék tönkre Rovatukban egyszer már közölték nehéz sorsomról szóló írásomat. De akkor szégyelltem bevallani az igazat. Most megteszem. Harmincéves asszony vagyok. Az egyik fiam kilenc-, a másik négyéves. Tíz éve vagyok férjnél. Elmondhatom, hogy ha még egyszer férjhez kellene mennem, inkább a halált választanám. Valóságos pokol az életem, amit sajnos a fiaim is éreznek. Jelenleg ezerkétszáz korona szociális segélyt kapok, az uram keresete négyezerötszáz korona. Ebből kétezerkétszáz koronánál többet nem ad, inkább kevesebbet. Ő szedi a családi pótlékot is. Saját lakásunk nincs, így hetvenéves édesanyám házában lakunk, aki már csak bottal jár. A házi teendők rám maradnak, mert az uram keveset van otthon, inkább csavarog és söröz- get. Ha itthon van is, egy tűt tovább nem tesz. így a férfimunkát is én végzem. Sok mindent megtanultam, de sok dologhoz most se értek. Segítség pedig nincs. Ezért Írom, hogy számomra a pokol itt a földön van. A pénz a lét- fenntartáshoz is kevés. Nemcsak a ház körüli munka szakad rám, de a gyerekeket is mindenüvé magammal kell vinnem, mert nincs kire hagynom őket. Apjuk ugyan van, de csak papíron. Nekem is van uram, de csak a személyazonosságiban. Egyedül vagyok a gondra is, a munkára is, mintha özvegyasszony lennék. Sorsomat azért vetem papírra, hogy talán valaki okulhat belőle, mielőtt elrontaná az életét. Egy korábbi levelemben a szerkesztőség, az olvasók segítségét kértem. A segíteni akarás szándéka szép, de kevés egy család sorsának jobbra fordításához. Ezért most kérem, ne sajnáljanak, ne segítsenek. Bármily nehéz is a kereszt, magamnak kell cipelnem. F. Mária egymás életét Ahány család, annyiféle gond. Megoldásukban csak a családtagok kölcsönös szeretete, tisztelete, alkalmazkodása segíthet. A Pokol című történet szereplőiből mintha mindez hiányozna. Sohasem volt vagy kiveszett? Egészségesek, jómódúak. Boldogan vagy legalábbis elégedetten élhetnének. Ehelyett pokollá teszik egymás életét. Hová veszett el az emberség, egymás megbecsülése? Józsi bácsi és néhai felesége ezért dolgozott, takarékoskodott? Ezért segítették bőséges anyagiakkal lányuk családját? A szülők bizonyára örömmel tették, és mi lett belőle? Bármit és bármennyit adtak, a nagyapa ne hánytorgassa fel. Értelmes ember módjára ne keresse, hogyan törhetne borsot a lánya orra alá. Erzsébet asszony pedig becsülje meg mindazt, amit szülei az ölébe hullattak, amiért nem kellett neki és férjének gürcölnie. Több idejük maradt egymásra, a kislányra, művelődésre. Igyekezzen most viszonozni édesapjának. Ápolnia és gondoznia még nem kell őt, csak szeretettel gondoskodni róla. Teremtsen hát neki otthont, ahol jól érzi magát. Ne dirigálva, vezényelve, hanem türelemmel segítsen elfoglaltságot találni neki, hogy eljárhasson a hasonló korúak közé, ahol feltalálja magát. Foglalkoztassa őt, hogy hasznosnak érezze magát. Elvégre Erzsébet asz- szony fölött is eljár majd az idő, és amilyen példát mutat a lányának a nagyapa megbecsülésében, szereretében, ő is csak olyanra számíthat. Csilla önállósodása nem tragédia. Bár minden fiatal megtehetné! Lakjon hát külön, de ahhoz, hogy kedvvel járhasson haza és őszintén megoszthassa örömét, bánatát, az otthoniaknak kell megteremteniük a körülményeket. Az egyetlen gyermekéért, unokáért igazán megtehetnék! És Csilla apja, Erzsébet asszony félje, a vő hol van? Miért nem erélyesebb? Tanult, értelmes ember, hogy tűrheti a családjában eluralkodott viszonyokat? Miért nem beszél a feleségével, az apósával? Csillával fogjanak össze és tegyék helyére a két kemény fejű, uralkodni vágyó, egymás életét keserítő családtag kificamodott viselkedését, rigolyáit! Beszéljék meg közösen, ki mit sérelmez és mit, hogyan szeretne. Mindenük megvan ahhoz, hogy elégedetten, megértésben éljenek, csak vegyék elő az eszüket, nyissák ki a szívüket egymás iránt. A jelenlegi pokol helyett, ha mennyországot nem is, kellemes otthont, meleg családi fészket teremthetnek egymásnak és maguknak is. Cs. M., Tardoskedd A feleségen múlik Én is anya és nagymama vagyok. Bár korom nem magas, csak a megpróbáltatás nagy. Tapasztalatból mondom, hogy a feleség az összetartó erő a családban. Elsősorban Erzsiké asszonyon múlik minden. Férje elindult a lejtőn. Ma még talán csak két sört iszik meg naponta, nemsokára nem éri be ennyivel. A kocsma pénzbe kerül és időt rabol. Az ital rombolja az ember testét, lelkét és megrontja az élettársi kapcsolatokat is. Bizonyos vonatkozásban Erzsiké asszony is gyermek, hisz az édesapja még él. A szülőt a gyermek nem választhatja meg, úgy kell őt elfogadni, amilyen. Ehhez bizony néha nagy-nagy türelemre van szükség. Az édesanya valahol hibát vétett a leányával való kapcsolatában is. Leánya eltávolodott tőle. Pedig sokszor lenne szüksége tanácsra, biztató szóra. A mama ne csak szülő legyen, hanem jó barát is, akinek gyermeke féltve őrzött titkait is elmondhatja, mert nála megértésre talál. Erzsiké asszonynak csak azt tanácsolhatom, tegye le a kalapot és a nadrágot, és addig vállalja a szobalány szerepét, amíg nem késő. A Biblia is arra tanít, hogy aki valakik közül első akar lenni, az mindenki szolgája legyen. Egy boldog asszony Előző' számainkban közöltük a Pokol című írásunkra reagáló olvasóink leveleit, melyekben véleményt mondtak a közös fedél alatt élő nemzedékek gondjairól. Észrevételeiket, tanácsaikat a család nevében is köszönjük. Szolgáljanak tanulságul másoknak is. Az itt közölt levelekkel e témakört lezárjuk. A következő számainkban közlendő újabb sorsok és témák kapcsán majd ismét kikérjük véleményüket. VESZTESEK Zsabkáné Szabó Irén érsekújvári olvasónk leveléből egy szlovákiai magyar szomorú sorsa tárul elénk. Háború dúlt még, amikor először lépte át az iskola küszöbét, mégis szeretettel emlékezik vissza első tanítójára. Szentpéteren a fiatal Csepigáné Kos- sányi Mancikára. Talán az egyetlen tanítója, akit emlékeiben őriz, bár őt sem ismerhette meg igazán, hiszen egy eltévedt lövedék még azelőtt beszakította az iskolájuk födelét, mielőtt túljutottak volna az ábécé első betűin. A tetőn tátongó lyukkal egy időben mintha az ő életében is űr maradt volna. A kedves szavú tanítónő a háború után áttelepült Magyarországra. Nem jószántából, hanem a magyar tanítók szlovákiai kilátástalansága miatti kényszerből. Az ily módon elárvult magyar gyereket egy református tanítócsalád vette védőszárnyai alá, akiknél egyetlen szobácskába zsúfolva tanultak mindaddig, amíg őket is ki nem telepítették. Szabó Irén sokadmagával újra kezdte hát az első osztályt - immár harmadszor. De már szlovák nyelven. Szlovákul ugyan nem tudott, de hát mi mást tehetett, ha nem nyílt magyar iskola. Szomorúan emlékezik azokra az időkre, amikor értetlenül bámultak tanítójukra, mert a szavát sem értették. Ennyi év után akkori tanítóit is sajnálja, hiszen nekik sem lehetett sok örömük nemes hivatásuk teljesítésében. Bizonyára szívesebben tanítottak volna olyan gyerekeket, akikkel értik egymást szavát. De így ők nem boldogultak a diákjaikkal, a diákjaik pedig a számukra idegen szlovák nyelvvel. Csaknem minden erőfeszítés szinte teljesen kárba veszett: Sajnos, a tananyagból semmit se értettünk. Csak néztünk és soha nem tudtuk megtanulni a leckét - írja levelében. - A térkép előtt is csak szégyenkezve, lehajtott fejjel álltunk. A sok ötös mellett legjobb osztályzatunk is csak négyes volt. A tanulástól azután végképp elment a kedvünk, hisz mi örömünk is lehetett belőle. Amint kimaradtunk, inkább munkába álltunk a szövetkezetben. Csak később jöttünk rá, mit veszítettünk azzal, hogy nem tanulhattunk. Irénkét főképp a magyar történelem érdekelte. De amiről lemaradt, bevallása szerint, soha nem tudta bepótolni. Még úgy se, hogy azóta minden ilyen témájú könyvet elolvasott, amihez csak hozzájutott. Olvasónk a saját sorsa fölött sajnálkozva gondol azokra, akik a VASÁRNAP hasábjain is sok-sok szeretettel emlékeznek, emlékezhetnek vissza az iskolájukra, tanítóikra. Őt a háború utáni magyargyűlölet ettől a pótolhatatlan, egész életre szóló szép élménytől is megfosztotta. Sajnos, nemcsak őt. Sokunkat. Ma is szívszorongva gondolok arra, amikor 1944 szeptemberében még az ipolysági magyar gimnáziumban volt a tanévnyitónk, de a következő év tavaszán, a front elvonulása után, már szlovák iskolában folytattuk tanulmányainkat, jobbára a szlovák nyelv ismeretének hiányában. Bár akadtak megértő szlovák tanárok és osztálytársak is, de sokan bizony a lelkünket sértve csak gúnyt űztek belőlünk. Ezért is adták fel sokan, akik azután vagy Magyarországra szökve, nagyon nehéz körülmények között tanultak tovább vagy elkallódtak az életben. A nacionalista tobzódás vesztesei lettünk egy egész életre szólóan. Az anyanyelvi oktatás betiltása az emberi sorsok ezreit, tízezreit pecsételte meg. A fiatalok bárminemű munkát vállalva menekültek a nehézségek és a gyakori megaláztatások elől. A múlt az élet kitűnő tanítómestere. Érdemes hát odafigyelni az intelmeire. Például arra, hogy ne higgyünk azok „őszinte” szándékában, akik a szlovákiai magyar fiatalok érvényesülésének kizárólagos feltételéül a szlovák nyelvű oktatást állítják. Igaz, a szlovák nyelv elsajátítása fontos dolog, ám az élet nem a nyelvet, hanem elsősorban is az ismereteket és az erkölcsi értékeket kéri számon mindenkitől. A tudás nélküli nyelvismeret csupán tartalom nélküli burok. Az idegen nyelv pedig az anyanyelvi oktatás keretében, az egyéb ismeretek szervezésével párhuzamosan is elsajátítható. A kisebbségi sors háború utáni viszontagságait átélt generáció ma már a nagymamák, nagyapák nemzedéke. Ők tudják csak igazán, hogy az anyanyelvi oktatás korlátozásának nem csupán politikai, szakmai, erkölcsi és magatartásbeli vonatkozásai vannak, hanem egyúttal a többség emberiességének vagy embertelenségének fokmérője is. Érdemes hát megszívlelni a történelem ez irányú intelmeit is. Zsilka László Kedves olvasóink! Szeretnénk kikérni véleményüket az anyanyelvi oktatásról, egyéni tapasztalataikról. Például: magyar iskolát végezve vajon elsajátították-e az érvényesülésükhöz szükséges szlovák nyelvet, esetleg hátrányukra volt-e a magyar iskola? De váijuk azok leveleit is, akik magyar szülők gyermekeként szlovák iskolába jártak. Biztosak abban, hogy könnyebben érvényesültek az életben, mint a magyar iskolába járó társaik? És anyanyelvi szinten is teljesnek érzik a tudásukat? Leveleiket az alábbi címre küldjék: Vasárnap szerkesztősége, Emberi sorsok, Pribinova 25,8-19 02 Bratíslava. Árulkodó kézírás Jelige: „Hópihe’ Ön lefedi, elfedi magát. Titkolja mások előtt, hogy magasabb szellemi régiók felé tör. Szándékai mögé látva annyit tudok írni, hogy a kisebbségi érzése miatt inkább óvatos és számító, még azt az embert is megbántja, akit nem akar. A szellemi makacsságból eredő vágy nem mindig teljesül, s ha teljesül is, hát bizony abban nincs köszönet, mert bumerángként visszaüt. Az embert érheti meglepetés, ha „kalitkába” zárja a társát és feltételeket szab neki. A feltételek szabása már érzelmi szintű zsarolás. A feltételeket sem a szellem, sem a lélek nem tűri. Ne ragaszkodjon görcsösen ahhoz, aki öntől el akar menni. Engedje el, mert minél jobban ragaszkodik hozzá, annál távolabb kerül tőle. Próbálja meg átgondolni eddigi életét és életvitelét ahhoz, hogy ne vesszen el a részletekben, és képes legyen átlátni az „egészet”, folyamatában. Ismerje fel végre, hogy mi és ki a fontos Önnek. Fontos-e a jövője, vagy a múltjából eredő szőrszálhasogatást folytatja továbbra is, annak ellenére, hogy minden területen vezetésre szorul még. Döntse el, hogy a végtelen múltjában megreked-e, vagy a végtelen jövőért küzd egyedül! Mert a jövője küzdelmét mindenkinek egyénien kell megélni. Egyszerre a kettő küzdelmében - a múlt és a jövő küzdelmében — rögeszmévé válhat a múlt. A múltat csak úgy oldhatja fel, ha megbocsát saját magának. Ha ezt megteszi, akkor képes lesz a jövőben egyéni területen önállóan érvényesülni. Az alábbi mesét szíves figyelmébe ajánlom, hátha segít. A címe: A hóember Holt volt, hol nem volt, a hófödte havasokban, a Hóbirodalom kellős közepén magányosan élt a hóember. Szénszemeivel nézte a távoli habfehér hótakarót és érezte, hogy a hólepel alatt hóvirágok nyílnak. Répaorrával jó nagyot szippantott a hóillatú levegőből. Fején megmozdult a piros fazéksapka. Majdnem le is esett, mert a hóember akkorára nyújtotta hónyakát, mint még soha! Még ilyet hóember fia nem hallott! A távoli hócsipkés hegylánc hókacajt vert vissza. De még ilyet sem látott ám hóember fia! Hókristály lány ok táncoltak a hószi- tálásban... — Odanézzetek! — kiáltott az egyik, amikor észrevette a Hóbirodalom kellős közepén az egymagában álló hóembert. Mindannyian a hóember köré libegtek. — Mit gondoltok? Van neki szíve? — kérdezte egy icurka-picurka hópihe. — Hát persze! Te buta! A hóembernek hószíve van és olyan, mint a hófehér harang — mondta a másik hókristálylány. — Gyertek! Igazítsuk meg a sapkáját, mert félrecsúszott! — Hű! De aranyos vagy te, hóember! — mondta a picike hópehely, s alig látható ujjacskájával megsimogatta majd körbetáncolta a hóember fejét, arcát. A hóember hálásan nézett szénszemeivel a tovatáncoló hókristály lány ok után... Hószíve melegséget érzett a hópihétől... Másnap a Hóbirodalom lányai újra meglátogatták a hóembert, de helyén csak két szénszemet, egy répaorrot és a piros fazék- sapját találtak— jégbefagyva... Köszönöm, hogy megtisztelt a kézírásával. A-ílA, <3no_\lo^ bo I 4^rvv-\g_A_5 ■ Vvo Wl C-\ WnOcS.’TOj \ | \ l ^roJoejr v ^ OjC4_\\v^. . ^Vi \ i nC^ <3rv ov-\ i nJUP^ gjTC-^rx EMBERI SORSOK 1995. december 17. Vasárnap
