Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-10 / 50. szám
1995. december 10. TŰKOR Ma gánalapítvány a szórványmagyarságért Az alapítványok korát éljük. Az utóbbi négy-öt évben tájainkon is gombamód elszaporodtak a különböző települések, ki- sebb-nagyobb régiók, intézmények, szervezetek mellett működő alapítványok, melyek adományok révén igyekeznek az egy-egy célra, tevékenységre szükséges anyagiakat biztosítani. Csakhogy a mai pénzínséges időkben, ráadásul csöppet sem vállalkozó- barát gazdaságpolitikai körülmények közepette, az önzetlen adományozók megtalálása egyáltalán nem egyszerű feladat. Arra pedig, hogy egy személy hozzon létre és tartson fenn egy közt szolgáló alapítványt, alig akad példa. A kivételek közé tartozik a pozsonyi székhellyel működő Videó Alapítvány és az Agentúra Pacis Posonium Alapítvány Prikler IÁszló felvétele M Nem igazán közismert alapítványok ezek, noha tevékenységük vitathatatlanul nemes célokat szolgál. A Nyitra vidéki Kálazról például épp a Videó Alapítványnak köszönhetően jutnak el naponta a magyar gyerekek immár második éve a nagycétényi magyar iskolába; csakúgy, mint a Pozsony peremterületein lakó társaik a Duna utcai magyar iskolába. Az Agentúra Pacis Posonium Alapítvány pedig olyan könyvek kiadását támogatta egyebek mellett, mint Vadkerty Katalinnak a reszlova- kizációról írt nagy sikerű munkája, vagy James Kálmán válogatott publicisztikai írásainak gyűjteménye. Mindkét alapítvány létrehozója és egyedüli támogatója mind a mai napig Frideczky János, a ma Münchenben élő pozsonyi származású építész. Mint annyian, ő is 1968 augusztusa után fordított hátat szülőföldjének, hogy visszatérve huszonegy év távoliét után segíteni tudjon.- Münchenbe kerültem, egy teljesen más világba, ahol évek kellettek, amíg be tudtam illeszkedni, de eközben megismertem az alapítványi szellemet. Az, amiről itt 1989-ig hallani sem lehetett, ott már 1968-ban rég és megbízhatóan működött. A müncheni magyarság, akikkel én is kapcsolatba kerültem, igen pezsgő társadalmi életet élt. Volt saját szervezetük, különböző rendezvényeket szerveztek a célból, hogy a magyarságot ott összetartsák. Szervezetüket, annak tevékenységét, mint ahogy az egyetlen ott működő magyar gimnáziumot is - a csekély állami támogatás mellett - jóformán önerőből tartották fenn. Adakozásból, alapítványi úton. Ott ismertem meg, milyen fontos lehet egy alapítvány egy-egy közösség életében.-Aztán eljött 1989, és ön hazajött...- Én nagyon örültem ennek a változásnak. Azt vártam tőle, hogy Szlovákiában gazdaságilag, politikailag egy szabadabb társadalom létesül. Amikor hazatértem után megtudtam, hogy jogom van visszakapni bizonyos családi ingatlanokat, addigra én már berendezkedtem a Németországban való maradásra. Ott anyagilag is biztosítottam a hátteremet, s mivel ilyenformán nekem már nem kellettek azok a javak, amelyek itt így visszaszálltak rám - és az államnak sem akartam otthagyni őket -, ezért úgy határoztam, hogy a vagyon értékét valamilyen jó és nemes célra fordítom.- Ez a cél pedig a szlovákiai magyarság megsegítése lett! E célból született a Videó Alapítvány és az Agentúra Pacis Posonium Alapítvány. De miért kellett egyszerre kettő?- Azért, mert két különböző területen tartottam szükségesnek a támogatást. A Videó Alapítvány elsősorban a peremvidéken, a szórványban élő magyarság megsegítésének szándékával jött létre, s főleg azoknak a fiataloknak az oktatását kívánja elősegíteni, akik nem járhatnak magyar iskolába. Ezt takarja az alapítvány elnevezése is: „Vitális Diaszpóráért Oktatással”. Úgy gondolom ugyanis, hogy nyelvi szempontból éppen azokon a területeken van leginkább veszélyeztetve a magyarság, ahol abszolút kisebbségben él. Ezek a fiatalok sokszor már a nyelvet sem tudják igazán. Azt szeretnénk, hogy mégis megtanuljanak mindent, amit egy magyar nemzetiségű gyereknek tudnia kell. Ennek szükségességére a saját tapasztalatom alapján jöttem rá, hiszen annak idején magam is szlovák iskolába jártam, s amikor kikerültem Münchenbe, az ottani magyar környezetben döbbentem rá: annak ellenére, hogy a szüleim, nagyszüleim igyekeztek pótolni, amit a szlovák iskola nem adott meg, mégis mennyi mindent nem tudok, főleg nemzeti vonatkozásban. Az alapítvánnyal azt szeretnénk támogatni, hogy a szórványban élő magyarok - akiknek talán már a magyar nyelvű oktatás sem adatik meg - elsajátíthassák a magyar irodalmat, történelmet, tökéletesen megtanulják a magyar nyelvet, éspedig a szabadidejükben szervezett művelődési programokkal és nyári táborokkal. Természetesen azt is segítjük, hogy ezek a gyerekek eljussanak a magyar iskolába, ha ezt a szüleik is úgy akaiják. Ezért támogatjuk például a kálazi és a pozsonyi iskolabuszokat.- A másik alapítvány támogatási rendszere nemzetiségi létünk egy másik fontos területét célozza meg: az információk terjedésének elősegítését. Mit is jelent ez tulajdonképpen?- Egyelőre olyan kiadványok, könyvek kiadását, melyek erősítik a szlovákiai magyarság önismeretét. Életem során szlovákokkal találkozva gyakran tapasztaltam azt a tudatlanságot velünk kapcsolatban, amely a magyargyűlölet forrása. Ez a tudatlanság, sajnos, mind a mai napig fennáll. Az APP alapítvány azért született, hogy a nem magyar lakosságnak valamilyen módon tudtára adja: mi is az igazság a magyarokkal kapcsolatban. De mivel ehhez alapos ismeretekre, adatokra, tényekre van szükség, ezért ez az alapítvány támogatja ezeknek a kutatását és feldolgozását.- Milyen rendszer szerint működik e két alapítvány?- Mivel én elég keveset tartózkodom Szlovákiában, hiszen az üzleti ügyeim Németországhoz kötnek, megbízható társakat kerestem, akik az alapítványok működését vezetnék. Szerencsére találtam is ilyeneket, akik a két alapítvány kuratóriumának tagjaiként annak tevékenységét irányítják. Nekem csupán az anyagiak biztosítása a dolgom. Mindkét alapítvány magánalapítványként működik, ezért a lehetőségeik egyelőre korlátozottak. De miután befejeződik majd a Pozsonyban visszakapott ingatlanok helyreállítása, azok bérlete szinte teljes egészében az alapítványok számlájára fog menni. Hasonlóképpen helyreállításra vár egy Pöstyén környéki kúria is, mely ugyancsak az alapítványok tulajdonába kerülne és alkotóházként, szimpóziumok, konferenciák, találkozók szervezésére szolgálhatna.- Külföldi tapasztalatai tudatában hogyan látja az alapítványok szerepét a szlovákiai magyarság életében?- Amikor ezen alapítványok gondolata 1990 táján megszületett, abból indultam ki, hogy pár év múlva itt is olyan működőképes demokrácia lesz, mint amilyennel nyugaton találkozhatunk. A helyzet - mint tudjuk - mindmáig nem egészen úgy alakult. Én azonban szeretném, ha a szlovákiai magyarság körében is mindinkább elteijedne az „alapítványi szellem”, hogy megértsék, milyen fontos az adakozás a köz céljaira, mert így - annak ellenére, hogy az állam olyan mostohán bánik velünk - saját erőnkből is sokat el tudunk érni. Vannak területek - például a Csallóközben, de máshol is ahol ez a fajta közadakozás már él, s a lehetőség is megvan rá. Máshol viszont, főleg a peremterületeken élő magyarság nem elég erős arra, hogy önmagát fenntartsa. Ezért itt másoknak kell segíteniük abban, hogy az ott élő magyarok megmaradjanak, hogy ne vesszenek el a magyarság számára. Én bízom benne, hogy az idő nekünk dolgozik. S. Forgott Szilvia ÍOO éves a film Az idén ünnepli százéves születésnapját a mozgókép, pontosabban egy évszázaddal ezelőtt mutatták be a Lumière fivérek találmányukat előbb a tudósoknak, majd a párizsi nagyközönségnek. A cinématographe feltalálói előtt a franciák többek közt úgy tisztelegnek, hogy a centenáriumi év végére felújítják azt a fennmaradt 1402 mozgóképsort, amelyet vagy a két fivér, vagy cégük operatőrei forgattak szerte a világban. A 31 éves Louis és a 33 éves Auguste Lumière összeszámolta az első nap bevételeit. Harminchárom frankig jutottak. Ebből harminc a párizsi Grand Café alagsori, úgynevezett indiai termének a bérleti díjára ment, a maradékból pedig- meg persze saját zsebükből - kifizették a gépészt és a személyzetet. A testvérpár a kudarc ellenére - és a mozirajongó utókor szerencséjére - azonban nem adta fel, s az elkövetkező három hétben, napi húsz előadással, vetítésenként tíz kétperces filmmel, végül is nemcsak napi 2500 frank bevételre tett sjert, hanem a majdani világhírnévre is. A film, azaz a mozgófényképezés története, amely a Lumière fivérek találmányaként él a köztudatban, mégis jóval előbb kezdődött. Az elvet például az antik görög természetfilozófusoknak köszönhetjük, akik a mediterrán napsütésben tett sétáik során arra a következtetésre jutottak, hogy mindaz, amit az ember mozgásnak lát, „statikus állapotok egymásutánja”. Ezután meglehetősen hosszú pauza következett. Annál is inkább, mert bár a mozgás rögzítésének és reprodukálásának igénye - főleg tudós elmékben - többször is felmerült, a megoldáshoz számos ötletnek és a megvalósítás technikai feltételeinek is meg kellett születnie. Ehhez 1826-ban a francia Joseph N. Niépce feltalálta, a szintén gall M. Daguerre pedig népszerűvé tette a fényképezést. „Ekkortól kezdve úgymond a levegőben volt a film feltalálása”- mondja Szilágyi Gábor, a filmés fotótörténet kandidátusa. A dolog akár szó szerint is érthető: egy, a ráérő idejét telivérte- nyésztéssel töltő kaliforniai milliomos 1872-ben arra fogadott, vajon vágta közben a ló valamelyik patája mindvégig érinti-e a talajt, vagy sem. Mivel semmit sem akart a véletlenre és az emberi szem pontatlanságára bízni, felkérte az akkor már híres fotós Edward Muybridge-t, segítsen a fogadást eldönteni. Muybridge a lóversenypálya szélére meglehetős sűrűn fényképező-masiná- kat állított, és ezek meghosszabbított exponálózsinóijait a pályát keresztezve feszítette. A megörökíteni kívánt telivér ezután, miközben elviharzott a kamerák előtt, sorra „elsütötte” az akkor már a másodperc ezredrésze alatt exponálni képes masinákat. Mint kiderült, az ötlet nem csupán arra volt jó, hogy bebizonyítsa, a ló igenis úgy vágtázik, hogy időnként a lába sem éri a földet, hanem hogy első ízben lehessen gépek segítségével rögzíteni a mozgást. A mozgás fázisainak megörökítése tehát megtörtént. Ettől kezdve tudós férfiak és szélhámosok sokasága törte a fejét, miképpen lehetne megmozdítani az így még álló képeket. Egyes legendák szerint a megoldáshoz elsőként 1886-ban jutott el az Angliában élő francia Le Prince. Szerkezete, amelyet „ani- mated pictures” - megelevenített képek névre keresztelt, állítólag másodpercenként húsz képet rögzített valamilyen fényérzékeny szalagra, és ezeket, ha igaz, falra vagy fehér vászonra vetítve láthatóvá is tudta tenni. Hogy mégsem őt tekintjük a mozgófilm feltalálójának, annak az a magyarázata, hogy Le Prince egyúttal az első „filmkrimi” áldozata is. 1890. szeptember 16-án ugyanis Dijon- ban még látták csodálatos gépével felülni a párizsi gyorsra, ám ettől fogva találmányával együtt nyoma veszett. A verkli azonban már leállítha- tatlanul forgott: Londonban egy A KAMERA HASZNA A Lumiere fivérek a nagy premier idején. Szövőgép adta az ötletet a filmtovábbításhoz bizonyos Freesegreen nevezetű fürdőtelepi fényképész is kopogtatott a szabadalmi hivatal ajtaján, az ő találmánya üveglapok sokaságára rögzítette volna a képeket. Leírásától eltekintve azonban e szerkezet sohasem készült el. Persze a korlátlan lehetőségeit hazája, Amerika sem maradt le. Az akkor már tekintélyes - és dúsgazdag - feltaláló, Thomas Alva Edison 1894 áprilisában a New York-i Broadwayn állította fel kine- toscope-nak elkeresztelt, leginkább egy leselkedőlyukkal ellátott szekrényre emlékeztető masináját, amelybe betekintve a néző - természetesen csak bizonyos összeg bedobása után - 10-15 méternyi filmszalagra vett képsort láthatott. Ez azonban csak individuális nézelődésre volt alkalmas, a benne futó filmet a szerkezet technikai megoldásai miatt nem lehetett átvilágítani, kivetíteni. De már film futott a gépben: celluloidszalag, amely áttetsző volt és strapabíró, s amit egy másik legendássá lett innovátor, az ugyancsak amerikai George Eastman nem sokkal korábban talált fel. Edison mindenesetre kezdetleges masinájával is szépen keresett. Az ő vagyonát növelte annak a 6 ezer frankos kinetoscope-nak ára is, amelyet 1894 decemberében Párizsban vásárolt meg a Lyonban nyolcszáz munkást foglalkoztató fényképlemez- és fotócikkgyáros, az 54 éves Antoine Lumiére. A szerzeményt megmutatta fiainak, és megbízta őket, tanulmányozzák, miként lehetne a szerkezetben futó filmszalagot vászonra kivetítve hasznosítani, vagyis nem egy- egy kukucskálónak, hanem egyszerre nagyobb publikumnak is megmutatni. A két, egyébként addig főként a vegyészettel foglalkozó Lumiére-fi - dicsőségtáblájukat többek közt a színes fénykép vagy a grama- fon korszerűsítése, sőt még a háromdimenziós mozi feltalálása is gazdagítja - mérnöki segédlettel két hónap leforgása alatt megoldotta a problémát. A cinemato- graphe-ot végül alkalmazottjuk, Jules Carpantier mérnök építette meg. Ez külsőleg szintén csak egy doboz volt, ám már egyaránt alkalmas volt felvételre és annak vetítésére is. Az első felvevő-vetítő szerkezete is jól mutatja, hogy mennyire sok „tényező” együttállására van szükség egy-egy korszakalkotó találmány létrejöttéhez. Lumiére- ék a filmszalag jellegzetes szakaszos mozgását például a Jacqu- ard-féle szövőgép száltovábbítójának analógiájára oldották meg. A takácskörökben csak máltai keresztnek nevezett szerkezeti elem mindenesetre tökéletesen megfelelő volt, hogy belekapaszkodva a celluloidszalag két szélén levő, egymástól egyenlő távol levő lyuksorozatba - a perforációba - a mozgásérzetet keltő tempóban és módon mozgassa az egyes mozgásfázisokat rögzítő állóképeket őrző filmet az objektív előtt. A Lumiére fivérek ki is próbálták, mit tud a masina, többek közt a lyoni pályaudvaron felvették a vonat érkezését, otthonukban pedig az egyik Lumiére utód főszereplésével a Kisbaba reggelijét. A nagy premierre - igaz, egyelőre csak a tudományos világ számára - 1895 márciusában a francia Nemzeti Iparfejlesztő Egylet ülésén került sor. Lumiére-ék sokáig kizárólag tudományos hasznosításra gondoltak, legalábbis ezzel utasították el a náluk jelentkező és Pathé minivetítője Tudományból játék lett a hőskorszakban. berendezésüket megvásárolni kívánó Charles Pathe-ét - utóbb az ő neve is filmfogalom lett -, amikor az már a kezdetekkor a széles publikum szórakoztatására gondolt. A film azonban még abban az évben kilépett a tudományos laboratóriumok exkluzivitásából, s megkezdte nemzetközi diadalútját. Vájná Tamás
