Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-07-16 / 29. szám

'•-1 Ha a szemfüles amerikai filmesek - akik azért forgatnak nagy előszere­tettel Közép-Kelet Európában, hogy dollármilliókat takarítsanak meg - megsejtették volna, hogy Szlovákiában, pár kilométerre Lévától, a törté­nelmi Hont és Bars megye határában van egy Borfő nevű kisközség, amely a sziklalakásairól híres, akkor valószínű, hogy itt készítették volna a két kőkorszaki szakiról szóló rajzfilm, a Flintstone család módosított, hús-vér szereplőkkel játszott változatát* Biztos, hogy Frédi és Béni, Irma és Vilma, de a többi mesehős megtestesítője is ugyanúgy el lett volna ra­gadtatva e vadregényes táj masszív sziklafalaiba vájt lakásaitól, kam­rácskáitól, borospincéitől és istállóitól, mint az Amerikából, Japánból, Izraelből és megannyi más országból ide látogató turista. : szifcíafiázafcBan cácska :soport múze- zik a tszáról akáso- dezése ■, a pa- hlkiált 'v a hét tő mo- tn már knak a ¡jében. lik, de imént ába. A szikla- hul- re em- csak a hanem ■netlen a kör- i nem I, sőt! eszelt, ■tál dí- 'iszont zépek, íve la- »regsé- il ma- nléke- dslány kor a és az :ibőví- lakást. - mu- ónk a i mel- ;re ítolsó­hónap alatt készültek el vele. Ott tárolom a krumplit, zöldséget, gyümölcsöt. A sziklaházak nagy előnye, hogy télen melegek, nyáron pedig kel­lemesen hűvösek. Televízióm nincs, de nem is hiányzik - vált témát az idős asszony. - Egye­düli szórakozásom a tranzisztoros rádió. Na meg az, ha jön a sok turista és össze-vissza fényképeznek, kérdezősködnek. Néha bizony már haragszom is rájuk. A múltkor például be­letapostak a virágaimba.- Vigyázzanak, be ne verjék a fejüket! Kissé alacsonyra sikeredett az ajtó - figyelmeztet már a szomszédban egy másik sziklalakó, az ugyan­csak egyedül élő Ilona néni. Ő is készséggel be­vezet a lakásába, amelynek büszkesége, a konyha sarkában, a tíz méter mély kerekeskút. - Édesapám annak idején két szomszédja segít­ségével egyetlen tél alatt készült el vele. A falu­ban senkinek sincs ilyen kiváló vize, mint ne­kem. Még a legnagyobb hőségekben, szárazsá­gokban sem apadt ki. Kóstolják csak meg, mennyire üdítő! - mondja, és bizonyításképpen felhúz fél vödörrel a jéghideg vízből. A kániku­lában valóban üdítően hat. Ilona néni büszkén hallgatja fotós kollégám dicsérő szavait, majd maga is hörpint egyet a vén csuporból, s gondo­san befedi a kút nyílását.- Nehogy a cirmos véletlenül beleessen! Ve­lem együtt ő is megvénült, már nem olyan ügyes és fürge, mint hajdanában - magyarázza. A sziklalakók szeretik a háziállatokat. A ba- romfin kívül szinte minden portán vannak ku­tyák, macskák: Július Homola udvarán még há- zinyulak is szaladgálnak. Az egyébként ellen­ségeknek tartott állatok itt szemmel láthatóan jól megvannak egymással. Az egyik kutyus pél­dául egy macska társaságában sütkérezik a pad­kán, a másik eb meg a szürke nyuszik ugrándo- zásait szemléli békésen.- Bárcsak a politikusaink is követnék a pél­dájukat... - jegyzi meg a parlamenti hadállá­sokra célozgatva félig tréfásan, félig komolyan az idős gazda. Megpróbálom folytatni e témát, de hasztalan. A férfi ölébe veszi kedvenc nyulát, és igyekszik másra terelni a szót.- Olykor ugyan nézem a tévét is, de csak azért, hogy tudjam, mi történik a nagyvilágban. A marakodások nem érdekelnek. Különben is, itt a völgyben nem túl jó a kép. A műsor amúgy is pocsék, és itt nálunk, a dombok mi­att, csak a hazai adás vehető. De annyi baj le­gyen! Legalább kial­szom magam. Reggel ugyanis már ötkor tal­pon vagyok. Megete­tem a disznókat, meg­fejem a teheneket, ellá­tom a baromfit, a nyu- lakat. Van egy kis föl­dem, azt is meg kell művelnem. És a szőlő is munkaigényes. A kocsmába nem járok, beérem a saját borom­mal. Természetesen, a borospincét és a 6x6-os istállót is magam váj­tam ki. Annak idején az így kiaknázott tufából még kőkockákat farag­tunk, és környékszerte árusítottuk. Régebben nagy volt irántuk az ér­deklődés. A falu katoli­kus és evangélikus temploma, sok sírkő, és a házak java is ebből az anyagból épült fel ezen a tájon. Mindezt már a boltí­ves borospincéjében meséli, ahol a nemes pe­nésszel lepett falak közt a hőmérséklet télen- nyáron szinte állandó.- Nem hiányzik a házból egy feleség? - ug­ratjuk az idős férfit, tudván, hogy a faluban egyetlen özvegyemberre tizenegy özvegy­asszony jut...- Már hogy hiányozna! - mondja színlelt fel­háborodással. - Megvagyok én feleség nélkül is. A fiam a zsemberi szövetkezetben dolgozik, sokat segít a ház körül. Az unokám most érett­ségizett Aranyosmaróton, ő is gyakori vendég nálam - magyarázza, majd kaszával a vállán elindul a határba, hogy a nyuszik másnapi kosztjáról gondoskodjék. Igen, az unokák jobbára már csak látogatóba jönnek a borfői nagyszülőkhöz. A falu mára el­Vlado Gloss felvételei öregedett, és bármily szomorú, de lassacskán a kihalás veszélye fenyegeti. Negyed évszázad­dal ezelőtt még hatszáz lakosa volt, ma már csak 368-an élnek itt, és ebből ötvenhármán túllépték a hetvenet. Lehet, hogy a harmadik évezred elején már az egész sziklasor „csak” múzeumi látványossággá válik? Ordódy Vilmos :n érkezett meg otthonomba. Első :se a vadpulykákra vonatkozott: vlindent elolvastam a vadpulykák- imi fellelhető volt könyvtáramban, azt nem tudom, hogyan vadásszák 1 - mondta igen jó hangulatban. Tallomásból úgy tudom, hogy na- hasznos a jó, golyós kispuska, de eszi a négyes sörét is. Vadásszák dászaton is, mert kijönnek az »ől a mezőre füvet vagy friss vetést getni. De vadásszák cserkeléssel, ¡5 'pulyka (Meleagris gallopavo L.) tereléssel, illetve ráhajtással, amikor a puskások leállnak, fedezékbe helyezked­nek és a hajtők fák kopogtatásával, fütty- jelekkel lassan-lassan a puskások irányá­ba terelik a vadpulykákat - mondtam. A meghívó délután háromra szólt. A gazdaság portáján ismerősként fogadtak bennünket, majd elindultunk a vadászat színhelye felé. Utunk a Vág mentén ve­zetett, előttünk a végeláthatatlan Vág völgye, a róna, amelyet erdősávok tarkí­tottak. Nemsokára előbukkant a vadász­ház. Az udvaron Kónya János bácsi, a vadőr fogadott bennünket, akinek szava­iból megtudtuk, hogy déltájban egy ötös csapat vadpulyka sétálgatott, legelészett a töltésen, majd átváltottak a Vág mellett húzódó sűrűbe. A vadászláz egyre fokozódott, gyors átöltözés és elszállásolás után elindul­tunk a tettek mezejére. Engem a vadőr és vendéglátónk vett pártfogásba, Sándort pedig ifj. Suba Imrére bízták. Mi egy csücsöknyi erdőt vettünk célba, Sándo- rék pedig abba az irányba indultak, ahol a vadpulykák váltottak át délben. Cserkelve próbáltuk átfésülni az erdőt, de eredménytelenül, a vadpuly­káknak mintha nyomuk veszett volna. Ezek után a hajtás módszerével próbál­Éles Károly (A szerző felvételei) koztunk. Engem felküldtek az egyik ma­gaslesbe, és ők megpróbálták irányomba terelni a vadpulykákat, ám a fegyverem néma maradt. Közben rohamosan söté­tedni kezdett a Vág menti láperdőben, ezért már nem bíztam a sikerben. A les­helyem mellett őzek suhantak el. Igen gazdag itt az őzállomány, ezt a magam­fajta szerényebb tájakról származó le­gény akár túlszaporulatnak vélheti, noha csupán arról van szó, hogy ez az erdősá­vokkal tarkított róna nagyon kedvez az őzszaporulatnak. Node nem maradt sok időm az elmél­kedésre, mert a hajtóvonal irányomba ért, és megszólalt Sándor kispuskája. Gyorsan egymás után kétszer is. Egé­szen közelről hallottuk, így hát többen a lövések irányába indulunk. Sándor ott állt az erdő szélén és tanács­talanul széttárta karjait. Ez arra vallott, hogy vadpulyka nincs! Aztán nagy léleg­zetet véve belekezdett mondókájába:- Öt vadpulyka jelent meg az erdőszé­len. Köztük egy szép, nagy kakas. Siet­tek, szaporán visszaváltottak az erdő irá­nyába. A kakast sikerült megcéloznom, megbillent a lövésre, de a másodikra eltűnt az erdőben... A találat helyén bizony tapasztalhat­tuk, hogy Sándor nem kezdő vadász, és tudja, hogy a golyó mikor talál célba. Maréknyi vadpulykatoll bizonyította, ezúttal sem fogott mellé, csupán egyet­len szépséghiája volt a dolognak: csak a vadpulyka farktollait tépte meg a golyó, amitől az vígan lépkedett tovább! Sőt az­óta becsülettel teljesíti fajfenntartó köte­lességeit is. Közben tökéletesen besötétedett. Megpróbáltuk az utánkeresést egy ma­gyar vizsla segítségével, de eredményte­lenül. így hát vége szakadt a vadászat­nak, és a vadászház felé indultunk... Kellemes este volt. A szélcsendben némán hallgattak a vadászházat körül­vevő öreg tölgyek. Helyet adtunk egy kis zoboralji borocskának is. Úgy éjféltáj­ban tértünk nyugovóra, de Sándor szinte egész éjjel nem hunyta le a szemét. Nem a szobatárs horkolása zavarta, hanem va­lami más, amit csak a vadászok éreznek egy-egy célt tévesztett lövés, vagy a seb­zett vad elvesztése után... Másnap ragyogó napsütésben fogadott a táj, de a cserkelések és a terelő vadá­szat is meddő kísérletnek bizonyult. Ti­zenegy tájban úgy döntöttünk, hogy be­fejezzük. A történethez tartozik még, hogy a va­dászatunk utáni szombaton és vasárnap négy osztrák vendégvadász meglőtte a maga egy-egy vadpulykáját. A tanulság talán az, hogy hétköznap nem kiadós a vadpulykavadászat. Vagy csupán az tör­tént, hogy Diana istenasszony és a va­dászszerencse egyaránt cserbenhagyott bennünket. Motesiky Árpád RIPORT 1995. július 16.

Next

/
Thumbnails
Contents