Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-22 / 43. szám
PÁRHUZAMOK ...Ezerkilencszázötvenhat magyar forradalmához két emlék fűz. Egy közvetett és egy közvetlen. Ez utóbbi nem több, de nem is kevesebb a gyermekkori emléknél. Tízévesen csak azt tettem, amit pozsonyi családi házunkban a felnőttek is tettek: ott ültem a rádiónál és izgatottan hallgattam annak híradásait. Az a kép, ahogy azokban a napokban a családtagok közül szinte éjjel-nappal ott ült valaki a rádiónál Budapestet, Bécset, a Szabad Európát hallgatva - mindmáig élénken él bennem. Aligha csoda hát, hogy ez akkor is eszembe jutott, amikor 1992 februárjában, az újságírószerencsének köszönhetően, én is ott állhattam Alexander Dubcek kíséretében a híres-hírhedt 301-es parcellában. Tanúként állíthatom, hogy az akkori Csehszlovákia akkori Szövetségi Gyűlése akkori elnökének - Nagy Imre és mártírtársainak sírjánál állva - könnyes lett a szeme. Ezt az emléket azóta is az 56-os forradalommal kapcsolatos közvetett élményeim egyikének tartom; mintegy igazolva azt a tételt, hogy vannak dolgok, amelyek megtörténtét nem szabad elfelejteni. Mert az ember csak így bízhat joggal abban, hogy egyszer minden kiderül. Mint ahogy történt ez a 301-es parcellával is. Eörsi István 1982-ben a következőt írta erről az ominózus helyről: „Barátaink teste fölött gázoltunk idáig, akácok kusza ágain és méltatlan éveken át. ” Egy évvel később pedig Vásárhelyi Miklós a Négy névtelen sírhant című cikkében az alábbiakat vetette papírra: „A holtak nincsenek eltemetve, elkaparták őket, mint a hullott jószágot. Nincs róluk nyilvántartás, a jeltelen, jelöletlen üregek hosszú sorában lehetetlen megállapítani, ki hol nyugszik. A holttestek »elvesztek«. Erre nincsen példa a magyar történelemben, ilyen nem történt a civilizált világban. ” Nos, amikor 1992 februárjában, az ötvenhatos magyar forradalom mártírjainak 1989-es újratemetése után ismét ott jártam a 301-es parcellában, akaratlanul is felsejlett bennem a gondolat, hogy e parcella a húsz esztendeig tartó rejtegetésben vált többé az egyszerű földdarabnál; testeket és csontokat rejtő elvadult terepnél. Egyszerűen szimbólummá lett. A rá- döbbenésé, az elszörnyedésé. Távolról sem afölött, ami 1956-ban s közvetlenül utána történt; hanem azé a döbbeneté, amelyet a keleti blokk országaiban a híres-hírhedt 301-es évtizedei okoztak. Meggyőződésem, hogy Nagy Imréék sírjánál állva ezért csillant könny Dubéek szemében is. Mert nem árt észrevenni az összefüggéseket ’56 Magyarországa; ’68 Csehszlovákiája; ’81 Lengyelországa és a ’89-es dominóeffektus között, amikor kártyavárként omlott össze a szocialista rendszerek abortuma. Budapest volt az első, Prága volt a második tapasztalat arra, hogy a geopolitikai realitásba kapaszkodó tankok lánctalpai erősebbek a szerveződő szabadságnál. Kis híján négy évtized távolából visszatekintve: megvolt a könyörtelen történelmi logikája annak, hogy Magyarország 1956-os szabadságvágya, a november 4-ére virradólag megkezdett katonai offenzívával, Moszkva számára elfogadhatatlannak bizonyult. Mint ahogy tizenkét esztendővel később Prága emberarcú reformja is. Természetesen, valamenyi emlékével és tanulságával együtt, ma már mindez történelem. Arról szóló históriai valóság: 1956 októbere is, 1968 tavasza is egyedülálló lehetőség lett volna arra, hogy megroppanjon az a szovjet külpolitikai dogma, amely a csatlós államokat az alávetettségen alapuló, mondvacsinált egyenrangúság szintjén fűzte Moszkvához. Az viszont már nem történelem, hanem valóság, hogy 1989-et követően, a birodalmi kommunizmus totális összeomlásának utóéletében miért jelent meg újra a másgyűlölő nacionalizmus retorikája; hogy a korábbi évtizedek közös romjain miért nem a toleráns és nyitott, a legszélesebb értelemben vett liberális demokrácia társadalmai születgetnek? Választ keresni e kérdésekre politológusoknak való feladat. A jegyzetíró kötelessége pusztán annyi, hogy fölvesse ezt a kérdést, és a párhuzamokra utaljon. Mint mindig, amikor ama bizonyos és a régiók határain is átnyúló kollektív emlékezet mélyén felbukkanhat a kétely: vajon nem mulasztunk el újra egy nagy történelmi lehetőséget? Térségünkben nemcsak az emlékezés a fontos. Az önvizsgálat és az előretekintés is. Miklósi Péter ugtalan időket élünk. Egy új évszázad küszöbéhez érkeztünk, amely sorsdöntő lesz az emberiség jövője szempontjából. Globális fenyegetések árnyéka vetül ránk, a haladásba vetett naiv hit szertefoszlott bennünk, a válság sokunk tartós közérzete lett immár. Mögöttünk az emberiség történelmének legrombolóbb évszázada, tömeggyilkos diktatúrák csípős füstje, amely véresre marta a szemünket. Előttünk a bizonytalan jövő. A nagy kijózanodás pillanata érkezett el ismét, s kérdéses, hogy ebben jut-e hely a szebb jövőbe vetett hitnek. De hát lehet-e remény nélkül jövőt építeni? Az információrobbanás kora arra is rádöbbentett bennünket, hogy a világ egyetlen nagy falu, amelynek lakóit számtalan érdekösszeütközés osztja meg, s a különböző érdekek összehangolása sohasem volt olyan nehéz, mint manapság. kát, templomaikat és palotáikat, ódon utcácskáikat, és otthon érzem magam falaik között. A képzelőerő csodáját, az alkotó emberi géniuszt tisztelem bennük, létezésünk, az idő és a halál horizontját meghaladó képességeink emlékműveit. Ezek a műalkotások is azt sugallják, hogy romlandó anyagnál sokkal több vagyunk, még ha sokszor gyarlók, gyengék és gyávák is. Az emberi létezés transzcendencia iránti sóvárgásában a művészet is megerősíthet bennünket. Aki csupán szórakozni, felejteni, kikapcsolódni kíván, vagy elbújni valahová a nyomasztó napi gondok elől, nem a művészetekhez fog fordulni, hanem a szórakoztatóipar termékeihez. Tipikusan huszadik századi jelenség ez is, a művészet és a szórakoztatás kettéválása. A művészet szórakoztató szerepe GRENDEL LAJOS elismerés kell, hogy illesse kezdeményezőit és megszervezőit. Etnikumból nemzetté csak az egyetemes nyelven beszélő kultúra emel bennünket. Mi, szlovákiai magyarok, sajátos helyzetben vagyunk, hiszen kultúránk és művészetünk egyszerre része a magyar nemzeti kultúrának és Szlovákia kultúrájának. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy az európai kultúra - egyetemességénél fogva - nem ismer határokat, noha a nemzeti kultúra talajából és hagyományaiból is szívja éltető nedveit. A szlovákiai magyar kultúra az európai kultúra része, művészeink teljesítménye éppen ezért nem mérhető más mércével, mint bármelyik más nemzetiségű művészé. Ez ne tegyen bennünket nagyképűvé, de kishitűséget vagy kisebbrendűségi érzést se keltsen bennünk! Mert éppen a kishitűség és a gátlásosság vezet a provincializmushoz, bezárkózásMűvészet és egyetemesség A huszadik században a művészet szerepe és jellege is megváltozott. Üj művészeti ágak keletkeztek, de a régiek sem maradtak érintetlenek a természet- és társadalomtudományokban vagy a filozófiában végbement hatalmas átalakulástól, amely legalább annyi romboló erőt szabadított föl, amennyi alkotó energiát másfelől. A huszadik század művészetére napjainkig érően rányomta bélyegét az avantgárd alkotó „rombolása” anélkül, hogy ezáltal a régebbi korok művészetének érvényessége megkérdőjeleződött volna. Legföljebb egy s más átértelmeződött bennük, más lett időszerű bennük, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Hiszen az igazán jelentős műalkotás mindig kortalan és egyetemes. Nem árt ezt hangsúlyozni itt és most, Kassán, 1995-ben, a Magyar Művészet Hete alkalmával. Ebben az évben van ötven éve, hogy elhunyt minden idők egyik legegyetemesebb magyar művésze, Bartók Béla. S itt, Kassán született és töltötte ifjúságát egy nemkülönben az egyetemesség igényével alkotó nagy magyar író, Márai Sándor. Egyikük egyetemessége sem gyökér- telen, hanem olyan értékekből sarjadt, amelyeket a mai kor embere is a magáénak érezhet. Amikor ebben a szép városban sétálok, s megpillantom a dómot, nemcsak Márai regénye, a Féltékenyek jut eszembe, hanem az is, hogy nemzedékek sokasága fordult meg benne, s jön el bizonyára a jövőben is Istennek ebbe a csodálatosan szép házába. Kövei az egyetemesség és a kortalanság levegőjét árasztják, mint szerte Európában a kated- rálisok. Szeretem a szép várososzázadunkban meggyöngült, s emiatt lehet morgolódni, lehet bosszankodni, ám szembe kell néznünk ezzel a ténnyel is. A művészet társadalmi funkciójának megváltozása azonban nem jelenti azt, hogy egy jó műalkotás - egyebek mellett - nem lehet szórakoztató is, mint ahogy a szórakoztatóipar termékei sem okvetlenül mind silány, szinvo- nalatlan alkotások. Némiképp leegyszerűsítve: inkább arról van szó, hogy más a művészet és más a szórakoztatóipar kompetenciája. Ha nem tisztázzuk egyértelműen a köztük levő funkcionális különbségeket, félreértések keletkezhetnek. Az a hamis és megalapozatlan vád például, hogy a modem művészet érthetetlen és élvezhetetlen. Ne feledjük, hogy a művészi alkotás recepcióját éppúgy tanulni kell, mint a matematikát, filozófiát vagy akármelyik más tudománynemet. S ebben a tekintetben elég sok adósságunk halmozódott fel, kiváltképpen korunk művészetét illetően. Az eredmény ismert: a művészet akció- rádiuszának rövidülése, a befogadók egyre nagyobb körének idegenkedése a kortárs művészettől. A tanulásnak egyik járható útja a mostanihoz hasonló fesztiválok, viták, baráti eszmecserék, alkalmasint filmvetítések, színházi bemutatók, tárlatok és koncertek mind gyakoribb látogatása. Örüljünk neki, ha a műalkotás provokál bennünket, mert ily módon segíthet felülvizsgálni a beidegződéseinket, sztereotípiáinkat, vagyis nyitottá tesz bennünket olyan értékek megismerésére és befogadására, amelyektől korábban idegenkedtünk. A Magyar Művészet Hete olyan kezdeményezés, amelyért hoz, igényeink fokozatos feladásához. A „kicsi, de a miénk” elve igénytelenséget leplezett, miként a művészettől idegen szerepek ráerőltetése egyébként tehetséges írókra és művészekre is ugyanezt tette. A politika, az ideológia és a művészet berkeit nagyon egyértelműen és világosan külön kell választanunk. Mindnyájunk tudjuk, hogy a szlovákiai magyar művészek egy multikulturális régióban alkotnak, s Kassa ennek az övezetnek talán már ma is egyik jelképe. Vagy inkább újra az. A kultúra és a művészet egyetemessége érdekében nem szükséges, és kár is volna feláldozni azt, ami legsa- játabban a miénk. Minden művészi alkotás egyedi mű, benne az egyén szabadsága és mássága nyer bizonyságot. Ne csak azt lássuk, ami közös bennük: vegyük észre azt is, ami elválaszt bennünket. Az eltérő elképzelések, hagyományok, iskolák, irányzatok ütközése termékenyítőén hathat az alkotókra. A mi kultúránknak sem a szomszédok kultúrája az ellensége, hanem a kultúrálatlanság, amely időről időre nemcsak a politikát és a közéletünket árasztja el, hanem a kulturális életet is. A kultúrálatlanság így egyike a ránk leselkedő veszélyeknek egy olyan évszázad küszöbén, amelyre előreláthatólag a világ globális problémái nyomják majd rá a bélyegüket. Kívánom hát, hogy a Magyar Művészet Hete ezért ne csak a művészet ünnepe legyen, hanem alkalom arra, hogy egyre gyorsabban változó világunkban a művészet szerepéről és jövőjéről is elgondolkodjunk. (Elhangzott Kassán, a Magyar Művészet Hetének 1995. október 9-ei megnyitóján) Árnyékok (Vtado Gloss felvétele) TÜSKE A szlovák prepozíciók és a Felvidék A Novy Roháé 1995. október I-jei számából szereztem tudomást Ladislav Sranko mérnöknek a Slovenská republika szeptember 4-i számában megjelent cikkéről, amelyben a szerző szemrehányást tesz a szlovák nyelvészeknek: nem érdekli őket, miért használ a szlovák nyelv az idegen országok neve előtt belviszonyt kifejező elöljárót (do Madarska, do Nemecka; v Madarsku, v Nemecku), s csak Szlovákia szlovák neve előtt fordul elő a kiilviszonyt jelölő prepozíció (na Slovensko, na Slovensku). Mindjárt meg is állapítja ennek a jelenségnek az. okát: ez az elöljáró-használat is abban az időben keletkezhetett, amikor Szlovákia a magyarok számára még Felvidék volt, a csehek számára meg Tátra alatti üdülőhely. Vagyis szerinte a Felvidéken és a na Moravé analógiája érvényesül a szlovákban. Politikai magyarázatot próbál keresni e nyelvi jelenségre. Suszter, ne tovább a kaptafánál! - mondhatnánk válaszképpen az ilyesfajta eszmefuttatásokra. De nem tesszük, mert olykor az efféle szellemi suszterok - szándékuk ellenére is - tehetnek hasznos dolgokat. Szerzőnk is felhívta a figyelmet egy érdekes jelenségre. Szemrehányást érdemel azonban azért, mert elhamarkodva, körültekintés nélkül próbálta megoldani a problémát. Nem csoda tehát, hogy tévedett abban, hogy a Slovensko országnév a Felvidék ragozásának (Felvidékre. Felvidéken) analógiájára kap külviszonyt kifejező elöljárókat (a cseh hatás elemzésére nem tartom magamat illetékesnek). Ha ugyanis nyelvi magyarázatot keresett volna, könnyen megállapíthatta volna, hogy a magyarban is hasonló jelenséggel találkozik, mint a szlovákban, de nem Szlovákia, hanem éppen Magyarország nevével kapcsolatban. Minden más országnak a neve belviszonyt kifejező ragot kap: Németországba, Németországban, Németországból, Kanadába, Kanadában, Kanadából; ez alól a szabály alól még a Szlovákia név sem kivétel: Szlovákiába, Szlovákiában, Szlovákiából, de Magyarország neve - igaz, ez újabb nyelvi fejlemény - külviszonyt kifejező határozóragokkal fordul elő: Magyarországra, Magyarországon, Magyarországról. Tehát - érdekes módon - a szlovákok is, magyarok is külviszonyt jelölő nyelvtani eszközöket használnak saját országuk neve mellett, de belviszonyt kifejezőket más országok nevével kapcsolatban. Persze egy nemzeti érzéstől túlfűtött szlováknak ezt a tényt is illenék kihasználnia: megállapíthatná, hogy akkor a magyarok ezt a szerkesztésmódot is a szlovákoktól vették át, mint annyi mást a nyelvvel kapcsolatban, ami a szlávból került át a magyarba. De attól tartok, ezt sem lehetne bizonyítani. Azt esetleg igen, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idejében használatos SzlovenszJcó név - valószínűleg a szlovák eredeti (Slovensko) prepozícióval való ellátásának analógiájára kapott a szlovákiai magyar nyelvhasználatban külviszonyt kifejező határozóragot; Szlovenszkóra, Szlovenszkón, Szlo- venszkóról. De a magyarosabb Szlovákia alak esetében ezt a jelenséget nem tapasztalhatjuk. Visszatérve a minden alapot nélkülöző íráshoz, a szerző egyik tévedése tehát az volt, hogy politikai magyarázatot keresett egy nyelvi jelenségre ott, ahol nincsen. A másik melléfogása meg az, hogy felteszi a kérdést - nyilván a nyelvészeknek: mikor változik ez meg? Azt hiszi, ez tőlük függ? Olyan hatalommal rendelkező emberek a szlovák nyelvészek, s annyira lojális, fegyelmezett a szlovák nép, hogy egy parancs kiadásával, illeti’e végrehajtásával változtatni lehet a már nyelvi jellegzetességgé vált nyelvhasználati jelenségen? Én nem vagyok ennyire optimista. Már annak is örülnék, ha elfogadható magyarázatot tudnék találni arra, hogy miért éppen a saját országnév kap a magyarban is, szlovákban is külviszonyt jelölő nyelvtani eszközöket, az összes többi pedig belviszonyt kifejezőt. Eddig csak a magyar nyelvi raghaszitálati sajátság foglalkoztatott, a szlovák elöljáró-használatban tapasztalható hasonlatosságra nem figyeltem fel. Még hálás is vagyok a szerzőnek, hogy akaratlanul is felhívta erre a figyelmemet. S ha már egy ilyen sikertelen, de mégsem haszon nélküli kirándulást tett a nyelvészet területére, azt ajánlom, próbálkozzék tovább, de a politikát félretéve. Hátha neki sikerül! Elvégre: vak tyúk is talál szemet. Vagy ahogy szlovákul jobban érthető: aj slepému sa post'astí. Jakab István 1995. október 22. 1/BSÉmBp
