Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-03 / 49. szám
'Valdig6 pletykád LARRY HAGMAN: „Vissza akarok térni Dallasba” Larry Hagman, alias Jockey Ewing hálával gondol orvosaira és megmentőjére, arra a Puerto Ricó-i fiatalemberre, aki autóbaleset következtében vesztette életét. Tőle kapta az életmentő májat, a lehetőséget egy új kezdethez. Larry többször is felkereste az egykor oly vadóc, megfékez- hetetlen fiatalember segítség, támogató és pénz nélkül maradt barátnőjét, s 15 hónapos kislányát, Monique-ot, akit állítólag örökbe akar fogadni. Az anya határozatáról egyelőre mit sem tudni, a hírközlő eszközök figyelme ugyanis egészen más irányba terelődött. Larry még szinte fel sem épült a nehéz műtét után, máris újabb sokknak volt kitéve: valaki kitartóan azzal fenyegette, hogy megöli. Bár a 64 éves sztár a fenyegetések óta nem szívesen mozdul ki malibui villájából, melyet megannyi testőrnél záratott körül, legutóbb mégis elfogadta az „Entertainment To- night” című tévéműsor moderátorának meghívását, hogy elmondja: békésebb körülmények között szívesen forgatna új filmet a régi „Dallas-csapattal", szeretné, ha még egyszer Jockey-vá válhatna. Ma már azonban kevés hasonlóság fedezhető fel Larry és az életerős dallasi olajbáró között. Candice Bergen fél a pénztől Candice Bergen, az ismert amerikai filmszínésznő fél a pénztől. Persze nem a gazdagságtól, hanem a bankókra, aprókra tapadó baktériumoktól. Bevásárolni is csak kesztyűben jár. Még szerencse, hogy a gázsiját csekken kapja kézhez! (Német lapok alapján) Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész rajzainak érsekújvári kiállítása Minden művész minden szülővárosbeli bemutatkozása sokkal nagyobb belső feszültséget jelent annak, akiben a kötődés mélyebb, tartalmasabb, ugyanakkor szerteágazóbb, hiszen a művészi kibontakozás magában hordja a témát adó világ új felismeréseit. Aki az első forma mintáit az utca porában karcolta favéggel a földbe, aki számolócédula tiszta oldalára rajzolta az első ló-, kutya- vagy egyéb háziállatportrékat, akinek első tanítói még nem rajzlapra, de régi irkalapra mutatták a mintát a hogyan továbbhoz, s akik itt már nem lehetnek jelen, az olyan művész szorongó várakozással tárulkozik újra és újra az ismerősök, rokonok, barátok és a család előtt, mert magában hordozza azt a szavakban meg nem fogalmazott kérdést, hogy adósságot törleszt. Hiszen az élet után az első biztatásokat tőlük nyerte, amit úgy érez, soha nem lehet teljességben visszaszolgálni. Luzsicza Lajos festőművészt ilyen mély, lélekbeli kötődés fűzi szülővárosához, Érsekújvárhoz, amelynek oly sokat köszönhet, s az köznapi értékben nem mérhető. Baráti beszélgetéseink alkalmain olyan szeretettel szólt a városvégről, ahol nevelkedett, a Nyitra fordulóiról, ahol a természet szépségei először ragadták meg, a magasba ívelő templomtorony magasáról, mely a város fölé nőtt, s az emberekről, akiktől az első bátorító szavakat kapta, ahogyan meghitt pillanatokban gyermeki áhítattal tud megnyilvánulni a felnőtt, hiszen az őszinteség kitárulkozása igazán a gyermekség tiszta jegyeit hordozza. A régi barátság jogán vallhatom, hogy a történelmi ismeret mellett minden város úgy kerül hozzám is egyre közelebb, hogy belőle több és több embert megismerek, s általuk az addig ismeretlen hely rokon, befogadó valóság lesz. Mert mit tudtam én Luzsicza Lajos barátsága előtt Érsekújvárról? A kuruckor szomorú epizódja verssorokban idézte a történelmet: „Esküsznek Újvárban egymásnak kezére, erős esküvéssel Ocskay vesztére." Azután személyes találkozásom Jócsik Lajossal, a magyar szociográfiai irodalom kiváló művelőjével, aki arról adott számot nekem, milyen súlya, szerepe volt a polgárosodás eszméjének, s milyen mélyben munkálkodó társadalmi erők mozgatták a város népét, akik mindig a haladás, a változtatás felemelő gyarapodásán munkálkodtak. Mégis igazán a városról alkotott képet, a házakat, utcákat, tájrészleteket a festőművész munkái jelentették nekem. Luzsicza Lajos kölcsönözte a megismerés legkézzelfoghatóbb megnyilatkozásait s általa egyszerre ismerős, rokon, hazai hangulatot hordozó otthon lett számomra is Érsekújvár. A közös kapocs abban is szorosabb lett találkozásaink nyomán, hogy szülővárosom, Nagyszalonta történelmi helyzete is hasonló festőművész barátom szülővárosáéhoz. S mindkettőnkben ott lappangott a küldetés felelőssége: szolgálni a magunk népe, nemzete mellett az együttélő másik nép jobb megismerésének ügyét. Ehhez felemelkedettség, nyílt beszéd, a másik ember tisztelete szükséges és természetesen a küldetés, az elhivatottság hű szolgálata a tehetség alapján. Luzsicza Lajos nem kijelentésekben, nem üres szavakban, de művekben bizonyította, hogy az Istentől kapott talentumot nem ásta földbe, de kamatoztatta, elénk tárta és tárja a képzőművészet nyelvén rajzokban, festményekben, ha úgy hozta a kedve: karikatúrákban, nem a maga időtöltésére, hanem mindig a másik ember, a szemlélődő, a műélvező, a tanítvány, a Az Istentől kapott talentumot nem ásta földbe közönség gyönyörködtetésére, mert a festőművész alkotásokkal és kiállításokkal szolgálja az embert. Kiállításának, újbóli itthoni bemutatkozásának, egyben művészi munkásságának most a kevésbé ismert alkotásait szemlélhetjük közösen, nevezetesen rajzait. Elcsodálkozhat a szemlélő a kiállítás megtekintésekor, hogy egy-egy táj részletét hány és hány ízben fogalmazza újra a festő, mert azt látta meg, amit addig még nem vett észre. Ezért vonzza vissza egy különleges, sok csodát tartogató természeti szépség a festőt - mondjuk egy országrészre, mint Luzsicza Lajost az Alacsony-Tátra, Liptó, de a szülőföld határa is. És az külön örömet jelent a művésznek, amikor ugyanazon a földdarabon találkozik a másokat is oda csábító szépség megfogalmazására művész barátokkal, így kötötte, köti össze Luzsicza Lajost a táji világ a többi festőrajongóval, s az egymásra találás öröme, annak példája őszinte barátságot hív életre, amelyben nincs nyelvi, világnézeti, politikai különbség, mert valamennyien az örök szépség közvetítésére vállalkoztak. Ez a tartalmi barátság fűzte és fűzi össze Luzsicza Lajost MiloJ Bazovskyval, Jankó Alexyvel, Ernest Zmetákkal és a többi szlovák alkotóval, hiszen velük társközösségben kereste és adta vissza a csoport egymás örömére, amit a Tátra hegyei-völgyei- sziklái-legelői és emberei nyújtottak. A közös munka s annak öröme bizonyítják mindennél fényesebben, hogy a művészet, az azonos nyelv használói közé nem fog éket verni az élet egyéb területén mesterségesen szított politikai álmeggyőződés. A művészet a békességteremtés eszköze, emberek-népek, akár földrészek között, s megmarad minden hátsó szándék ellenére a közös nyelv, az azonos kifejezési mód, a belső jó szándékú törekvés jóvoltából közvetítőnek és átívelő hídnak a nemzetek között is. És még egyszer a kiállított rajzok értékéről, minőségéről. Régi igazság, hogy a művészetet teremtő óriások munkáik leglényegesebb alapjának tekintették a rajzot. A rajz kifejező ereje, a tónus lágysága, finomsága, az alkotó belső világának, a lélek apró rezdüléseinek tükrét vetítik elénk. A mondanivaló legegyszerűbb, ugyanakkor legmegka- póbb művészi kiteljesülése a rajz. A mondanivalót a leegyszerűsítés és a virtuozitás egyképpen kifejezi, így a legérthetőbb nyelven szól a rajz a szemlélőnek s egyszerre leméri a mondanivaló megjelenítésében a rajztudás készségét, tehetségét minden magyarázat nélkül. Luzsicza Lajos munkásságát, a meggyőződését, művészetbeli tudását méltóképpen reprezentálja ez a válogatás, mely egyben tiszteletadás a szülőföldnek, az itt élő embereknek. Fábián Gyula Fotó: Tóth Lehel TÁRLAT 1995. december 3.
