Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-11-05 / 45. szám

KALAZ ezerkétszáz lelket számláló község a Nyitrai járásban. Noha lakóinak több mint 62 százaléka vallja magát magyar nemzetiségűnek, immár tizenegy éve nincs magyar iskolája. A miértre ki-ki a saját lelkiismerete szerint adhat választ. De leszámítva a természetes asszimilációt, szlovák környezetet és vegyes házasságokat, legalább Így magunk között valljuk be, hogy az ok a magyar szülőkben keresendő. Azokban a magyar szülőkben, akiknek a gyerekei a Slavomír, DuSan, Jaroslav névre hallgatnak, és szlovák iskolákban kergetik a könnyebb érvényesüléssel kecsegtető délibábokat. Az ilyen gyerekek üresen maradt padjai miatt veszítik el létjogosultságukat a magyar iskolák, és kényszerülnek aztán szlovákba íratni a gyerekeiket azok is, akiknek ez egyébként meg sem fordulna a fejében. Egyáltalán nem, vagy csak emberfölötti erőfeszítésekkel visszafordítható folyamat ez. Kálazon mégis akadt valaki, aki időt, fáradságot és pénzt nem kímélve megpróbálta a lehetetlent. Ladányi Lajosnak hívják:

„Szégyen, hogy Kálazon hat falu diákjaival szűnt meg a magyar iskola. Mindről és Bábindalról mindig ide jártak a gyerekek, a szomszédos Csif- fárból pedig, amely Aha és Tild gyűjtőiskolája volt, a nyolcvanas évek elejétől. Ez a hat falu együtt nem tudott fenntartani egy magyar iskolát. Először összevonták az osztályokat, majd egy kritikus létszámon 1984- ben egyszerűen megszüntették. Pedig nem fogytak el a magyar gyerekek - csak szlovák iskolába kezdtek járni! A szlovák iskolások majdnem felének a mai napig is magyar a nemzetisége, ez hivatalos adat, nehezen vitatható.

Mint ahogy az sem vitatható, és minden értelmes embernek, tisztességes pedagógusnak be kell ismernie, hogy ezek a gyerekek kínlódnak a szlovák iskolában. Tele vannak szorongással, feszültséggel és lehet, hogy jól elsajátítják a szlovák nyelvet, de a tananyagot csak bemagolják.

Egyszerűen nem ott lenne a helyük.

Az Együttélés járási titkára és Kálaz alpolgármestere vagyok. Hivatalból is, meg azért is, mert szívügyem, már nagyon régen foglalkoztatott engem ez a dolog, de 1989 előtt itt olyan állóvíz volt, hogy maguk a magyarok néztek volna rám ferde szemmel, ha felkavarom. Van egy nagy hibánk nekünk itt, a Zoboralján. Elhittük, hogy a Csemadok-nap meg a farsangi mulatság elég az üdvösséghez, egy-egy jól sikerült kultúrrendezvé- nyen éltük ki a magyarságunkat. Pedig már jó ideje vészhelyzetben vagyunk, és ezt végre tudatosítanunk kellene. A mostani aktív „csemadokosok” eldalolnak még vagy húsz-harminc évig, de mi lesz azután. Különösen, ha az ő gyerekeik, unokáik már csak olyankor kerülnek kapcsolatba a magyar kultúrával, amikor nagy ünnepeken rájuk adják a magyar népviseletet, mondván, hadd szerepeljen a gyerek. Mert az iskolában A Csitári hegyek alatt, meg a Gerencséri utca helyett már azt fújják, hogy Trí dni ma naháhali... Aztán esetleg még rá is szólnak a nagyapára, ha az túl hangosan talál magyarul beszélni az utcán. Ha az elmúlt tíz-húsz évben is odafigyeltünk volna erre, akkor most nem kellene tetszhalottat élesztgetnünk. Mert hiába íratta volna aztán 1986-ban vagy 87-ben néhány szülő magyar iskolába a gyerekét - már nem volt hová. A járási tanügyi hivatalba is hiába jártak panaszra az emberek. Azt a választ kapták, hogy a magyarok érdektelensége miatt szűnt meg az iskola, és be kell hogy ismeijük - ez volt az igazság.

1989 novembere után aztán úgy tűnt, hogy a nagy forradalmi vívmányokból talán nekünk is csöppen legalább egy négyosztályos alapiskola. Újra kezdődött a kilincselés, hivataljárás. Elmondani is nehéz, mi mindent kellett kimutatnunk, igazolnunk: kik születtek öt évre visszamenőleg, milyen a nemzetiségük, milyen a valószínűsége, hogy magyar iskolába mennek, lesz-e utánpótlás két-három év múlva, megéri-e egyáltalán megnyitni az iskolát. Amikor már nem tudtak mit kitalálni a hivatalnokok, akkor abban kezdtek el kételkedni, vajon létező gyerekek adatait írtuk-e össze. Az eredmény a nullával lett egyenlő. Hogyisne, majd újra megnyitnak egy iskolát, amit egyszer már sikerült bezárni!”

Hát igen, Kálazt már csaknem kipipálták a rendbeteendő magyar faluk névsorából. Semmiféle felháborodás, tiltakozás, még egy elkeseredett ellenvetés sem kísérte ezt a csendes kimúlást. Minden a már jól bevált forgatókönyv szerint folyt le, akár a többi hasonló sorsú faluban (először az iskolát kell felszámolni, aztán a templomot, de a sorrend akár fel is cserélhető). Az ezredfordulót nyilván már kevés olyan gyerek érte volna meg Kálazon, aki nem csak a konyhanyelvet beszéli magyarul, de arról is van tudomása, ki volt Radnóti meg Ady, ha... Ha nincs valaki, aki megfogja azt a bizonyos tollat tartó kezet és egy más nyelven írt új fejezet helyett, ha akadozva is, de folytatja a félbemaradt magyar mondatot...

„Azt már láttuk, hogy Kálazon egykönnyen nem lesz magyar iskola, más irányban kellett próbálkoznunk. Amikor nálunk is megjelentek a magyarországi alternatív oktatási módszerek - a Zsolnai meg a Tolnai módszer, abban reménykedtünk, hogy ez lehet számunkra az új lehetőség. Egy főiskolai tanárnő segítségével, aki nagy híve volt a Zsolnai módszernek, és

a pedagógiai főiskolán is oktatni akarta, nyitottunk volna Nyitrán tizenhat gyerekkel amolyan „gyakorlóosztályt”. Hogy ne vegyünk el gyereket a működő magyar iskolákból, ide azokból a falukból jöttek volna az elsősök, ahol nincs magyar iskola - Kálazról, Berencsről és Gerencsérről. Érdeklődő szülő lett volna, több is, mint tizenhat, csak éppen engedélyt nem kaptunk. Úgy tűnik, átláttak a szitán a tanügyisek, és rájöttek, hogy itt nem annyira az alternatív módszeren, mint a magyar osztályon van a hangsúly. Ezután próbálkoztunk a buszeltérítéssel. Na nem fegyverrel, annak rendje és módja szerint hivatalos úton próbálkoztunk a Szlovák Autóforgalmi Vállalatnál. Azt kértük, hogy a Kálaz-Nyitra között közlekedő busz tegyen egy kitérőt Pogrányba - egy járat reggel, egy meg délután (kb. négy kilométer lett volna a különbség). Magyar iskoláról persze szó sem esett, rokonokhoz utazó idős emberekkel érveltünk, ami mellesleg igaz is volt, de mindhiába. Pénzszűkében lévén, a forgalmi vállalat sem tudott a kérésünknek eleget tenni.

Ekkor már 1992-t írtak, és az én gyerekeim is a kálazi iskolába jártak sok más sorstársukkal együtt. De volt még néhány szülő Kálazon, aki ezt egyáltalán nem tartotta elfogadható megoldásnak. Hiszen az itteni iskola színvonaláról mi sem vall jobban, mint az, hogy a szlovákok nagy része is inkább Verebélyre járatja a gyerekét. Nem hibáztatok senkit, ha maga Ko- mensky tanítana benne, akkor sem lehetne más a helyzet. Egyszerűen ez a

reális állapot, ha olyan gyerekek küszködnek egy iskolában a szlovák tananyaggal, akik hatéves korukig otthon csak magyar szót hallottak.

1992-ben hárman elhatároztuk, hogy más megoldás híján akár naponta autóval fogjuk a gyerekeket Nagycéténybe hordani. Ott van a legközelebbi magyar iskola - 18 kilométerre. Aztán kiderült, hogy egy autó kevés is lenne, sőt, még egy kisbusz is megtelne egy-két éven belül. Nos, belevaló gyerek akadt volna jócskán, csak a mikrobuszt kellett megszerezni. Elkezdődött a levelezés a magyarországi alapítványokkal. Egy ideig úgyszólván sötétben tapogatóztam - akiben megvolt a becsületes segítő szándék, annak pénze nem akadt hozzá, akinek meg pénze volt, az nem találta elég jó biznisznek ezt a befektetést.

1993 tavaszán írtam Göncz Árpád köztársasági elnöknek, Antall József miniszterelnöknek és Szabad Györgynek, az országgyűlés elnökének. Az ő közbenjárásukra kezdett el az üggyel foglalkozni a Határon Túli Magyarok Hivatala, amely az Illyés Alapítványt hívta segítségül. 1993. szeptember 22- én ítélte meg az Illyés Alapítvány kuratóriuma az 1,5 millió forintot (ez akkor 469 ezer korona volt), a pénz 1994 áprilisában érkezett meg a Zo- boralja Alapítvány számlájára. Ebből vettünk egy hároméves Ford-Tran- sit mikrobuszt, de gondoskodnunk kellett az üzemanyagról és a karbantartási költségekről is. A szülőktől nem akartam pénzt kérni, elég nagy kockázat volt számukra az is, hogy vállalták ezt a lépést az ismeretlenbe. Ekkor már 1994 augusztusát írtak és összesen négy család hat gyereke várta, hogy az 1994/1995-os tanévet már Nagycétényben kezdi. Azaz, nem várták ám a tanévnyitót tétlenül. Egy segítőkész tanító bácsi vezetésével „intenzív nyári tanfolyamon” ismerkedtek a magyar nyelvtannal és irodalommal, hogy ne legyen akkora a lemaradásuk. Az üzemanyagra szinte az utolsó pillanatban egy, a szórványmagyarságot támogató pozsonyi alapítvány, a Vi Deo adott pénzt. Aztán 1994. szeptember 1-jén beültünk a kisbuszba és elindultunk Nagycéténybe...”

Ha csak hallottam volna valakitől, ha nem a saját gyermekeimen látom, talán el sem hiszem, mekkora megkönnyebbülés volt számukra ez az iskolaváltás. A fiam ötödikbe ment, a lányom harmadikba, jócskán tapasztalták már a szlovák nyelven szerzett tudás „előnyeit”. Nem találok rá jobb kifejezést, mint hogy felszabadultak, egyszer csak kinyílt az agyuk és a szívük. Addig is jó tanulók voltak, a változás nem a tanulmányi eredményekben keresendő, hanem a gyerekek lelkében. Ez az egész jelenség méltó lenne arra, hogy egy elfogulatlan pszichológus foglalkozzon vele. Ki kellene már mondani egyszer, hogy sok szülő épp azzal árt a gyerekének a legtöbbet, hogy »jót akar«, az ő elvakultságukat azok sínylik meg, akik még csak tiltakozni sem tudnak. A változásban, amit mi tapasztaltunk, a gyerekeinken nincs semmi különös - csak az történt, amire számítottunk, amiben hittünk, és amiért ezt az egészet megérte végicsinálni.”

FURCSA paradoxon, amikor egy kényelmes kisbuszt kell kényszermegoldásnak nevezni. Mert Kálazon az. Hisz mennyivel egyszerűbb lett volna magtartani azt, ami már megvolt, mint mindent elölről kezdeni. És mi van akkor, ha nincs, aki mindezt végigcsinálja? Mi van ott, ahol nem akad senki, aki belekezdene, ahol a legközelebbi iskola is húsz-harminc kilométernyire van? Jó lenne tudni, hogy mindezt a leendő elsősök szülei is végiggondolják, mielőtt döntenek - a saját gyerekeik és mindannyiunk iskoláinak sorsáról.

Vrabec Mária

ITT MOST CSAK ANNAK VAN ÉRTELME, AMIBŐL MAGYAR ELSŐS TEREM!

TÖRTÉNETE

\ : "Y...

ÉLETKÉPEK

Rémület

Gyakran hívták ide-oda segíteni. Egyetlen feléje nyújtott kezet se utasított vissza. Ha üzletbe ment, útba ejtette az öreg, magányos, beteg asszonyokat. Kozlíkné friss párizsit rendelt, Havasné szederszörpöt, Gubóné megkérte, adja fel a levelét, de bélyeget is vegyen rá, Hanzlík asszony tejfelt hozatott. És aztán futott üzletből üzletbe, mert Havasné csak az erdei szeder szörpjét szerette, az újságosnak nem volt levélbélyege, a legközelebbi boltban elfogyott a tejfel.

Amikor a rendelt árut visszafelé elosztotta, beugrott Lujza asszonyhoz, megmasszírozta fájós lapockáját, és Kocsisáéhoz is becsöngetett, hogy még nem nyitotta ki az ablakát.

De most már valóban sietnie kellett. Elmúlt kilenc óra, Jánoska, a kis unokája ilyenkor ébred, s ha senkit se talál a lakásban, sírni kezd. Özvegy Molnárné ugyanis együtt lakott fia családjával. Az ő tiszte volt a lakás rendben tartása, a sütés, főzés, mosás és Jánoska gondozása, mivel a menye is dolgozott.

Ezen a napon a kétéves Jánoska éppen akkor ébredt, amikor a nagymama kulcsai a zárban megcsörrentek. Glóriásan mosolygott, mert a nagymama kis szentemnek nevezte, cuppanóson megcsókolta, aztán egy ideig még ágyban maradt, mélázva kapirgálta a paplan kék virágmintáit. Közben a nagymama felforralta a tejet, aztán Jánoskát bilikére ültette.

Ekkor hallotta az első zörrenést a felvonó felől. Kinyitotta a lakásajtót, kidugta a fejét, fülelt. A zörgetés ismét felhangzott. Rengett az egész ház a dörömböléstől. Semmi kétség, valaki bennragadt a felvonóban, segíteni kell rajta.

Molnárné felcammogott az ötödik emeltre. Kiderült, hogy a postásnőre zárult a kétszemélyes sötét kalitka. Megnyugtatta, és máris indult a földszintre, a felvonó biztosítékait őrző szekrénykéhez, ahogy a szerelő erről egyszer kioktatta, mivelhogy ilyenkor délelőtt Molnárné egyedül szokott itthon tartózkodni a házban.

Csakhamar megtalálta a biztosítékot, benyomta a gombját, és a felvonó máris búgni kezdett. Kellően megvárta, amíg a postásnő leérkezett, és hálálkodó szavakra fakadt. Egy szuszra akart elmondani mindent, így aztán nem volt se eleje, se közepe, se vége annak, amit mondott. Molnárné is közbevágott, ami magától értetődő, és most már mindketten egyetlen hosszú mondatot fújtak, anélkül, hogy egymásra odafigyeltek volna. És forgott, forgott a nyelvük, akár az egykerekű bicikli kereke, amikor az artista leugrik róla. Amint elmondták az első verset, Molnáráénak riadtá- ban elakadt a lélegzete.- Jesszusom, Jánoska! - kiáltotta kétségbeesetten, és a postásné legnagyobb ámulatára, köszönés nélkül eltűnt a felvonóban. Hogy mit állt ki, amíg a kicsi üvegkalitka lassan felkúszott a második emeletre, arról legjobb hallgatni. Maga előtt látta, amint a bilin felejtett Jánoska elunja a tétlen ücsörgést, feláll, és mert éhes, széket húz a gáztűzhelyhez, hogy tejesít merjen kicsi pöttyös bögrécskéjé- be, és akkor megcsúszik, a forró tejet magára borítja. Molnárné most már a szemét is lehunyja, de a tejet szüntelenül látja. Fehér és forró. Tüzesen ömlik végig Jánoska csupasz combján, és a kicsi felsikolt, jajong, nyög, fájdalmának nincs határa.- Ó, ó, én szerencsétlen! - hadarta lázasan, és rámülettől tágra nyílt szemmel rántotta fel a felvonóajtót, lakásajtót, konyhaajtót, hogy aztán végsőkig fokozott izgalmában reszketve megkapaszkodhasson az ajtófélfában. Jánoska ugyanis ugyanúgy kuporgott a bilijén, ahogy ráültette.

Kézzel-lábbal kapott a kisfiú után, csókolgatta, babusgatta, és amikor már kellően megnyugodott, csupán akkor kérdezte meg a csöppséget, hogy mit is csinált addig, míg a rossz nagymama távol volt.- Hát dondojkodtam - felelte ártatlan képpel a kicsi, és a fenekén úgy virított a bili nyomta vörös karika, mint a gondolkodás glóriája.

Szőke József

ISKOLA-ÜGY 1995. november 5. IiBSÚrmp