Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-17 / 51. szám
í/BSÚrnap 1995. december 17. TÜKÖR Hú szezer éves barlangrajzok Franciaországban Az évszázad legnagyobb régészeti felfedezése lehet az az őskori rajzokkal borított hatalmas barlang, amelyre a múlt év végén bukkantak Dél-Franciaországban. A felfedezés nyomán megdőlhet a történelem előtti kor vallási hiedelmeiről és kultikus szokásairól kialakított számos teória. Valóságos művészeti galéria - kőkori képcsarnok - tárult Jean-Marie Chauvet régészeti felügyelő és társai elé, amikor karácsony előtt néhány nappal behatoltak a Rhone völgyében fekvő Combé d’Arc mellett feltárt barlangba. A tapasztalt barlangász felügyelő évek óta járta a környező Ardeche megye szurdokait, amikor figyelmét egy rejtélyesnek tűnő légáramlat keltette fel. Társaival kibontotta a torlaszt, amely mögül a hűs huzat érkezett, s egy 6-7 méter mély kürtőre bukkant, amelyen leereszkedve 70-szer 40 méteres, cseppkövekkel, változatos kőalakzatokkal zsúfolt föld alatti terembe, illetve hatalmas összefüggő barlang- rendszerbe jutott. A falakon lélegzetelállító látvány fogadta: legalább 300 okkervörös és fekete állatábra; bölények, szarvasok, orrszarvúak, medvék, lovak, mamutok, ragadozók, valamint a kőkorszaki művészek kéznyomai. Az időszámítás előtt sok ezer évvel készült rajzok tömege és minősége messze felülmúlja mindazt, amit eddig e korból ismerünk, a legbecsesebbnek tartott Lascaux, Niaux és a spanyol Altamira barlang festményeit is. „Rögtön tudtuk, hogy kolosszális felfedezésre bukkantunk" - mondta Chauvet a január közepén Jacques Toubon kulturális miniszterrel tartott sajtótájékoztatón. Azonnal lezárták a barlangot és a környéket; igyekeztek úgy feltárni a föld alatti kincset, hogy érintetlenül maradjon a sok évezredes állapot. Csak a kiálló kövekre léptek, műanyag fóliával óvták az agyagpadlózatot, ahol állati csontmaradványok, szerszámok és tűzgyújtás nyomai találhatók. Bár a kormeghatározás még nem fejeződött be, a szakemberek i.e. 17-20 ezerre, a kőkorszak középső szakaszára teszik a maradványokat. Valamivel korábbiak tehát, mint a lascaus-i és az i. e. 14 ezerre datált altamirai leletek. A kultikus célokra használt hely érintetlenül őrizte meg az őskori állapotokat: a földön fáklyacsonkok, csiszolt kovaszerszám-maradványok, egy kőre, mint oltárra helyezett medvekoponya. A rajzok néha aprólékosak, csodálatosan élethű, anatómiailag pontos részletekkel, máskor csak egyetlen határozott kézzel felvázolt lendületes, elnagyolt, a mozgást, a dinamikát ábrázoló vonalból állnak. A kőkori falfestőművészet valóságos remeke az egymásnak rontó két gyapjas - ma már kihalt - rinocerosz vagy a fenyegetően kitá- tott pofájú párduc, az eddig még sehol nem ábrázolt fülesbagoly és hiéna. A barlangrajzok szinte teljes leltárát adják a kőkorszaki embert körülvevő állatoknak, s mintegy kivetítik az ősember félelmeit, illetve abbéli misztikus hitét, hogy az ábrázolással birtokba veheti a vadakat, felülkerekedhet rajtuk. Legtöbb (mintegy félszáz) az orrszarvú és a bölény - pontosan megkülönböztethetők a hímek és nőstények. A fáklyafénynél dolgozó művészek „aláírást” is hagytak művükön: a barlang falára tapasztott színes agyagba nyomva kezüket. Egyedülálló a felfedezőjéről elnevezett Chauvet-barlangban az is, hogy az okkervörös és a fekete színt együtt alkalmazták az ábrázolásoknál: az eddig ismert őskori barlangrajzoknál vagy az egyik, vagy a másik volt használatos. Bár a mérhetetlen kultúrkincs tudományos feldolgozása csak most kezdődik, jó néhány kérdés máris felmerül. Beigazolódni látszik az eddig is ismert feltételezés, hogy az ősember nem lakott azokban a barlangokban, amelyeket rajzokkal díszített, hanem kultikus célokra használta őket, míg a lakóhelyeit nem díszítette ábrázolásokkal. Először találkoztak azonban a kutatók olyasmivel, mint a háttérrajzok előtt kőtömbre helyezett medvekoponya, amiről Jean Clot- tes, a korszak egyik legismertebb kutatója azt feltételezi: egyfajta oltár lehetett, s így a barlang maga a medveisten kultuszának szentélye is lehetett. Az eddig ismert barlangrajzokon a bölényt ábrázolták a leggyakrabban - azt az állatot, amelyre az ősember vadászott. Itt viszont, a Chauvet-barlangban a ragadozók (párducok, leopárdok) és a gyapjas orrszarvúak dominálnak, tehát olyan állatok, amelyekre az ember nem vadászott, hanem félnie kellett tőlük. Figyelemre méltó az is, hogy az élethű ábrázolások mindig a környezetből kiragadott alakok; sehol egy fa, növény, domboldal vagy folyó, ami akár változatosan is a környezetre utalna. „Az ábrázolással a veszélyt igyekezett legyőzni az ősember” - hangoztatja erről az eddig kikristályosodott tudományos feltételezés. Ám Jean Clottes szerint a dolog ennél bonyolultabb, s a mostani barlangrajzok éppen ezt látszanak alátámasztani. Szerinte az állatábrázolások elhelyezése a falon nem véletlenszerű, hanem jelentést hordoz. Fel kell tehát térképeznie, hová festette az őskori művész vagy sámán a különböző alakokat, s ez a térkép majd árulkodni fog az akkori „világképről”, az állatfigurák és az őket kísérő, eddig megfejthetetlen jelek, vonalak az állatistenekre és szexuális szimbolizmusra épülő mitológiát rejtenek vagy tárnak fel. Clottes biztos benne, hogy „számos eddigi, a húszezer évvel ezelőtti korra vonatkozó tudományos feltételezés és koncepció módosításra szorul majd.” Ám a várható termékeny tudományos vitáktól függetlenül is a barlang - az ott készült első videofelvételek és fotók tanúsága szerint - lenyűgöző látvány. „Mintha egy őskori Leonardo da Vinci rajzolta volna" - mondják ama szerencsések, akik láthatták. A régészeti főfelügyelőség ugyanis páncélajtóval záratta le a barlangot, a területet az állam hamarosan megveszi, és a helyet kizárólag kutatási céllal kereshedik fel az arra illetékesek. Ez az egyetlen garancia arra, hogy az ott található felbecsülhetetlen értékű lelet minden apró részlete feldolgozható marad. Magyar Péter KOKORSZAH LEONARDÓK Néhány példány a kőkorszaki állatfarmból. Hatezer évvel idősebbek, mint altamirai társaik? Nincsenek sokan a hozzá hasonlók. Mindig mosolyog, mindenkihez van egy-két jó szava; a szomorúakat felvidítja, a boldogtalanokat megvigasz talja, a tanácsra szorulókat megsegíti. S aki másra, többre szorul, mint egy-egy jó tanács vagy kedves mosoly, az sem távozik tőle üres kézzel. Azt adja, amije van. De azt jó szívvel, önzetlenül. Mert Mária szívesen segít. Mindenkinek, aki rászorul. Ez az élete. Csak egy jótét lélek... Pozsonyban él, ebben az embertelen nagyvárosban, ahol általános jelenség a magány, a közöny, az idegenség, ahol annyi szerencsétlen és bajba jutott ember él. Gon- da Mária is egyedül él kis garzonlakásában, de az ő ajtaja soha sincs zárva az idegenek előtt. Naponta egymásnak adják nála a kilincset a látogatók. Van, ki azért jön, mert segítségre szorul; van, aki csak egy jó szóért, van, aki csak beköszön... Máriánál immár harminc esztendeje a jótékonyság szelleme fogadja az érkezőket és kíséri a távozókat. S ez a szellem végtelenül erős...- A jótékonyság nem születik meg bennünk egyik napról a másikra - magyarázza a gyermekien őszinte tekintetű aszony. - Idő kell hozzá, hogy megéljen és türelem, hogy megizmosodjon. Meg soksok év tapasztalata, emberismerete. Az emberek általában nem szeretik a gazdagokat. Pedig ki adjon a rászorulóknak, ha nem az, akinek van? Senki sem születik gazdagnak, de azzá válhat, mert minél többet ad másoknak, annál több lesz őneki, magának is. Ezt én harminc évvel ezelőtt tudatosítottam, amikor először vettem magamhoz gyermekotthonbeli gyerekeket. Természetesen megvettem nekik mindent, amire szükségük volt. Ruhákat, játékokat, s aztán mikor kinőtték, elajándékoztam őket. Valahogy így kezdődött. Amikor már mindenemet szétosztottam a rászorulók között, szóltam az ismerőseimnek, a munkahelyi kollégáimnak: ne dobjatok el semmit, amire már nincs szükségetek, hanem adjátok nekem, én tudom, hogyan hasznosítsam. Így gyűjtögettem a ruhaneműket, a cipőféléket, használati tárgyakat. Amit kellett, rendbetettem, megvarrtam, megstoppoltam, kimostam, kivasaltam és továbbküldtem azoknak, akik kérték. Honnan tudtam, kinek kell segíteni? Magam sem tudom, miért, de ezek az emberek megtalálták a hozzám vezető utat. Az ismerőseiktől megtudták a címemet, a telefonomot, és maguk jelentkeztek a kérésükkel. S ma már egész Szlovákiából érkeznek a segítségre szorulók levelei, telefonjai. Már annyian vannak, hogy egyedül nem is győzném az összes kérést teljesíteni. Szerencsére vannak körülöttem jó emberek, akik segítenek megszerezni a kért dolgokat, segítenek a csomagolásban, a postázásban. Egyedül a lelki segítség maradt rám teljes egészében. Telefonon a nap legkülönbözőbb óráiban is felhívnak, éjjel kettőkor, vagy hajnali ötkor, csupán csak azért, hogy kiöntsék a lelkűket, elmondhassák valakinek, mi nyomja a szívüket. Tudja, sok embernek megvan mindene, csak éppen az nincs, aki meghallgassa őket. Mégis kik azok, akik adakoznak, miféle emberek adják a fejüket jótékonykodásra? Menyire vezérli őket őszinte szándék, felebaráti szeretet? Mária asszony szerint az adakozók között a legkülönbözőbb indíttatású és anyagi helyzetű emberek is megtalálhatók. Vannak, akik azért adakoznak, hogy reflektorfénybe kerüljenek, s így tegyenek szert elismerésre, megbecsülésre; mások teljesen névtelenül és önzetlenül teszik ugyanezt. Prikler László felvétele- Vannak, akik szinte hasznavehetetlen dolgokat is felkínálnak a továbbadásra, vagy éppenséggel még a szebb gombokat is lefejtik a szvetterről. Ezeket én pótolom, az elromlott cipzárt megjavítom, a lyukas inget vagy blúzt egy helyes kis folttal megjavítom. Mert nem szabad elfelejteni: a szegényeknek is van önérzetük, őket sem szabad megsérteni azzal, hogy mindenféle lim-lomot küldünk a nyakukra. Csak olyan dolgot adjunk, aminek mi magunk is örülnénk! Ezek után nem csoda, hogy Mária asszonynál szinte állandóan megy a mosógép, hogy éjszakákon át javítgat, stoppol, vasal. Mert a kérések is nagyon sokrétűek. Van, aki ruhafélét szeretne; van, aki cipőt, csizmát, játékot, tanszert a gyerekeinek, más viszont ágyhuzatot, pelenkát kér, de megtörténik, hogy babakocsi, gyerekágy ügyében is felkeresik Máriát ismeretlen ismerősei. Ő pedig mindent megtesz, hogy a kért dolgokat beszerezze. Önerejéből, vagy a segítem kész barátai révén. Sok adakozó teljesen névtelen marad, mások személyesen hozzák el hozzá a továbbadásra szánt dolgokat, mert azt is szeretnék tudni, hogy hová, kihez kerül.- Egy hölgy elhozott egyszer egy szvettert, amit még az édesanyjának kötött, de az meghalt közben. Sajnos, már nem tudta felvenni, és a hölgy azóta emlékként őrizte. Amikor végül úgy döntött, hogy megválik tőle, azt szerette volna, hogy az illető, aki kapja, becsülje majd meg. Természetesen, az ilyen kívánságokat megpróbáljuk teljesíteni. Ám az én alapelvem az: nem szabad azt nézni, hogy kinek adunk valamit. Én soha nem mérlegelem, hogy megérdemli-e az illető vagy sem; csak azt firtatom, valóban rá van-e utalva. S ha a gyerekekről van szó, akkor meg végképp nem gondolkodom. Sokan aggódnak: minek adni az olyannak, aki úgyis eladja, pénzzé teszi. Nos, ha azért adja el, hogy az árán olyasmit vegyen, amire még nagyobb szüksége van, például élelmet, akkor az ilyesmi nem számít véteknek. Az a fő, hogy a dolog az illető hasznára legyen. Nem azért adunk valamit, hogy azt később számon- kérjük. Ha adakozunk, önzetlenül adjunk, s ne nézzük, mihez kezd vele a megajándékozott. Ha eladja, hát eladja; azt vesz rajta, amit akar. Mások azt kérdik: minek adni egy alkoholista családjának? Ha abban a családban segítségre szoruló gyerekek vannak, ez a kérdés nem is kérdés többé! Nem az alkoholista szülőknek segítünk, hanem a gyerekeknek, akik nem tehetnek semmiről, csak szenvednek. Az effajta tevékenységnél azzal az eshetőséggel is számolni kell, hogy a szándék nem ér célt. Ezt is el kell fogadni. Ha nem tudunk hatni egymásra, akkor szinte semmire sem jutunk. Nagyon sokszor azonban nem hiábavaló a szándék. Ezt bizonyítja az a sok levél, ami a hálás megajándékozottaktól érkezett Mária címére. Volt, aki postafordultával válaszolt, hálásan megköszönve a kapott dolgokat; más két és fél év elteltével jelentkezett; de olyan is akadt, aki tizenhat év múltán személyesen köszönte meg az egykor kapott segítséget. Mária azoknak a leveleknek örül a legjobban, amelyekben a hálás szülők a gyerekeik képeit is elküldik: „Drága, aranyos Mária néni!.... Ezek azok a gyerekek, akiken segített...” Ezek mind az ő gyerekei is. A gyerekek Mária asszony gyengéi. Már egész fiatalon bejárt a gyerekotthonokba segíteni a nevelőknek, szakácsnőknek. Ingyen, csak azért, hogy a gyerekek között lehessen. Később, már felnőttként, rendszeresen magához vett gye- rekotthonbeli gyerekeket, akikkel úgy bánt, mintha a sajátjai lettek volna. Mária asszony „gyerekei” azóta felnőttek, családot alapítottak, Máriának most már „unokái” is vannak. Rajzaik ott díszelegnek a parányi folyosó falán. Nincs olyan hétvége, hogy ne zsúfolódna össze nála legalább öt-hat apróság. S ő ilyenkor a legboldogabb. Ügy süt-főz, sürgölődik körülöttük, mint minden igazi nagymama. S bár nincs saját családja, nincsenek saját gyerekei, a valóságban nagyon is sok van: 248 gyereke van abból a 77 családból, akiken ez idáig valamilyen formában segített - vallja. Minden gyereket A SAJÁTJÁNAK ÉREZ. Rejtély, hogy ez az asszony, aki maga is segítségre szorul (egy 1989-ben bekövetkezett baleset óta csak tolókocsival és mankóval tud közlekedni), miért csinálja mindezt...- Nem tudom, ezen soha nem gondolkodtam. Csináltam, mert szükségét éreztem, hogy csináljam. Nekem szerencsém volt az emberekkel. Saját szerencsétlenségemben is mindig olyan emberekkel sikerült találkoznom, akik segítettek rajtam, jó szívvel voltak irántam. Ezt szerettem volna visszaadni másoknak, főleg a gyerekeknek. Nekem fontos, hogy az a másik jól érezze magát, s külön öröm, ha olyan emberrel találkozom, aki hajlandó másokkal megosztani azt, amije van. Nem várok hálát azért, amit teszek. Én annak örülök, ha a rászorulók tudják: van valaki, akihez fordulhatnak. Én csak egy híd szeretnék lenni azok között, akik adni akarnak és akik a segítségre szorulnak. Ha jót akarunk tenni másokkal, sokszor elég a jó szó is, elég, ha csak meghallgatjuk a másikat, ha odafigyelünk rá. Ha pedig adunk, adjunk mindig mosolyogva, őszinte szívvel, adjunk jó szóval, simogatva - s azt mindennap. Mert a szeretet mindannyiunkban ott van, s ez az egyetlen dolog, amelyből minél többet adunk másoknak - annál több lesz belőle. S. Forgon Szilvia
