Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-10 / 50. szám
Státusára nézve esztendők óta bizonytalan helyzetben lévő, az anyagiakat tekintve pedig a szocialista kultúra pórázán tartott együttes volt a SZŐTTES, amikor Quittner János, a felvidéki magyarság néptáncmozgalmának kitűnő értője 1983 tavaszán dobbantott, s egy hirtelen elhatározással Nyugaton maradt Frankfurtban, majd Münchenben töltötte az emigráció első kilenc hónapját; majd tizenkét évvel ezelőtt - épp Uyenkor, decemberben - átkelt az óceánon is, hogy letelepedjen Ausztráliában. A rendszerváltás után, 1990-ben mégis visszajött Európába, de mert a Kis-Duna partján fekvő szülőfaluját: Pozsony-Vereknyét a városfejlesztő városszépítők szinte leradírozták a föld színéről, ő légvonalban alig pár kilométerre onnan, a Duna magyarországi holtágainak egyikénél: Sérfenyőszigeten telepedett le. Úgy tűnik, véglegesen; noha... 1995 őszén újra nekivágott az Óperenciás tengernek - az ausztráliai Victoria irányába. Elhatározása szerint másfél esztendőre. Már útrakészen állt, amikor beszélgettünk.- Miért vág neki újfent a messzeségnek olyasvalaki, aki eredetileg sem akart disszidálni?- Ennek több oka van, ám maradjunk annyiban, hogy öt éve, mielőtt hazaindultam, odakünn ígéretet tettem arra, hogy még visszamegyek. Ott is vannak tanítványaim.- Sejtve a „több ok” egyikét-másikát, Quittner János nemcsak a lelkiismeretét csitítgatja, ha az ottani táncosaira, netán a melboume-i Új Szőttesre hivatkozik?- Jó hat évig éltem Ausztráliában, s most, ebben a felbolydult közép-európai kuszaságban bizony visszavágyom az odakint tapasztalt nyugalomra. Lényegében már két éve halasztgatom ezt az ideiglenes visszaruccanást, mert idehaza is sokáig lekötött a munkám. 1990 után több izgalmas megbízást kaptam, közöttük olyan művészi munkákat is, amilyenekre már régebben vágytam. Kilencvennégy ősze óta azonban nagyot fordult a világ Szlovákiában, sajnos, nem jó irányba. Engem például mostanában eltanácsoltak a Szlovák Állami Népi Együttestől, ahol rendezőként s koreográfusként vendégeskedtem, mert egyes „szakértők” szerint magyar létemre nem érezhetem át a csontom velejéig a szlovák folklór eredetiségét. Nos, ha a gyermeknek elveszik a játékát, akkor durcás; a felnőtt pedig ilyenkor szomorkás és olyan döntéseket is hoz, amelyekre más körülmények között nehezebben szánná rá magát. Száz szónak is egy a vége: most jött el az ideje annak, hogy betartsam öt éve adott szavamat és visszamenjek Ausztráliába.- Mondd, nem megfutamodás ez? Vagy egyszerűen világpolgár lettél?- Nem, ez utóbbi semmiképpen sem. És megfu- tamodásról sem beszélnék, legföljebb csak némi csalódottságot érzek a lelkem mélyén. Mert bármennyire is jól éreztem magam Ausztráliában, hét éven át egyre csak arra gondoltam, hogy egyszer majd újra hazajöhetek. S amikor az 1989-es változásokat követően beteljesült ez a vágyam, rögvest megnyugodhattam, hiszen újra otthon voltam. A baj csupán ott kezdődik, ha az ember évek múltán is mindenáron azt akarja viszontlátni, ami már nincs többé. Mert nincs már meg a régi Vereknye, megcsappant a régi barátok köre, s tulajdonképpen már a Szőttes sem az, ami régen volt, elvégre 1983 óta rengeteg víz folyt le a Dunán... Egyszerűen rá kellett döbbennem, hogy hiába szeretném, képtelenség ott folytatni, ahol valaha abbahagytam.- Mégis: hol érzed magad igazán otthonosan - ott Vereknyén, itt Sérfenyőszigeten, vagy amott, a messzi Ausztráliában ?- Ma már Sérfenyőszigeten. Nagyon szeretem ezt a helyet, és úgy érzem, itt vagyok itthon. Bár ki tudja, hiszen mi az, hogy itthon? Ha innen Ve- reknyére indulok, azt mondom: megyek haza, ahol ismerek mindent, ami megmenekült a falurombolás elől. De ha útban vagyok visszafelé, ide Sér- fenyőszigetre, akkor is csak azt mondom: haza megyek. Vajon mi jelenti hát az itthont? A szülőhelyed? A házad? A lakótelepi otthonod? A családod? A baráti köröd? Vagy éppenséggel a munkád? Nekem éveken át a vereknyei ház, a Szőttes és a kettő közötti ingázást segítő rozzant autóm volt az itthon. Ezt manapság már lehetetlenség visszavarázsolni, pusztán nosztalgiából viszont nem lehet élni. Talán ez is azon dolgok egyike, amelyeket el szeretnék mondani az embereknek. Tánccal, színházzal.- Te, aki tősgyökeres vereknyei vagy, talán Melbourne és Victoria, esetleg Sydney iránt is honvágyat érzel?- Nem tudom, hogy ez valóban nosztalgia-e, de a honvágyban az a legfájdalmasabb, legkellemetlenebb, ha nem érinthetsz meg, nem nézhetsz meg olyasvalamit, ami a tiéd. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy amikor mégiscsak elhárul ez az akadály, akkor az első hónapokban fűt az öröm, és szívből örülsz annak, hogy otthon vagy. Esztendőkön át tartó visszavágyódásait színhelyén. Egy szép napon azonban valami tüntetés kellős közepébe csöppensz, néhány fanatikus alak nyelv- törvényért kiált, meg éhezik „az ügy” érdekében. Egyesek szemében gyűlöletet látsz, ha Pozsony utcáin magyarul szólsz. Hiába jöttél haza, hirtelen nem tudod, hová tedd magad, elvégre régen elszoktál az ilyesmiktől. Ausztrália valóban szabad földrész, ott legföljebb az atomrobbantások ellen tüntetnek. Így hát hiába vagy újra otthon, sorra szertefoszlanák az illúzióid, s egyre inkább rád telepszik az aggódás. Vagy csak a békesség, a nyugalom iránti vágy? Ki tudja...- Mi volt az utóbbi öt esztendő legkeserűbb tapasztalata?- Rájöttem, mert a saját bőrömön is több ízben tapasztaltam, hogy mi a kiábrándulás. És a gyakorlatban is láttam, mi a nacionalizmus. Ausztráliában engem bevándorlóként sem bántott senki, itt, a szülőföldemen viszont voltak helyzetek, amikor azzal szúrtam szemet, hogy magyar vagyok. Csak fokozta az elbizonytalanodásomat, hogy lassacskán kikoptam a Szőttesből is, az Ifjú Szivekből is.- Félreállítottak?- Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiközösítettek. Inkább csak több tekintetben is tiszta vizet kellett önteni a pohárba. Azt például nekem kellett belátnom, hogy a Szőttes ma már egy egészen más társulat, mint a tizenkét évvel ezelőtti volt. Kevés közös érintkezési pontot találtunk, és mert az együttes fenntartója sem kereste igazán a kompromisszumot, egy szép napon a kölcsönös útkeresés is félbemaradt. Ekkor fordultam, pályázat révén, a Szlovák Állami Népi Együttes felé; és hasonló eljárással kerültem 1991 márciusában az Ifjú Szivek igazgatói székébe, ahol két esztendőn át azt a szemléletet akartam érvényesíteni, hogy a művészetet nem csinálni, hanem szolgálni kell. Legfőbb feladatomnak az együttes bizonyos fokú átszervezését tartottam. Hogy az egyes művészeti részlegek önállóságára építhessek. Meg a lazaságokat kerülendő precizitásra. És a színpad iránti alázattal járó művészi fegyelemre. Azt akartam, hogy ne csak „műsorgyártásban” jeleskedjünk, hanem elsősorban a közönséghez találjunk utat. Igaz, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami azért elindult ebben az irányban. Jómagam naponta tíz-tizenkét órát voltam az irodában, a törekvéseimnek mégsem volt tényleges látszata. A beidegződések, a megkövült módszerek miatt rengeteg lehetőség ment el mellettünk kihasználatlanul. Így őrlődtem két éven át, mígnem felálltam az igazgatói székből.- Magyarán szólva: beletört a bicskád?- Igen. Nem volt több erőm, és feltöltődni sem tudtam sehol, mert az egyre tornyosuló hivatali teendők között nem kerültem alkotómunkához.- Sikerült magad után nyomot hagyni az Ifjú Szivekben?- Ezt a kérdést nem az én tisztem eldönteni.- Kiürültnek, csalódottnak érezted magad, amikor odahagytad a Sziveket?- Én nem jöttem el haraggal. Pusztán belefáradtam a dolgokba, mert sokkal inkább az olyan munkát szeretem, amelyben örömöm telik. Eléggé szerencsétlen helyzet, ha az embert egy idő után már csak a kötelességtudat hajtja...- A Szőttesről már 1990-ben kiderült, hogy Quittner János nagy visszatérése oda irreális álom, három évvel később viszont az Ifjú Szivekbe is belefásultál. Mindez a teljes bizonytalanságot jelentette?- Nem mondhatnám, hiszen azt azért tudtam, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesben számítanak rám.- Nem volt egyesek szemében szálka, hogy az Ifjú Szivek igazgatója a SLUK-ban folytatja?- Erre nemigen tudok felelni. Nekem legalábbis nem szólt senki. Engem viszont elsősorban az hajtott, hogy színpadhoz jussak. A Szivekben erre csak úgy nyílt volna módom, ha ezt önnönmagam- nak, egy igazgatói utasítással parancsba adom. Ezt a megoldást kerülni akartam, más formában viszont érdemben föl sem merült ez a gondolat. Ott engem elsősorban hivatalnoknak tartottak.- Ez úgy értendő, hogy a direktori munkádra igényt tartottak, a koreográfiáidra már nem?- Igen, ez pontos meglátás.- Egy alkotóművészből lett igazgató szíve joga, hogy ne csupán csinovnyik legyen... Két esztendő alatt nem jutott eszébe senkinek, hogy nemcsak számlákkal akarsz bíbelődni vagy székházügyben tárgyalni, hanem a színpadon alkotni is?- Azt hiszem, ha eszébe is jutott valakinek, hamar elvetette ezt a gondolatot. Én viszont nem akartam azzal a kötelező ajánlással futtatni magam, hogy újra itt vagyok, én, a korábbi rendszerből külföldre menekült emigráns, aki pedig most, ha törik, ha szakad, újra alkotni fog a felvidéki magyarság számára. Ez olyasmi lett volna, mint az 1989 előtti időkben divatos partizánmúlt emlegetése. Ráadásul én is sok tekintetben megváltoztam odakint.- Mennyiben?- Lehiggadtam. Már nem a székdobáló, föl-föl- hördülő Quittner vagyok. Az Ausztráliában töltött évek megtanítottak féken tartani az indulataimat. Talán ez is az egyik velejárója annak, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesben, egészen 1994 teléig, nagyon megbecsült koreográfus-rendező lehettem. Igazán megtettek mindent, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet. Náluk, színpadi műfajként, a táncszínház törvényszerűségeihez igazodó zenéi színházat teremtettem meg: a korábban jobbára csak passzív kórustagból táncoló énekes színészt faragtam. Hasonlóképpen, mint ahogy a prózai színész is kitűnő lehet egy musicalben.- Bánt az a tudat, hogy a Szőttes vagy az Ifjú Szivek helyett - három nagy sikerű produkció erejéig - a SEUK-ba sodródtál?- Sok tekintetben fáj a dolog. Fáj, mert például a Szőttes éveken át még csak egy igazi találkozót sem szervezett, ahol én, az öreg és ők, a maiak egymás szemébe nézhettünk volna. Ahol elbeszélgethettünk volna arról, hogy mekkora harc árán jött létre ez az együttes. Haragudni viszont nem haragudtam ezért senkire, hiszen a tanítványaim egyike vezette a Szőttest, ellene pedig miért tennék bármit is... Hasonló volt a helyzet az Ifjú Szivekben is, ott sem akartam olyasvalakivel viaskodni, vagy a magam ambícióit kierőszakolni olyasvalakivel szemben, aki már a Szőttesben is mellettem volt. Sőt! Talán még az is lehetséges, hogy én értem meg nehezebben a tőlem fiatalabbak világát; azokét, akik már kevésbé ragaszkodnak mindahhoz, ami volt, s inkább a jelennek élnek. Azt pedig egyszerűen le kellett nyelnem, hogy a Szlovák Állami Népi Együttesből de facto kitiltottak, mert a tavalyi kormányváltást követő igazgatócsere a SLUK kokárdás időszakát hozta magával.- Kivédhető a gyakorlatban, hogy a folklór ne váljon holmiféle narodnyikizmussá, hanem művészet maradjon?- A néptánc olyan, akár az anyanyelvűnk. Felmutatja a nemzeti kultúrát, de „csak” a regionaliz- mus szintjén. Nem az számít, hogy az egyik-másik népdalt ki és hogyan énekli, hanem az, honnan jött, aki énekli. A táncok koreográfiája is hosszú folyamat közben születik meg. Akkor könnyebb a dolgom, ha nagy anyagból válogathatok; a felfrissítésre pedig azért van szükség, mert a Kárpát-medencében sokféle nép kultúrája hatott egymásra: keveredett, újra különvált, s nekünk a táncban ezt, vagy ezt is vissza kell adnunk. Ezt a munkát csak akkor tudjuk jól ellátni, ha a táncot anyanyelvi szinten, de nem nacionalizmust gerjesztve igyekszünk visszaadni. Annál inkább szükséges ez, mert ezek a táncok, és az azt kísérő népzene, nemcsak egy letűnt paraszti világ kultúráját hordozzák, hanem sok bennük az általános emberi magatartásra utaló tartalom is.- Tőled tudom, hogy tizenkét éve, az első Ausztráliában töltött éjszakádat, teli vívódással, végig- virrasztottad... Vajon most is lesznek-e álmatlan éjszakáid?- Nem hiszem. Ha úgy döntök, akár másnap repülőre ülhetek és jöhetek vissza. Csak legyen rá pénzem. De egyelőre az a fontos, hogy sok munka vár ott. Valóban kemény munkatervet viszek magammal. Nem kevésbé biztató, hogy már azt is tudom: mihez kezdek majd idehaza, ha 1997-ben visszajövök.- És ha közben, netántán, elüt a hajókötél? Hol szeretnéd, hogy eltemessenek?- Sérfenyőszigeten. Ezt a helyet én a béke oázisának tartom. Viszont ki tudja, hogy Vereknyén meddig lesz még temető... Ezért lenne nekem halálomban is jobb itt, ezen a klassz szigeten. Keserű téma, de része az életnek. Persze, akinek halálhírét keltik, sokáig él!- Tudom, épp ezért maradjunk ennyiben. MIKLÓSI PÉTER S INTERJÚ 1995. december 10.
