Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-11-05 / 45. szám

ORVOSI ÜZENETEK

Az évszakok és a napszakok változásai mindig is foglalkoztatták az emberek fantáziáját, annál is inkább, hogy hamar megfigyelték, ezek a változások az állatvilágban alapvető élettani reakciókat és folyamatokat idéznek elő, melyek néha az életmód alapos változásával járnak. Ősszel a szarvas bőg, a vándormadarak útra kelnek, a medve télen alszik, hogy csak a legismertebbeket említsem. Az csak természetes, hogy idővel az emberek vélt és valódi összefüggéseket kezdtek felfedezni az időjárás változásai és kedélyállapotuk, később az egyes évszakok és egészségi állapotuk hullámzása között. Tipikus tavaszi-őszi betegség például a gyomorfekély, a pikkelysömör, de sok idegrendszeri megbetegedés is. Biztosan észrevették már kedves olvasóink is, mennyire függ a hangulatunk a napsütéstől, és biztosan ismerik szőkébb vagy tágabb környezetükben a „hajnali pacsirta” vagy az „éjjeli bagoly” típusú embereket is. Ez még nem a betegségnek a jele, csak arra figyelmeztet, milyen körültekintően kell eljárni, mennyi tényezőt kell figyelembe venni akkor, amikor az egészség-betegség témában alakítjuk ki véleményünket. A hangulatváltozások sokrétűségét és törvényszerűségeit tanulmányozva nagyon hamar eljutunk a depressziók problémaköréhez. Egy-egy levél kapcsán a depresszióról már nagyon sokszor írtam. Rengeteg ilyen levél érkezik, amiben nincs semmi rendkívüli, mert sok külföldi és hazai felmérés bizonyítja, hogy a lakosság 80 százaléka, korra, nemre való tekintet nélkül, legalább egyszer életében átvészel, vagy helyesebben mondjuk inkább úgy, hogy átszenved egy depressziós időszakot. Teljesen fölöslegesen, hiszen rengeteg kitűnő gyógyszerével rendelkezünk már a depressziónak. Sajnos, depresszió esetében hatványozottan működnek a régi, rossz beidegződések. Kultúrtörténeti sajátosságaink következtében az emberek amúgy sem szeretnek pszichiáterhez menni, de a depresszió esetében - valószínűleg a „sötétlátás” következtében - a betegnek még bűntudata is van, ami - azt gondolom, külön hangsúlyoz- nőm nem kell - nem valós forrásokból táplálkozik. A fölösleges szenvedés mellett ennek még egy árnyoldala is van, sőt úgy is mondhatjuk, hogy veszélye. A kezeletlen depresszió idővel idültté válhat, s ezzel mintegy ellen- állóbbá a kezelést illetően. Ilyenkor magasabb gyógyszeradagra és hosszabb ideig tartó kezelésre van szükség, ami tovább rontja az empátia (együtt- és beleérző) orvos-beteg kapcsolat esélyeit, amit nemzetközi szó- használattal COMPLIANCE-nak nevezünk, és ami főleg a pszichés betegek gyógyításánál létfontosságú.

Itt van az ősz, itt van újra! - mondhatnánk a költővel. S az elmegyógyász hozzáteszi, hogy sajnos, mert ilyenkor megint szaporodnak azok a levelek, melyek arról tanúskodnak, hogy depressziós betegekből régiónkban, és itt elsősorban Dél-Szlovákiára gondolok, tán az átlagosnál is több van. Az alábbi válogatás ezekből a levelekből készült, azzal a segítő szándékkal, hogy a depressziós tünetek sokrétűségének ismertetésével próbáljuk ezt a bűntudatot és blokkot oldani, s azok is bátorságot kapjanak ellátogatni a rendelőbe, akik eddig még csak nem is sejtették, hogy megmagyarázhatatlan érzéseik, érzelmeik és viselkedésük mögött depresszió húzódik meg.

1. levél - „Élet” jeligére: A feleségem érdekében kérek tanácsot. Mindig életvidám és kedves volt, most visszahúzódó, szomorú, sőt búskomor. Nem akar senkivel sem beszélgetni. Mikor kérdezem, hogy mi a baja, az rá a felelet, hogy őneki már nincs miért élnie! Mindenki nagyon aggódik érte, én is, és természetesen az édesanyja is. Sejtjük, hogy valamilyen megrázkódtatáson mehetett keresztül, de nem tudunk rájönni, hogy mi az, és nem értjük, miért nem mondja el? Voltunk már orvosnál is, szervi baja nincsen, ezért elküldték pszichológushoz is, akitől tablettákat kapott, de ezek csődöt mondtak. Mindennap csak sír, ki sem mozdul a szobából, csak ül vagy fekszik mozdulatlanul és mered maga elé. Már nem merjük őt magára hagyni, mert félünk, hogy kárt tesz magában. Nem tudjuk, mit tegyünk! Ki lehet ebből gyógyulni egyáltalán?

Válasz: Mint látjuk, a depresszió sokszor nem csak a betegnél, de a vele éló személyeknél is kiválthat lelkiismeret-furdalást, esetleg bűntudatot. Ez azért van, mert mindenki az egészségesen működő idegrendszer logikája felől közelíti meg a problémát. Az ilyen súlyos depressziónak „beteg” a logikája is. Laikus számára ezért érthetetlen a beteg viselkedésének mozgatórugója, a beteg környezete ezért keresi kétségbeesetten és érthetetlenül a „megrázkódtatást” és kergeti bűntudatba magát, pedig ilyesmiről szó sincs, a beteg érzékelése, értékrendszere, érzelmei és cselekvőképessége változott meg, ami súlyos esetben a gondolkodás és az ezzel összefüggő cselekvés zavaraival is társul. Itt már rendszerint eléggé súlyos a baj, és ez az a pont, ahol a környezete elkezdi őrizni a beteget, mert látja, hogy logikai érveléssel semmire sem megy, és érzi, hogy valóban kárt tehet magában vagy a környezetében. Ide jutott tulajdonképpen levélírónk családja is, és nagy kár, hogy nem jutottak tovább a pszichológustól a pszichiáterig, mert még kevésbé gyakorlott pszichiáter is felismerte volna a depresszió súlyosságát a leírt tünetekből. S nagyon valószínű, hogy türelmesen és aprólékosan elmagyarázta volna, hogy a depresszió elleni szerek nem varázspálcaként működnek, legalább három hét szükséges a kívánt hatás eléréséhez, a gyógyszer előírt módon való, tehát rendszeres és megfelelően adagolt szedése mellett! Az antidepresszív szerek ma már olyan jó minőségűek, hogy nemigen szoktak csődöt mondani, legfeljebb az elért hatás nem elég intenzív, és ezért kell váltani vagy más kombinációhoz folyamodni. Sajnos, az esetek egy hányadában nem elégséges a járóbeteg-rendelés lehetőségeihez mért kezelés, a beteget be kell utalni és fel kell venni a fekvőbeteg-osztályra. A levélben közölt tünetek alapján ezt tudom tanácsolni levélírónknak is. Bár nagyon kellemetlennek tűnő lépésről van szó, nem érdemes halogatni! Gondoljanak arra, hogy egyrészt eljöhet az a pillanat, amikor az egész család őrizete sem bizonyulhat elégségesnek egy meggondolatlan tett elkövetéséhez, melyhez gyakran elég

egyetlen óvatlan pillanat, másrészt a kezeletlen beteg szervezete és ideg- rendszere tartósan károsodhat!

2. levél - „Egy hű olvasó” jeligére: Régóta tépelődöm, írjak-e vagy sem. Mivel súlyos cukorbeteg vagyok már évek óta, nagyon aggaszt egészségügyünk helyzete. Mást sem hall az ember a kórházban, de a rádióban, tévében is, és mást sem olvas az újságokban, mint hogy nincs pénz, nem lesz gyógyszer, s a még meglevő gyógyszerekért is egyre többet kell fizetni. A betegnek is! Nagyon elszomorított és fel is háborított viszont, amit most tapasztaltam a kórházban - betegségemből kifolyólag sokszor fekszem ott. Húsz betegágy van, 3 orvos, 6 nővér, egy főnővér, egy diétás nővér, 4 segédápoló és 4 takarítónő törődik a betegekkel. Tizenkilenc személy 20 ágyra. Tehát csak a betegre és az orvosságra nincs pénz, arra van, hogy az egészségügyben mindenkinek állása legyen! Azóta is rágódom ezen!

Válasz: Van olyan formája a depressziónak, amelyiknek vezető tünete a céltalan és hasztalan tépelődés, szorongás, a meddő elmélkedés, amely ráadásul a valóságtól elszakított, tehát nem helytálló érvekkel bonyolódik egyre elhatalmasodóbb vitákba önmagával és környezetével. Ebben az esetben valószínűleg hiába magyaráznám kedves levélírónknak, hogy 5 ágy ellátása ugyanannyi személyzetet igényel, mint 25 ágyé, és inkább köszönetét kellett volna mondania, hogy ilyen kevés személyzettel is fel tudták javítani az egészségét úgy, hogy más negatívumokat az ellátásban még csak észre sem vett. Olyan osztályon, ahol ilyen súlyos cukorbetegeket gyógyítanak, egésznapos, tehát 24 órás ügyelet szükségeltetik, ami 3 orvos és 6 nővér esetében azt jelenti, hogy ezek az emberek 3 naponként ügyeletben vannak, az egésznapos munka után és az ügyelet után is maradnak a munkaidő végéig! Csak úgy mellékesen érdekelne, hogy ugyan ki vállalja még ezt, éveken keresztül, az egészségügyi dolgozókon kívül!

A cukorbetegség talaján - csakúgy, mint sok más szervi megbetegedés és idült betegség talaján nagyon gyakran kialakulnak a depressziós tünetek. A megbetegedés kezdeti stádiumában - mint a válasz elején azt próbáltam vázolni - a tünetek nem tipikusak, a beteg nyugtalan, sőt ingerlékeny, esetleg mindenbe beleköt, nem lehet a kedvére tenni, mindent kifogásol, olyan dolgokat is, amelyekhez tulajdonképpen semmi köze. Ismert tény, hogy a szervi-testi tünetek romlásakor ezek a pszichés tünetek is erősödő tendenciát mutatnak. Aztán egyszer csak meglepi a beteg a környezetét valamilyen tipikus depresszióra jellemző rögeszmével, tévhittel. Ezt elkerülendő, idült, hosszan tartó testi betegség esetében mindig gondolni kell a „kísérő” depresszióra, s azt megelőzendő, komplex kezelést kell folytatni, melynek szerves része az idegrendszert erősítő, valamint a vitamin- és a pszichoterápia. Levélírónk esetében, úgy látszik, a kórházban erre nem figyeltek fel. Mentségükre legyen mondva, létszámhiányban szenvednek, hiszen a krónikus betegeket ellátó osztályokon - legalábbis a fejlett országokban - a

„gyógyító team” szerves tagja a klinikai pszichológus!

3. levél - „Hiábavaló?” jeligére:

A fiam ötödéves egyetemista. A harmadik évfolyam végén két nagyon nehéz vizsgája volt, melyeket sikeresen letett, de utána kórházba került, különféle gyulladásokat kapott, és nagyon legyengült. Szinte párhuzamosan jelentkeztek a lelki gyengeség jelei is, állandóan szorong, pedig rendszeresen jár pszichiáterhez és szedi a gyógyszereket is. Bár tiszta jeles tanuló, szorong, szinte fél a gyakorlati óráktól; ez 2-3 napig tart, de sajnos vissza-visszatér. A vérnyomása nagyon alacsony, ezért gyakran szédül, fáj a feje. Rendszeresen jelentkeznek nála különféle vizeled problémák is, pedig megfázásról nem lehet beszélni. A kezelőorvosa szerint nem biztos, hogy el fogja tudni látni a munkáját, még ha tiszta jelesen is fogja végezni az egyetemet! Tud kérem segíteni? Borzasztó egy anyának látni, hogy különben szép és okos gyermeke tönkremegy.

Válasz: Tán sikerült az előző válaszban érzékelni, hogy az orvosi hivatás nem kis terhe(ke)t ró művelőjére, és ez érvényes az egyetemi tanulmányok idejére is. A depressziót általában 3 nagy csoportba oszthatjuk, a kiváltó ok vagy okok szerint ezek természetesen együttesen is előfordulhatnak. Az aránytalan idegi megterhelés kiválthat depressziót, ezt reaktív depressziónak nevezzük. Lefolyásuk rendszerint gyors és néha a kórkép egészen ijesztő, de rendszerint gyorsan rendeződik a beteg állapota. Bonyolultabb a helyzet akkor, amikor időben is hosszabb ideig hat a kiváltó tényező, ha változatlan a helyzet, mert ez az idegi tartalékok kimerüléséhez vezet. Ha sikerül is ezen változtatni, mondjuk környezet vagy a munkahely megváltoztatásával, a gyógyulás, a regeneráció folyamata hosz- szabb időt vesz igénybe. Diákok és főiskolások esetében sokszor szükség van a tanulmányok bizonyos időre való megszakítására is, és az így nyert időt a szervezet és az ideg- rendszer regenerálódásra, erősödésre, a kondíció növelésére használja ki. Az időveszteség csak látszólagos, mert teljes végkimerülés esetén a gyógyítás több időt vesz igénybe, az időveszteség jóval nagyobb lehet. Az nagyon jó, hogy levélírónk fia rendszeresen konzultál pszichiáterrel, így nagyobb az esélye, hogy sikerrel vegye ezt a nem várt akadályt. Előre jelezni viszont, hogy hogyan fog helytállni majd a hivatásában, kicsit elhamarkodottnak tartom, hiszen nagyon sok olyan sikeres embert ismerek, akik kínokkal-keser- vekkel küszködve végezték az egyetemet, és az életben nagyon sikeresek. Megéri ezért több szakemberrel is konzultálni, hiszen pszichiáterek között is érvényes, hogy ahányan vannak, annyiféle iskolát képviselnek. Konzultálni kellene, valóban feltárták-e az összes lehetséges kiváltó okot (serdülőkorban és ahhoz közel nagy szerepe lehet fiúknál, lányoknál egy szerelmi csalódásnak vagy negatív élménynek), kimerítet- ték-e az összes lehetőségét a kiegészítő kezelésnek (vitaminok és táplálék-kiegészítők), és bevetették-e a küzdelembe a pszichoterápia széles kelléktárának valamennyi fegyverét! A gyógyszeres kezelés gazdag kombinációs lehetőségeit nem is említve.

4. levél - B. Z. Gömör: Azt olvastam, hogy nagyon sok ember szenved depresszióban, és hogy ez a sok stresszhatás következménye is lehet. Az utóbbi hónapokban sokat hallunk a vitaminokról és a nyomelemekről. Nemrégen konkrétan azt olvastam, hogy az egész világon Szlovákia, Magyarország és Albánia lakosai

szervezetében a legalacsonyabb a szelén szintje. Magyarország és Szlovákia is élen jár, ami a depresszió előfordulását illeti. Nem lehet összefüggés a két jelenség között?

Válasz: Természetesen lehet, csak nincs bizonyítva. Statisztikai módszerekkel azért kell nagyon körültekintően bánni, mert így azt is egyértelműen be lehet bizonyítani, hogy Szlovákiában az eszkimók elhalálozása a legalacsonyabb az egész világon. Tehát mindig pontosan meg kell fogalmazni, hogy mit vizsgálunk, hogyan és miért? A nyomelemeknek nagyon fontos szerepe van az egészség és azon belül az idegrendszer megőrzésében. Évtizedek óta ismert tény, hogy az idegrendszer különféle sejtjei rengeteg B-, A- és E-vitamint igényelnek funkciójuk zavartalan ellátásához. Ugyanilyen fontos a mész, a magnézium, a réz, a vas, hadd ne soroljam föl mindet.

A szelénnek a szervezet védelmében az egyik legfontosabb antioxi- dáns szerepe jutott, s ezzel védi az idegsejteket is! Az ember eredetileg elegendő szelént fogyasztott a gabonából készült élelemmel, de az utóbbi évtizedek nagyüzemi kemizációja következtében a Kárpát-medencében kiveszett a talajból a szelén. Nincs benne tehát elegendő mennyiségben azon természetes hordozóiban - búzacsíra, hagyma, korpa, paradicsom, brokkoli -, amelyek ugyan nálunk is megteremnek, de a szegény talajból nem tudják kivonni. Marad a tonhal mint természetes forrás és a természetes táplálék-kiegészítők, melyek fogyasztását beszéljük meg az orvossal. Persze olyannal, aki ehhez a problémakörhöz ért!

5. levél - „Kibírhatatlan” jeligére: Már harmadik éve kibírhatatlan fájdalmakban szenvedek. Ezek a lábamon húzódnak, az ágyéktól a combomon elöl egészen a térdemig, olyan, mintha tüzes vassal sütögetnék a lábamon a húst! Sokszor voltam már neurológiai kivizsgáláson, mindig negatív eredménnyel. Az orvosom csak széttárja a karját, és néha ugyan felírja a fájdalomcsillapítókat, de nem szívesen teszi, azt mondja, hogy rászoktam. Ha csak este fájna a lábam, elfogadnám, hogy ez lehet a fáradtság jele, mert olyan munkát végzek, ahol sokat kell talpalni, de a legkiállhatatlanabbak a fájások hajnalban. Három óra körül ezekre ébredek és reggelig sokat szenvedek. Kérem, adjon tanácsot, már nem tudok kihez fordulni!

Válasz: Lassan 100 éve lesz, hogy a münsteri egyetem fogászati klinikáján egy professzor felfigyelt azokra a betegekre, akik hónapokon keresztül fájdalmakra panaszkodtak és emiatt többször lecseréltették - eredménytelenül - a fogprotézisukat. Hosszú vizsgálatok után kiderült, hogy ezeknek a betegeknek nem is a protézisukkal van bajuk, hanem a depresszió egy olyan formájával küszködnek, amelyik nem érzelmi tünetekkel, hanem fájdalmakkal tűnik ki. Ezeket a fájdalmakat nem lehet antidepresszív szerek nélkül ki- gyógyítani, hiába szednek akár kiló- számra fájdalomcsillapítókat. A depresszió ezen formáját nevezik LAR- VÁLT DEPRESSZIÓNAK, s a legszembetűnőbb tünete a csillapíthatatlan fájdalom, amelyik olyan dinamikát mutat, mint klasszikus depresszió esetében a kóros szomorúság. Tehát hajnalban a legelviselhetetlenebb és tavaszi-őszi hullámzásokat is mutat. Úgy tűnik, erről van szó levélírónk esetében is, s remélem - eddigi sok negatív tapasztalata birtokában - nem kell őt túl sokáig biztatnom, hogy keresse fel fájdalmaival a pszichiáterét vagy látogasson meg a rendelőmben.

TANÁCSADÓ 1995. november 5. \lBS6map