Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-05 / 45. szám
A négylábú buldózereknél 32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Riportunk a 9.oldalon Útijy K jegyzetünk a magazin H s 6-7.oldalán * FESZÜLTSÉGBŐL-DÉRI 45 1995. november 5. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona PÁKOZDIGERTRÚD J ómagam mindig ellenszenvvel olvasom azokat a rendőrségi híreket, amelyekben a bűncselekmény elkövetőjét akkor jellemzik közelebbről, ha vállalkozóról van szó. (No meg akkor, ha sötétebb bőrszínű polgártársainkról, de ezúttal nem a roma társadalom gondjainak firtatása írásunk célja.) Nem jellemzik a tettest, ha állami vállalat alkalmazottja, vagy ha netán az államigazgatásban dolgozó hivatalnoki rétegből kerül ki, így a gyanútlan olvasóban óhatatlanul az a benyomás keletkezhet, hogy a „rohamos gazdasági fejlődésnek indult” kis hazánkban csakis a vállalkozók (no meg a romák) köréből kerülnek ki bűnözők. Pontos statisztikai felmérés nem áll a rendelkezésemre, de abban bizonyos vagyok, hogy az arányokat tekintve körükben sincs több bűnöző, csaló, mint a lakosság többi rétegében. Mindenesetre a vállalkozók vonatkozásában ez az aprócskának és sokak szemében elhany- golhatónak tűnő momentum is azt tükrözi, hogy tájainkon a vállalkozói réteget a társadalom részéről korántsem övezi egyértelmű tisztelet, segítőkészség. A vállalkozóban nagyon sokan csak azt az embert látják, aki mások rovására akar a lehető leggyorsabban meggazdagodni. Csak azt látják, hogy új gépkocsit vett, hogy jobb öltönyökben jár, hogy a háza mellé épített és bolttá átalakított garázsát kibővítette... Az elmarasztaló ítéletek megfogalmazói nem is próbálnak arra gondolni, hogy a jobb autót esetleg drága lízingdíj fejében használja a vállalkozó, hiszen ha ütött-kopott 20 éves Skodával jelenne meg üzleti partnereinél, megtörténhetne, hogy eleve kudarcra lenne ítélve kilátásba helyezett szerződéskötése. Arra sem gondolnak, hogy az irigyelt vállalkozó vállát milyen hitelterhek nyomják, nem gondolnak arra, hogy szüntelenül kockáztat. A maga anyagi hátterét éppúgy, mint családjáét, és ha alkalmazottakat is foglalkoztató vállalkozóról van szó, azoknak a megélhetését is kockáztatja. Hogy a vállalkozónak nincs és nem is lehet nyugodt perce még akkor sem, ha minden rendben van háza táján, és az adóhivatali ellenőr váratlan látogatásától sem esik soha pánikba. Nem lehet nyugodt perce, hiszen ha fenn akarja tartani vállalkozását, szüntelenül hajtania kell az üzletet, újabb ötletekkel kell előállnia, mert a konkurencia is mindig résen van. És ez piacgazdasági viszonyok között így is van rendjén. A magánvállalkozók társadalmi megítélésében nagy szerepet játszik a jelenlegi kormánypolitika. A kormányzó koalíció ugyan belefoglalta programjába a kis- és középvállalkozók támogatását, juttat is némi pénzt erre a célra a költségvetésből, ugyanakkor tetteivel az egyenlőség melletti kiállást sugallmazza a társadalom széles rétegei felé, így azokban nem utolsósorban ennek hatására a vállalkozók iránti, az elmúlt években már körvonalazódni látszódott tiszteletük most mintha ismételten visszavonulóban lenne. Helyét újfent az irigység váltja fel, az irigység azokkal szemben, akik tehetséget, bátorságot éreztek magukban arra, hogy saját lábukra álljanak. Hogy a kezdő lépést ki milyen okból tette meg, ez most mellékes, a lényeg az, hogy az adott pillanatban élt a körülmények összejátszásából kínálkozó lehetőségekkel, és saját lábra mert állni. És miközben 1991-től 1993-ig emelkedett a magánvállalkozói engedélyt kiváltott személyek száma, tavaly már valamelyest csökkent, az idén pedig, miután a pénztárgépek bevezetése minden „garázsban” működő kis üzlet, minden újságárus, minden fodrászszalon stb. tulajdonosa számára egyértelműen kötelezővé vált, számuk további közel 70 ezerrel csökkent, jelentősen megvékonyítva a magukról mindenképpen gondoskodók rétegét. Hogy ebből a közel 70 ezer emberből hányán kerültek vagy kerülnek az állam szociális juttatásaira várók jegyzékére, az majd később derül ki, de bizonyos, hogy jó részük már rajta van. És bizonyára nem azok vannak rajta, akik azért nem vették meg a pénztárgépet, mert féltek, hogy használatával nem tudnak majd túladni a csempészárun, hanem azok, akiknek a gazdasági nyilvántartásában korábban sem volt hiba, a pénztárgép megvásárlásával pedig úgy megterhelték volna vállalkozásukat, hogy rámegy mindenkori, szerény nyereségük. Nem mondható egészségesnek az a társadalom, amely a polgárosodásnak útját állja ahelyett, hogy minden lehetséges eszközzel segítené fejlődését. Márpedig az a társadalom a stabil, nyugodt légkörű, ahol polgárainak viszonylagos jóléte nem kizárólag az állam jóakaratán áll vagy bukik. A jelenlegi kormánykoalíció számos húzása viszont azt bizonyítja, hogy az állam a társadalom, a gazdaság irányításából való kivonulás helyett a bennmaradást szorgalmazza, nehezítve többek között azoknak az életét, akik az önállósodás amúgy is nehéz útját választották. I gaz, nem minden vállalkozó szent. Akad köztük jó néhány, akik visszaélve az utcára került volt állami alkalmazottak szorult helyeztével, a minimálbérnél alig adnak többet alkalmazottjuknak. Akadnak köztük, akik fütyülnek arra, hogy alkalmazottai számára megfelelő munkakörülményeket teremtsenek, akik ha saját zsebbe vándorló pénzről van szó, nem ismernek sem istent, sem embert. Akadnak köztük, akik adósságaik behajtását „maffiózókra” bízzák, és akadnak, akik „fővállalkozásban” űzik az adósságbehajtást. Valószínű, hogy a rendőrségi hírekben szereplő „vállalkozók” ez utóbbiak közül kerülnek ki. De akárhogy is nézem, ők vannak kevesebben. A több mint 200 ezres magánvállalkozói rétegnek ők csak a töredékét képezik. A többiek bolttá átalakított garázsukból szemlékik csendesen, hogyan változik társadalmi megbecsülésük, és közben teszik tovább a dolgukat.
