Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-03 / 49. szám
íme a bizonyíték: fényképfelvétel a csúcson IETI RIPORTUNK poggyászukat teherautó szállította. Át Kínába. Lassan haladtak felfelé a völgyben. Első megállójuk - a tibetiek kíséretében - Nyálamban volt.- Két napot töltöttünk a 3700 méteres magasságban fekvő faluban, amelyből akklimatizáló túrákra jártunk a közeli emelkedőkre. További százötven kilométer megtétele után Tingribe érkeztünk. Onnan már láttuk a Cho Oju északi oldalát, balról a Mount Everest is feltűnt. Ekkor tértünk le a Himalája nyúlványain észak-déli irányban húzódó egyetlen, a Katmandu és a tibeti főváros, Utasa között található útvonalról. Másnap felvitték őket a tibeti alaptáborba. Ott ért véget az autóút, ötezer méteres magasságban. Süvítő szél, sziklás, kőborította terep, szélsőséges időjárás fogadta őket. Nappal napsütésben tíz-tizenöt fok lehetett, éjszaka viszont szörnyű hideg volt.- Három napig tartózkodtunk a térségben, és közben sorra javítottam meg egyéni csúcsaimat. Élénken figyeltem magamat, mert ilyen magasan még nem jártam. Szerencsére bírtam a túrákat. Utána tizenkilenc jak érkezett. A tibetiek hosszú szőrű teherszállító négylábúira csomagoltuk poggyászunkat, és elindultunk az alaptáborba. Elöl az állatok és kísérőik, mögöttük mi haladtunk: könnyű hátizsákkal, fényképezőgéppel, kevés elemózsiával. Ötezernyolcszáz méteres magasságban vertünk tábort, szeptember tizenhatodikán. Itt ért az első kellemetlenség. A jég- és kőborította terepen helyet kerestünk a sátraknak. magasságban alkoholt inni? Talán a serpák. Alagutat vájtunk a sátorba, és benne töltöttük az éjszakát. Hősünknek már előtte is akadt némi gondja. Még a magaslati táborok építése idején.- Éppen elkészült az első. Kellemetlen időben, estére végeztünk, ezért a sátorban maradtunk. Éjszaka rosszul lettem, így másnap irány az alaptábor. Alig bírtam leérni. Hánytam, legyengültem. Valószínűleg megint a cipelés, a túlságosan gyors iram ártott meg. Kimondottan tapasztalatlanságom okozta a bajt. Három napig feküdtem, és lassan már gondolni sem a mertem arra, hogy feljuthatok még a csúcsra. Aztán mégis felépültem. Egynapos időközökben folytatták a csúcsra. Kardhordóék azonban még többet várakoztak.- Nem mehettünk, mert a lefelé tartóknak kellett a hely a sátorban. Háromnál többen nem fértünk volna el egy-egy táborban. Szerencsémre a legtapasztaltabb társ jutott nekem. Ennek nagyon örültem. Óta nyugodt, rutinos hegymászó. Lassan haladtunk, többnyire én főztem. Amikor az elsőből a második táborba tartottunk, találkoztunk a csúcson járt első párossal. Egyikük kölcsönadta a cipőjét, miután észrevette, hogy az enyém aligha bírta volna ki a második tábor fölött tomboló szélsőséges időjárást, megfagyhatott volna benne a lábam. Ott a hidegben cseréltünk lábbelit, és a kölcsönkértben jártam meg a Cho Ojut. Aztán végre a csúcs meghódításának története is sorra kerül. egy-egy felvétel elkészítésére. Mikor úgy harminc méterre lehettem a bambuszzászlókkal jelzett csúcstól, megvártam társamat. Összekapaszkodtunk, és tizennyolc óra tájban együtt lépegettünk hozzá. Amikor odaértünk, Óta meglepetésemre születésnapomat juttatta eszembe, rögtön gratulált. Éppen akkor, október hatodikán voltam huszonkilenc éves. Ezután félrevonultunk, külön-külön magunkba szálltunk. Engem meghalt klubtársaim emléke kísért. Később fényké- pezkedtünk. Légvonalban tizenkét kilométerre a Mount Everesttől. Összesen alig fél órát lehettünk a Cho Ojun. LEFELÉ A visszatérés gyakran még veszélyesebb a csúcs megmászásánál. Ilyenkor az ember hajlamosabb lazítani, fáradtabb, s ez többször végzetes hibába torkollik. — Oto hosszú lábaival, nyújtott lépésben igyekezett lefelé, időnként még a fenekén is ereszkedett. Én nem mertem utána csúszni. Többször meg-megvárt, látta, fáradt vagyok. Este nyolcra-fél kilencre a harmadik táborba értünk. Éppen alkonyodott. Tanakodni kezdtünk: folytassuk-e vagy maradjunk? Végül is a sátorban töltöttük az éjszakát. Krumplikását és teát fogyasztottunk, ám az utóbbiból a kelleténél kevesebbet. Másnap délben jó fáradtan vonultunk le a második táborba. Rettentően oda voltam, már az ötödik éjszakát töltöttem 7100 méter fölött. A következő reggel korán megfőztünk, összeraktuk a sátrat, becsomagoltuk a szemetet, és legyalogoltunk vele az alaptáborba. Meg sem álltunk az Pozsonyi hegymászó a világ hatodik legmagasabb pontján: Cho Oju 8201 méter következtében - visszaesett a klubélet. Én is dolgozni kezdtem, miközben más sportágakkal kísérleteztem. De egyikben sem találtam az igazira. Már tavaly csalogattak vissza, ám akkor még ellenálltam. Legjobb barátnőm, Éva Böhmová - sajnos, januárban a Tátrában lelte halálát - novemberben sokat beszélt legutóbbi expedíciójukról, újra kedvet kaptam. Aztán jó barátom, Jarík Stejskal is rávezetett: megérné megint valami olyanba kezdeni, aminek értelmét találom. Jó erőnlétben készültem, de egyáltalán nem olyan szándékkal, hogy én legyek az első szlovák hegymászó, aki hosszú idő után nyolcezer méteres csúcsra lép. Inkább a Ti- en-San-ba vagy a Pa- mírba próbáltam eljutni, ám egyetlen oda készülő expedícióval sem sikerült kapcso- latba lépnem. Ekkor bukkantam egy szaklapban a cseh Jifí Novák ajánlatára, melyből kiderült, hogy csoportjával a Himalájába tart, s aki megfizeti az utat, vele mehet. Száznyolcvanezer szlovák koronámba került a kaland. Minthogy már jóval előtte lemondtam a szponzorok hajszolásáról, kénytelen voltam a saját zsebemből fizetni. FELFELÉ Szeptember harmadikán Velencéből indultak, és gépük Katmanduban landolt. Innen autóbusszal folytatták, Felemeltem egy csomagot, ötven méteren át cipeltem, de már közben éreztem, baj lesz. Megerőltettem magamat, s bizony utána két napon át csak tengtem- lengtem a többiek között. Szerencsére később rendbejöttem. Három magaslati táboron keresztül (6500 m, 7100 m és 7500 m) tartottak a Cho Oju felé. Kettesével. A legfiatalabb, Juraj Kardhordóval a legidősebb, a cseh Otakar Srovnal indult felfelé.- Mi alkottuk a harmadik párt. Október ötödikén haladtunk tovább a második táborból. Nem volt más választásunk, mert kilencedikére rendeltük meg a jakokat, így igyekeznünk kellett, hogy győzzük az alaptáborba való visszatéréssel. Hiába tombolt a szél, nekivágtunk. Felértünk a harmadik táborba, ahol szörnyű állapotban találtuk a sátrat. Szinte teljesen behordta a hó. Ügy döntöttünk, megpróbáljuk kikaparni, és áthelyezzük valamelyik felszabadult helyre. Nekifogtunk, de rövidesen rádöbbentünk, rengeteg energiánkba kerülne. Sőt már az idő is szorított, inkább feladtuk. A keresett lapát sem került elő. Oto a japánok otthagyott edényeire bukkant, ételmaradékot és egy üveg nepáli rumot talált. Ki mer ilyen Tibeti csendélet a Mount Everest tövében- Reggel időben akartunk elindulni, de a hatalmas hideg visszatartott bennünket. Halogattuk a rajtot. Teát és levest főztem, kekszet fogyasztottunk. De alig ettem valamit, mert nem volt étvágyam. Csak déli tizenkettőkor vágtunk neki. Az eredetileg tervezettnél hat órával később. Hiába, a nagy hidegben hosszadalmas volt a főzés, a készülődés. Előbb hómezőkön gyalogoltunk, aztán egyre magasabbra kapaszkodtunk. A CSÚCSON Mikor felértünk, mintha egy futballpálya tárult volna volna elénk: a Cho Oju nem hagyományos csúcs, hanem egy sík terület. Sokan csak a pereméig mén- Italkészítés az egyik magaslati táborban nekfel. Pedig a tetejének az számít, ahonnan megpillantható a Mount Everest. Persze, ha jók a látási viszonyok. Nekünk megadatott ez az öröm. Igaz, csak rövid időre. Ki is használtam egyesben. Holtfáradtan ériünk a többiek közé. Szakácsunk tiszteletünkre friss zöldségből készült salátával, kiváló pizzával és pudinggal kedveskedett, de alig kóstoltam belőle valamit. Az érkező jakok csilingelősének zajában merültem álomba. Későn ébredtem, addigra mindent fölfaltak, még a szomszédok is lak- mároztak belőle. Nekem nem maradt semmi. Egy délelőtt kihalt a tábor, elindultunk hazafelé. Ami oda két napig tartott, ellenkező irányban négyszer kevesebb ideig. Fennakadás nélkül jutottam el Velencébe. Ám ott a vámosok alaposan átfütyörték csomagjaimat. Találtak nálam három kiló teát, amit utolsó pénzemből egyik barátomnak vettem. Azt hitték, kábítószert csempészek. Nem győztem nekik magyarázni: én hegymászó vagyok, és a világ hatodik legmagasabb csúcsáról, a Cho Ojuról tartok hazafelé. Csak nagy nehezen sikerült megszabadulnom tőlük. (Juraj Kardhordó felvételei) J. Mészáros Károly F élig berendezett pozsonyi la- okásán a puszta padlóra ku- oporodunk. Banánkoktéllal kínál, s mintha régi ismerősök lennénk, rögtön felajánlja, hogy te- geződjünk. Aztán elég egy apró szikra neki, és máris lángra lobban. Csak úgy áradnak belőle a mondatok. JURAJ KARDHORDÓ hosszú monológokba szövi nagy szeptemberi-októberi kalandját, a 8201 méteres Cho Oju meghódítását. Személyében nyolcvannyolc óta először járt szlovák hegymászó valamelyik nyolcezres csúcson. Két nappal később az iglói Tibor Hromádka is követte. Mit éltek át a Himalája magaslatain? Hogyan került oda a pozsonyi fiatalember és hat további társa? Élménybeszámolója egy estén át éltette kíváncsiskodásomat. ELŐZMÉNYEK Mindig vonzották a hegyek, de a csúcsok, a mászás félelmet ébresztett benne. Aztán főiskolás évei hajnalán fura hónapok köszöntek rá, nehezen találta helyét a világban, mígnem a fővárosi esti újságban fel nem fedezett egy felhívást, amely a IA- MES Bratislava klubba csalogatta a hegymászójelölteket. — Erőnléti teszteken kellett helytállni. Öt- venből húszán maradtunk. A többieknek azt mondták, vannak más egyesületek is, nem szükséges a legjobban folytatniuk. Feldobott, hogy maradhattam. Rögtön az első találkozón az akkori nagymenők egyike, Dusán Becík a Cho Ojun forgatott filmjét vetítette le nekünk. A véletlen hozta, hogy tíz évvel később én is feljutottam ugyanarra a csúcsra. Szerettem a IA- MES hegymászóinak csütörtök esti találkáit: ha megjött valaki valahonnan, képes útibeszámolót tartott, aztán megbeszéltük, merre indulunk el a következő napokban. Úgy éltünk együtt, mint egy család. Később elmaradtak az összejövetelek, melyek nekem ma is nagyon hiányoznak. Nyolcvankilenc után - négy legnagyobb tudású társunk tragédiája