Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-19 / 47. szám
CSOROBBANAS A VASMŰBEN Az 1995. október 27-én történt szerencsétlenség során ebből a tátongó csőnyílásból került a levegőbe az a halálos mennyiségű szénmonoxid, amely 11 ember halálát okozta Gáz van... Pontosabban gáz volt. Méghozzá annyi, hogy akár megtizedelhette volna Kassa és környéke lakosságát. Tudniillik, a szakemberek szerint a szénmonoxid hideg időben nem lebeg magasan, hanem talajközeibe húzódik. A gázömlés révén pedig, állítólag, 20 ezer köbméter mérgező anyag zúdult óránként a levegőbe. Egyetlen nap alatt - hiszen addig tartott a szétrobbant cső javítása - ez közel félmillió köbmétert tett ki! Félmillió köbméter színtelen és szagtalan méreg lebegett a 2650 lakosú Nagyidától északra alig 300 méterre és a negyedmillió lakosú Kassától délre a várostól 12 kilométerre fekvő vasmű fölött. Voltak, kevesen, akik tudták, hogy rendre csak ömlik a gáz; és voltak, nagyon sokan, akik nem tudtak a veszélyről, holott ott dolgoztak a halál torkában. Nem is tudhattak róla, mert akik tudtak a dologról, azok nem figyelmeztették őket... Amikor a nagy- olvasztókban termelődő kohógázt elvezető cső felrobbant, péntek kora délelőtt volt. Abban az időben megközelítőleg hatezren dolgoztak, tartózkodtak a gyárban. Reggel hattól délután kettőig. Műszakváltáskor nyugodtan távoztak, az őket felváltók pedig szintén mit sem sejtve láttak munkához. Közben talán a jövőre is gondoltak. Például a huszonkét esztendős Marék estefelé még telefonált a menyasszonyának. Megbeszélték a legközelebbi találkozásuk időpontját. Aztán Marék hirtelen kapkodni kezdte a levegőt... Hogy mit érzett élete legnehezebb perceiben, azt már soha senki nem mondja el. Mint ahogy a többi tíz áldozat sem. Mert igaz ugyan, hogy az anyagi károk jelentéktelenek, ám a tizenegy emberélet értéke felbecsülhetetlen. Mára a tragédia számos részletét ismerjük. Tudjuk, hogy a kohókerámiai üzem kokszolójának javítása közben sérült meg a gázvezeték; tudjuk, hogy nem a 9 óra 10 perckor történt csőrobbanás okozta a tizenegy ember halálát, A kilakoltatott nagyidaiak egy csoportja a csécsi művelődési ott hon nagytermében várta a hazaköltözés óráját hanem a levegőbe kiömlő gáz jóval később: este ölte meg őket!!! Kell a három felkiáltójel. Nagyon is kell, hiszen egyértelmű, hogy emberi mulasztás, valamely vezető(k) hanyagsága, felelőtlensége okozta az emberhalált. Mert azt semmilyen óvintézkedés nem tudja jóvátenni. Sem „pártzászló-lo- bogtatással”, sem pénzzel. Még akkor sem, ha az áldozatok családjainak járó fájdalomdíjat a kezdetben ígért százezer koronáról, a közvélemény nyomására, fejenként egymillió koronára emeli az ország legnagyobb ipari vállalata. A gyárban egyébként már elkezdődött a baleset kivizsgálása és a gondatlansággal gyanúsítottak felelősségre vonása. Eddig két üzem igazgatóhelyettesét és hat alacsonyabb beosztású vezetőjét menesztették tisztségükből. Lehet, hogy valóban ők tehetnek a gázvezeték javítása közben bekövetkezett robbanásért. Lehet, hogy valóban ők azok, akik lebecsülve a veszélyt, munka közben nem tartották be a biztonsági előírásokat, illetve nem gyorsították meg a sérült vezeték javításának ütemét... De vajon csak ők hibáztathatók azért, hogy a gázömlés során sokáig senki sem riadóztatta, senki sem küldte haza a gyár dolgozóit?! Csak ők hibáztathatók azért, hogy a súlyos helyzetről csak hat óra elteltével tájékoztatták a polgárvédelmi alakulatot? Hogy a péntek délután és este munkába álló dolgozókat senki nem figyelmeztette a veszélyre?! Hogy a nagyidaiaknak sem szólt egész nap senki a gázömlésről? Hogy a tragédia hírét csak egy egész nap elteltével tudatták a nyilvánossággal?! Vajon elfogadható az elnök-vezérigazgató azon érve, hogy ő is csak pénteken este szerzett tudomást a szerencsétlenségről? Mert ha igaz, amit a kassai természetvédők gyanítanak - hogy a gyárnak nincs, pontosabban nem volt gázömlés esetére szóló riadó- és mentésterve -, akkor bizony... Ám ha volt is ilyen cselekvési terv, a baj viszont sorra szedhette áldozatait, ez azt jelzi, hogy az illetékesek semmiképp sem álltak feladataik magaslatán. A KORZO nevű kassai napilap egyik cikkírója meg is jegyezte: Még belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nem „csak” a vezeték robban fel, hanem a hatalmas gáztartály! Valóban! Az nem robbant fel? Az csak akkor, ha valaki netán szándékosan...? És egészen biztos, hogy az csak akkor? Mert, ugye, most is akadtak, akik megkérdezték: nem történt-e szabotázs? Vagy volt a kétkedők között, aki azért „gondolt” erre a lehetőségre, hogy amennyiben a vizsgálati szervek zárójelentésében - „esetleg” - majd az állna: a történtekért a vasgyár vezetői közül senki sem hibás, akkor szintén lezárható (?) legyen az ügy?... Gazdag József A Kelet-szlovákiai Vasmű fekete napja Felvételek: KORZO (Veronika Jánoskává) és TA SR (Svátopluk Písecky) Szerencse a szerencsétlenségben Kész szerencse, hogy Kassa környékén 1995. október 27-én nem a rendszerint megszokott északi szél fújt. Azokon persze ez sem segített, akik a vasműben megrepedt csővezetéken kiáramló mérgező gázokban megfulladtak, vagy eszméletlen állapotban kórházba kerültek. A Kassától délre fekvő települések mindössze annak köszönhetően menekedtek meg a szénmonoxiddal telített felhő elől, hogy azon a pénteken épp déli-délnyugati szél fújt. Bizony, ha megfordult volna a széljárás, akkor nemcsak a nagyidaiak, hanem az észak-magyarországi települések is kaptak volna a mintegy hat kilométer hosszúságú, piskóta alakú felhő mérgezőfojtó tartalmából. Az általában uralkodó északi széljárás a gázfelhőt mindenképpen átsodorta volna a szomszédos ország fölé, ami valószínűleg ott is áldozatokat követelt volna, akárcsak a kassai vasműben. Mert ami ott bekövetkezett, az maga a tragédia. De ugyanilyen tragikus az is, hogy hosszú órákkal a robbanás után, a nagyidaiakhoz hasonlóan, a borsod-megyei falvak s városok lakói sem sejtették, hogy milyen veszély leselkedik rájuk. Nyugodtan aludták az álmukat, miközben a vasmű közelében szombatra virradóan már fokozatosan kitelepítették a lakosokat. Sőt! A magyarországi polgári védelem országos parancsnoka sem tudott semmiről, hiszen ő is csak több, mint 24 órával a történtek után kapott tájékoztatást a robbanásról és a gázszivárgásról. Igaz, miért éppen őt értesítették volna, hiszen a kapkodó és a balesetet eltussolni igyekvő vasműi illetékesek, a szlovák kormányfőt is a szükségesnél csak jóval később értesítették a vészhelyzetről. És lám, pont erre hivatkozott a magyar külügyi államtitkár is! Tehát nem kell különösebben felkapni a vizet a kassai tájékoztatás késedelmessége miatt, hisz a magyar fél legalább olyan későn kapott információt, mint Vladimír Meőiar. Vajon el lehet-e intézni Budapesten egy ilyen cinikus kijelentéssel a kassai hallgatást? Vajon ez esetben nem az lett volna a természetes, hogy magyar részről legalábbis jelzik az északi szomszéd felé, hogy mély aggodalommal töli el őket a szlovák illetékesek eljárása, amellyel több ezer borsodi lakos életét veszélyeztették? Ehelyett Horn Gyula, a részvéttáviratában, mindössze a sajnálatát fejezi ki és felajánlja segítségét, ami szép emberi gesztus, de önmagában kevés. S a külügyi államtitkár ezt még megtoldja azzal a kijelentéssel, hogy minden mögött nem kell fel- télenül rosszindulatot sejteni. De ki beszél itt ilyesmiről! Kétszeres mulasztásról kellene inkább beszélni, amelyet egyrészt a szlovák fél követett el a hallgatással; másrészt pedig a magyar fél azzal, hogy egyetlen rosszalló, Szlovákia címére szóló megjegyzés nélkül átsiklott a történtek felett. Csak sejthető, hogy a Hom-kormány miért fogta vissza magát ennyire: nyilván minden idegszálával azon van, hogy még csak véletlenül se ingerelje fel Pozsonyt, mondván, minek élezni a viszonyt, amely úgysem idillikus. Nos, esetenként valóban tanácsos, ha Homék higgadtan viselkednek, ám ezúttal a hallgatás főbenjáró bűnnek számít. Reagálni kellett volna. Nem hisztérikusan, hanem felelős kormányhoz méltóan, amely aggódik az észak-magyarországi polgárok biztonságáért. S egyúttal jelezni, hogy hasonló tragédiák esetében, remélhetőleg, a magyar fél a jövőben nem esik el attól a lehetőségtől, hogy idejében intézkedjen. Nos, ezúttal mindez elmaradt. S mi lehet a következmény? Pozsonyban a magyar kormány esetleg jó pontokat szerezhet azzal, hogy hallgatott, mint a sír, s így talán egyengeti az alapszerződés ratifikálásnak útját. A borsodi lakosok viszont alighanem felteszik maguknak a kérdést: érdekli-e egyáltalán a kormányt, hogy mi történhetett volna velük, ha átkerül föléjük a gyilkos gázfelhő. De miről is volt hát szó, ha nem rosszindulatról? Egyértelműen az információáramlással volt baj. A titkolózással. A csernobili erkölccsel. Az utóbbi megállapítást Torgyán József tette, akinek egyéb kijelentéseivel gyakran nehéz egyetérteni, de ez esetben alighanem fején találta a szöget. Mert ugyanez történt pepitában bő tíz éve, amikor az atom került ki az ember ellenőrzése alól és okozott máig ható, mértéktelen károsodást az ukrajnai erőmű környékén. Mi meg közben, mit sem sejtve és kötelezően, felvonultunk május elsején... Holott az utcára sem lett volna szabad kilépni! Akárcsak most Kassán és környékén: az igazak álmát aludták azok, akik egy más széljárás esetén talán soha fel nem ébredtek volna. Ezúttal nem az atom rakoncátlankodott; bár ennek a veszélyforrása megvan. Orosz-cseh segédlettel megépül Mohi, amelynek biztonsági paramétereit Nyugaton nem tartják megnyugtatónak. Olcsó húsnak ugyanis híg a leve, s ezt Meéiamak is tudnia kellene, amikor arra büszke, hogy a nyugati technológia háromszor annyiba kerülne. Kassa tanulsága pedig joggal tölti el aggodalommal a magyarországiakat. Ezúttal „csak” szénmonoxid került a levegőbe, s egy tucat ember halt meg. A Fidesz képviselői nem ok nélkül vetették fel az Országgyűlésben: mi lesz akkor, ha Mohi megépül és az atomerőmű meghibásodik? Hogy korai az ördögöt a falra festeni? Jobb azonban a félelmekről, az azokat esetleg kiváltó okok megelőzéséről még időben beszélni. Például arról, hogy a szlovák félnek bizony kutya kötelessége lett volna a tájékoztatás, ha már érvényben lenne az a nemzetközi megállapodás, amely a válsághelyzetek esetén tájékoztatásra kötelezné az illető országokat. Tény, a magyar külügyminisztérium már jelezte, felkéri a környező államokat, hogy csatlakozzanak e konvencióhoz. Igaz, a kassai katasztrófa szemszögéből ez már eső után köpönyeg, viszont a jövőre nézve legalább biztató. P.Vonyik Erzsébet KÉRDŐ - JEL 1995. november 19. ilBSÉmap
