Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-16 / 29. szám
i/asarnap 1995. július 16. • publicisztika Fé l évszázada ölték meg Prágában Reinhard Heydrichet, a német fasiszta politikust, a cseh és német protektorátus helytartóját. Ezt a horogkeresztes megszállók a cseh nemzet kollektív bűnéül rótták fel, s megtorlásként elpusztították Lidicét. A férfiakat meggyilkolták, a nőket koncentrációs táborokba hurcolták, a gyerekeket deportálták, a községet pedig eltörölték a föld felszínéről. Az idei, 50. évforduló alkalmából Václav Klaus cseh miniszterelnök beszédében mélységesen elítélte a kollektív bűnösség nevében végrehajtott fasiszta gaztettet. Klausnak szerintem is igaza van: a kollektív megtorlást a humánus emberi társadalom nem tűrheti meg, csak megvetéssel illetheti. A cseh kormányelnök szavai azonban egy-két hét múltán gondolkodóba ejtettek, mintha nem mondta volna ki a teljes igazságot, hiszen a kollektív bűnösség vádjával csak a fasiszták okoztak tragédiát? Mások nem? A fasiszták vereségével végződő világháború és a Hitler jóvoltából létrejött Tiso-féle Szlovák Köztársaság le- vitézlése után, a csehek és szlovákok államaként, megújult Csehszlovákia, ahol már az újrakezdéskor jogaiktól megfosztandónak tekintették az országban élő németeket és magyarokat. A ma is emlékezetes, sok fájdalmat okozó benesi dekrétumok alapján - szintén a kollektív bűnösség nevében - szülőföldjükről a határon túlra telepítették a németeket, Szlovákiából pedig a magyarok tízezreit deportálták. A teljes jogfosztottság időszakában a marhavagonokban elszállított magyar családok háza, jószága a faluba települő idegenek kezére került. Akkoriban még a beszélni sem tudó csöppséget is háborús bűnösként kezelték. A közügyekről nyilatkozó illetékesek mindezt manapság is inkább elhallgatják. Nehéz beismerniük, hogy Csehországban és Szlovákiában ártatlanok büntetésével, meghurcolásával vétettek az emberi jogok ellen. Ez talán egyik oka annak, hogy a Morva folyón innen és túl hosszú évtizedek múltán is viszolyog- nak a háború utáni tragédiaözön tisztázásától. Ha egy szép napon mégis e számla tisztázására kényszerülnének - demokratikus jogrendet építve -, már nem lesz elegendő (a beneSi dekrétumok eltörlésével) a kollektív bűnösség nevében elkövetett embertelenségeket elítélni, hanem alkotmányos garanciákat teremtve a kollektív jogok biztosítását is deklarálniuk kellene. Azért, hogy egy-egy nemzetet, a népcsoportokat már soha többé ne illethessék a kollektív bűnösség vádjával. Csehszlovákia 1992 őszén kettészakadt, s az újra önállósult Szlovákia alkotmánya leszögezi: az országban egyedül a szlovák nemzet az államalkotó. Ebből kiindulva nem is csodálkozhatunk azon, hogy előtérbe került a nemzetieskedő politika, s ezzel egyenes arányban - sajnos - a kisebbségi jogok megkurtításának vagyunk szenvedő alanyai a nemzetiségi oktatásügy, a kultúra támogatása, a nyelvhasználat terén. Nehéz helyzetben vannak a beneSi dekrétumok semmissé tételét javasló parlamenti képviselőink, hiszen a parlamenti többség szavazógépezete, nemzeti alapon, elveti indítványaikat. A jelenlegi kormánykoalíció más mércével méri a demokráciát, noha az csak egyféle lehet: vagy van, vagy nincs! És ha a kollektív bűnösséget még ma is érvényesnek tekintik, aligha beszélhetünk demokráciáról. A beneSi dekrétumok alapján meghurcoltak és utódaik még most sem érezhetik magukat biztonságban, hiszen manapság is elhangzik, sőt falfeliratokon is megjelenik a háború utáni időkből ismert uszítás és félemlítés: Mádon za Dunaj! A hatalmon levő honi politikusok is tettek már ehhez hasonló kijelentéseket: Akinek nem tetszik itt, mehet! Az egyszerű atyafiak szókimondóbbak: Ha nem ízlik nektek a szlovák kenyér, menjetek! S itt a májusban történt figyelmeztető eset: a nacionalista elva- kultsággal fűtött nagyszombati drukkerek tettlegesen is bántalmazták a velük egy vonatban utazó, magyar DAC- szurkolókat, és a nemzetiségüket szidva, menekülésre kényszerítették őket. Aki nem ugrott ki a még haladó vonatból, azt kilökték. Az egyik 18 éves lány koponyatörést szenvedett... Ha az illetékesek ezt a tettlegesség- gel párosuló magyarellenességet sem merik nyíltan elítélni, hogyan várhatnánk el tőlük, hogy minősítsék igazságtalannak a magyarokat jogfosztással sújtó beneSi dekrétumokat?! Úgy tűnik, a magyar koalíció parlamenti képviselői szélmalomharcot vívnak. Hiába vetik fel legfájóbb problémáink rendezésének módját, javaslataikat sorra lesöp- rik az asztalról. Focinyelven szólva: technikásán, cselezgetve húznak kapura, de a más mezben játszó, a játék- szabályokra fütyülő partnereik durva játékkal a pályaszélre, a taccsvonalhoz sodorják őket. Itt aztán hatalmas lendülettel rájuk ront a fő söprögető, a birkózó küllemű hátvéd, és... Elvégre vele szemben nincs kaputörés, ne- ki(k) nem lehet gólt rúgni! Persze, a betonvédelmen is egyszer rés támadhat, hiszen semmi sem tart örökké. Az erőfitogtatás sem. Az egészpályás lerohanásnak pedig semmi köze a demokráciához. Ez a különbség a sport és a politika, a taccsvonal szintje és a jogállamiságon nyugvó parlamentarizmus között. Petrőci Bálint gri Viktor felesége, a kedves, mesélő kedvű Mária néni mondta el nekem az alábbi történetet: Mikor bejöttek az oroszok, hazatértünk Viktor szülővárosába, Nagyszombatba. Rég elhagyott lakásunk szerencsére nem rongálódott meg különösebben, s nagy örömünkre azonnal beköltözhettünk. A nyugalom azonban nem tartott sokáig. Hétről hétre nagyobb mértéket öltött a magyarellenesség. Viktort a nagyszombatiak is magyarként, magyar íróként tartották számon. Mondanom sem kell, mindjárt akadtak jellemtelen emberek, akik szorgalmazták Magyarországra való áttelepítésünket. Bizonyára az a hátsó gondolat ösztökélte őket, hogy ráteszik kezüket a javainkra, lakásunkra. A szomszédok, ismerősök, akik azelőtt szívesen elbeszélgettek velünk magyarul, egyszerre elfelejtették a magyar szót. Valami fagyosság telepedett arcukra. Többen a fejüket is elfordították, ha találkoztunk az utcán, piacon, üzletben. Erősen durcáskodtak a mi nagy- szombati szlovákjaink. Ügy látszott, nem volt elég büntetés számunkra a fasiszták üldöztetése, mert újra kitagadottak lettünk. Újra félelmek között hányódtunk a háborút követő szűkös világban. Mivel senki sem volt hajlandó magyarul társalogni, rákényszerültünk, hogy csekély szlovák nyelv- ismeretünkkel értessük meg magunkat azokkal az emberekkel, akikkel kénytelenek voltunk szóba állni. Csak az volt a bökkenő, hogy nehezen ment a dolog, mert bizony eléggé hiányos volt szlovák nyelvtudásunk. Már bántuk, hogy annak idején nem gyakoroltuk többet a helyes kiejtést, s a szlovák grammatikára sem figyeltünk. De hát mi mindig magyarul társalogtunk odahaza. Senki sem akart velünk magyarul szót váltani, csak egyetlen ember, a közelben lakó mészáros. Ha húst vagy szalámit vásároltam nála, még ki sem nyitottam a számat, hogy eldadogjam szlovákul, mit akarok vásárolni, ő máris magyarra váltott. Mivel Viktor gyakran elkísért utamon, ő is tapasztalta, milyen előzékeny és udvarias a mi mészárosunk. Mindkettőnknek jólesett ez a megnyerő gesztus. Lám, lám! Mégsem gyűlöli minden szlovák a magyarokat, hiszen a mészáros is igyekszik a kedvünkben járni.- Te, Mária - mondta Viktor -, én egyszer megkérdezem tőle, mi készteti arra, hogy mindig magyarul szól hozzánk.- Kérdezd - bólintottam bele- egyezően, mert én is kíváncsi voltam rá. Egy este, amikor Viktorral a sétányon levegőztünk, szembetalálkoztunk a mészárosunkkal. Szokása szerint magyarul kösztöntött bennünket, s udvariasan megkérdezte:- Sétálgatunk, sétálgatunk?- Szép idő van, levegőzünk egy kicsit - felelte Viktor, s a mészárosra mosolyogva egyszerre nekiszegezte a kérdést.- Ne haragudjon, kedves uram, de ha már így összefutottunk, megkérdezem, mi az oka annak, hogy ön mindig magyarul szól hozzánk, míg a többiek még véletlenül sem ejtenének ki egy hangot magyarul. A mészáros meglepetten hallgatott néhány pillanatig. Aztán el- felhősödő arccal felelte.- Tudja, uram... én nem bírnám... nem bírnám elviselni, hogy maguk a mi gyönyörű szlovák nyelvünket oly barbár módon kerékbe törjék... Inkább én beszélek magyarul, ha nem is szívesen... Fejét megbiccentve gyorsan elköszönt. Mi meg földbe gyökerezett lábbal bámultunk utána. Dénes György Az előzékeny mészáros £ g <y <p o ti Á ii v í z A titkait, pontosabban, azok egy részét ennek ellenére megőrizte Erőssy Szilárd, s ezek felfejtésére tökélte el magát Horkai, amikor utoljára a hegyaljai városban járt. „Utoljára? Talán legutóbb?” Legtöbbször így igazította ki önmagát, ha nyelvi, vagyis gondolati pontatlanságon kapta rajta magát. Mikor is volt az? Két napja, két hete, két hónapja vagy két éve? Mindig meg kellett küzdenie az idővel. Amióta anyja elmesélte neki születése családi legendáját a földi világ könyörtelenségére ráéreztető hidegvizes és melegvizes vödrökről, életre keltéséről, néha úgy érezte: nem is erre a világra eszmélt. Horkai sokszor gondolkodott úgy erről a világról, hogy ez igazából az a világ. Mert hátha nem sikerült az élesztés, az életre pofozás, s mindaz, amit lát, átél, gondol, érez és cselekszik, az igazából nem is ez a világ, hanem az, ahonnan születésekor nem akart megérkezni. Tehát ott maradt, s most csak azt gondolja, hogy itt van, pedig mégis ott van, ahonnan egyszer majdcsak megszületik. Onnan ide. Ha nincs is a következtetésben ráció, a dolog nem lehetetlen. Nagy filozófusok is morfondíroztak már efölött. Másvilág. Evilág. Túlvilág. Földi világ. Égi világ. Erőssy Szilárddal mindig lehet ezekről a fogalmakról beszélni. Talán ennek köszönhető, hogy a meghatározhatatlan idő idén mégiscsak felfejteni engedte a Szilárd titkait takaró sűrű szövésű lelki leplet... Kamasz koruk óta nyári hétvégeken, amikor a falvak és a kisvárosok szinte kihaltnak látszanak, többször is elindultak a hegyekbe. Egy palack ásványvízzel, s egy légmentesen zárható, műanyag dobozba rejtett, jégakura tett csokoládéval a hátizsákukban bolyongtak a fennsíkok rétjein, erdőiben, sziklás hegyormain. Ha melegnek tűnt az este, ott is maradtak éjszakára. A szabad ég alatt vertek tanyát. Tanyát? Bevackoltak a sebtében összekotort avarra terített hálózsákba, vagy bedőltek egy-egy hegyi kaszáló szénaboglyáiba. Ennek az emléknek a könnyedségével a lelkében lepte meg Horkai az egyik hétvégén a videó- biznisz és az élelmiszer-nagykereskedés pápáját a hegyaljai kisvárosban. A nagyraktár négy-öt Titkok ember számára alkalmi luxus-vendégfogadóvá is átalakítható irodájában az íróasztal mögött görnyedt Erőssy Szilárd. Fel sem állt székéből, nem zavartatva magát üdvözölte, majd kínálta hellyel barátját:- Remélem, adsz még egy félórát. Be kell fejeznem ezt a levelet. Horkai meglepetésében kissé csalódottan vette tudomásul, hogy Szilárd nem a legújabb menedzserdivatot követve ül kockás flanelingben az irodában. A turistabakancs sem üzleti tárgyalásokra szánt alkalmi lábbeli. Igazából ekkor ébredt rá, hogy gyors tempóban át kell öltöznie. Szandálban meg egy szál trikóban mégsem indulhat el a barátjával a hegyekbe. Mire előhalászta autójából az összes szükséges holmit, hálózsákot, hátizsákot, a váltás tiszta ruhát, Szilárd megszólalt a háta mögött:- Remélem, a sátrat itt hagyod.- Csak nem képzeled, hogy a huszonhét fokos éjszakai melegben felverem a sátrat, miután kilométereken át cipeltem hegynek fel, völgynek le? Horkai még valami érthetetlen mondatot is mormogott az orra alatt, amiből Erőssy Szilárd csak annyit értett, hogy „nem kellene már az elején összeveszni”. Péntek délután volt. Az élelmiszer-nagykereskedés négy alkalmazottja és a nappali őrszolgálaton lévő férfi a cseresznyefa árnyékában állva beszélgettek, amikor főnökük és Horkai hátizsákjaikkal útra keltek. Megbámulták őket, mint a vásárosokat, s gondoltak magukban róluk vicces dolgokat... nyara Bármennyire is várta Horkai a vízmosás alján vezető ösvény fölé hajló feketeszederbokrokat, Erőssy más irányba indult el. Mint valami gondolatolvasó mágus, el is magyarázta a tényállást, mely szerint temetőt nyitott a város a Selyemrét alsó részén, s mivel a temetőt bekerítették, nekik is kerülniük kell bő két kilométert. Más meglepetés nem érte Horkait. A fekete szeder bokrai a vízmosásban kanyargó ösvény fölött ugyanazzal a bőséggel termettek, mint húsz évvel ezelőtt.- Egyáltalán változik itt valami az időben? - fordult tele szájjal Horkai a némán taposó barátjához.- Mi?.. Ja, az idő? Az szinte megállt volna, ha a szemét nem lepné el a város környéki erdőket. Errefelé nincs, mert ki bolond, hogy két kilométert kerüljön a temető miatt. Ezért itt még úgy tudsz elindulni a hegyekbe, mint akkor. Tiszta a vízmosás, ehető a szeder. Aztán már alig szóltak egymáshoz. Felélesztették magukban a régi reflexeket. Ha egy-egy harkályt, cinegefészket vagy a száraz fűben lépéseik zajára ijedten elsiető viperát láttak, némán megálltak, s jelbeszéddel adták egymás tudtára a látnivalók helyét. Horkai akkor sem szólt, amikor már nyilvánvalónak tetszett, hogy Szilárd egy bizonyos helyet keres. Még nem érték el a fennsíkot, ahhoz legalább még két kilométert kellene gyalogolniuk, de a hegyoldal fái között szabálytalan füves tisztások, cserjések fogták közre az ösvényt. Szilárd egyszer csak jobbra húzott, abba az irányba, ahol a hegyoldal megmászhatatlan sziklafalakban törik meg. Felérve egy teraszféleségre, Szilárd a sűrű bozót mögé mutatott. Amikor a kisbabával sikerült utat nyírniuk a sziklafal tövébe, a hatalmas méretű bokrok mögött két embermagasságnyi barlangüreg tátongott. Mire a bejáratából kivágták a bokrokat és elkotorták a méternyi vastagságú avart, jócskán bealkonyo- dott. Csak miután bevackolták magukat a bar- langnyi nyílás falához, kérdezte meg Erőssy Szi- lárdot Horkai:- Ezek szerint ide még nem jutottak el a bükki neokultúra képviselői? Válasz helyett ásványvízzel kínálta. Kortyolt a palackból, majd sajgó lábára gondolva, kezét a feje alá csúsztatva némán bámult a sziklamennyezetre. A sziklafal tövéből a sűrű bokroktól nem lehetett látni a lassan benépesülő csillagos eget. Végigpásztázta a sötétlő falakat, szinte már nem hallotta Szilárd neszezését a hálózsák beakadt villámzárjával, amikor észrevett valamit:- Egy lyuk van a sziklában! - kiáltott fel.- Nyílás az, s nézheted a csillagokat. Horkai már nem válaszolt. Az álom és az idő fogságában vergődve arra gondolt, milyen lesz a reggel a barlangban, majd halkan imádkozni kezdett, de azt még hallotta, amikor Erőssy Szilárd is elmondta az áment.
