Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-16 / 29. szám
32 oldalas Olvasta már? Böngészett már? Netán nyert is már? 0^ 0 nár? I ál Játsszon és nyerjen velünk! ‘Élet a s&ifjfafuí&akpan A NOB-család Budapesten magazin 29 1995. július 16. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona akunkon a nyár, így nemcsak mi utazgatunk, ha akad rá ny némi fedezet a családi költségvetésben, hanem vendéglátókként is sűrűbben gyakorolhatjuk a barátságos szíveslátás nemes gesztusát, így történt, hogy külhonban élő ismerősöm megkérdezte tőlem a minap; miért olyan rosszkedvűek, ingerültek nálunk az emberek?... Megvallom, nemigen kellett töprengenem a válaszon, hanem bárminő körtönfalazás nélkül azt feleltem: a ’89-es rendszerváltás öröme után, most a bársonyos forradalom (forradalom?) árnyoldalait éljük meg, hiszen naponta ott botladozunk az akkor lebontott struktúrák éledező törmelékein. Ráadásul 1994 novemberétől, a hosszú kések parlamenti éjszakája óta, demokrácia helyett a neobolsevik, illetve a sovinizmussal elegyített mélynemzeti demokratúra dívik szűk hazánkban. A hárompárti kormányzat pusztán annyiban kormányoz, hogy eddig hibátlanul működteti saját parlamenti szavazógépezetét. Hogy közben affért afférra halmoz? Hogy a toalettpapírnál is csekélyebb értékűvé silá- nyítja a vagyonjegykönyveinket? Hogy a köztársasági elnök otromba lejáratásával Szlovákiában közröhej tárgyává teszi a demokratikus hatalommegosztás fogalmát? Hogy az Európa Tanács sok hűhóval aláírt Kisebbségi Keretegyezményét egy pillanatig sem a kiegyenlítő jogok sorvezetőjének, hanem egy olyan guminadrágnak tartja, amelybe a sorozatos jogcsorbítások valamennyi piszka belefér? Ugyan kérem, ez így van rendjén a janoruptákoknál, vladomeciarok- nál, jánslotáknál! Persze, mindezt a vaknak is-lát- nia kell, úgyhogy aligha csoda, hogy bizony eléggé rosszkedvűek nálunk az emberek. A többségnek megvannak a félelmei, mert a HZDS-mítingek hangulata, az újságok némelyikének hangneme és a fontos kormányzati és parlamenti posztokat betöltő politikusok kijelentései azt jelzik, hogy az önálló Szlovákiában, sajnos, nem mindenki képes bizonyítani a demokráciára való képességét és érettségét. S akkor még nem szóltam arról, hogy hányán és hány helyen kénytelenek keserű szájízzel megállapítani: színre léptek az új rend haszonélvezői; közöttük Meéiar gumi gerincű magyarjai, akik a HZDS-székházba is el-ellátogat- nak eligazításért, vagy akár a koritt születtem a hajdani koronázó városban, ahol anyai ágú őseim egyike az 1800-as évek első felében polgármester meg főbíró volt; és ahol én ma busás adókat fizető állampolgárként nemcsak békességben óhajtok élni, hanem arra is igényt tartok, hogy a magát demokratikusnak mondó szlovák törvényMIKLÓSIPÉTER családunkat fenyegette, hanem a szlovákiai magyarság egészével történt. Törvényt s adószigort tisztelő polgárként ennyire becsülöm önmagam; illetve a névhasználattól az oktatásügyön át a teljes jogú parlamenti képviseletig, vagy a második világháború után történtektől való elhatárolódásig annyit mindenképpen elvárok attól az országtól, amely pozitív változásokat mányzattal is összekacsintani hajlandó lap kiadásának terveit szövögetve, a júdáspénzek ígéreteiért... Ez az ábra itt és most, ahol a kormányfőtől az igazságos magánosítást ravatalra segítő szakminiszterig a kormánytagok és szekértolóik rendre fölpipiskednek a pátosz, a velük született bölcsesség, az ellenzékre és a parlament legálisan megválasztott nemzetiségi képviseletére foghegyről tekintő, fölényes pódiumaira. Mintha az urak is magas sarkú cipőt húznának föl, ha megszólalnak. A dagályos önteltség magaslataira kapaszkodnak, s mintha onnan lennének elhivatva ítélni eleveneket s holtakat. Én ezt tartom rosszkedvűnk egyik fő forrásának. És ha Szlovákiában élő magyarként szemlélem a dolgokat, akkor az alaptalan és általánosító vádaktól, az egyre gátlástalanabb asszimilációs törekvésektől is rám tör a rossz hangulat. Pluszként. Én minderre azt szoktam felelni: Dámy a Páni, azaz Hölgyeim és Uraim, én elsősorban polgár és ember, ezután pedig magyar, pontosabban felvidéki magyar vagyok, akinek a keresztneve Péter, a szülővárosa Pozsony, az érettségije magyar; aki újságíróként s állampolgárként egyaránt azt kívánja, hogy a jövőben is legyenek saját maga választotta (nem pedig, a kormányfő által az ő magyarjainak tartott!) parlamenti képviselői. Igenis, hozás igenis, biztosítsa számomra a szabad anyanyelvhasználat jogát; hogy a kormányzat ne foszthasson meg attól a költségvetési támogatástól, amely alanyi jogon jár nekem az önazonosságtudatom megőrzéséhez; hogy szülessen végre elhatárolódó politikai nyilatkozat az ellen, ami a beneSi dekrétumok és a kollektív bűnösség elve alapján 1945 után nemcsak a mi ígérve-harsogva siet az Európai Unió kebelére; és amelyet jómagam is nyugodt szívvel szeretnék a szó eredeti értelmében a hazámnak tekinteni. Egyelőre azonban más a helyzet! Más és kiábrándító. Ügy tűnik, ez a mostani stádium részint a politikai elmezavar szüleménye, részint a múlt századi nacionalizmusok elkerülhetetlennek látszó utózöngé je. Tudatzavaros állapotnak tartom ugyanis, hogy a kormányzat szócsöveként megjelenő napilap napi cikkeinek jelentős hányada szinte kizárólag magyarellenességre épül; hogy a parlament, éppen a kormánypárti képviselők magatartása miatt, nem hogy gesztusra, de még csak kompromisszumra sem képes; hogy ez az országház arra építi jogfilozófiai gyakorlatát, hogy más arcot mutat kifelé és egészen másat befelé. Őszintén szólva, én nem is annyira Brüsszelben meg Strasbourgban, a különböző nemzetközi szervezetekben bízom, hanem a józan ész majdani győzelmében. És addig az anyanyelv megtartó erejében. Mert a nyelv haza is; haza annak földrajzi határain kívül. Hajlék s gerinc egyszerre. Ezt se Strasbourgba, hanem a Csallóköztől a Bodrogközig, százezreknek üzenem. Itt, a demokrácia holtvágányán. Ahol az sincs kizárva, hogy a meéiari kegyeket, a kormányzati gráciákat kereső „jóságos mintamagyarok” is ügyeletes váltókezelők. «
