Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-24 / 39. szám
1995. szeptember 24. RIPORT BA RSI IMRE KÖSZÖNTÉSE Csemicky László alkotása Barsi Imréről (Reprofotó: a szerző) AZ ÚJ5ÁCÍRÓ, AKI A MIÉNK Ha majd egyszer akad honi tollforgató, aki feldolgozza a háború utáni (cseh)szlo- vákiai magyar újságírást, akkor Barsi Imre biztosan helyet kap az élvonalbeliek között, amit nemcsak szerkesztői vagy főszerkesztői (Fáklya, Hét) munkásságával érdemelt ki, hanem az írásaival, riportjaival és cikkeivel. De méltán emlékezhetünk még a könyveire is: Barangolás a holnap országában (1960), Tegnap és holnap között (1964), Emberek, akikkel találkoztam (1972). Utolsó kötetéről, illetve az emberekről, akikkel találkozott, így vallott a szerző: „Nagyon sokan voltak. Az élet álarcos farsangi menetében szomorúan bandukoltak, vagy vidám tánclépésekkel szökkentek előre. Sokan, ha csak egy pillanatra is, levették álarcukat, hogy felfedjék kilétüket. De még többen voltak, akik álarcuk alatt újabb maszkot viseltek, köpönyegük alatt pedig tőrt és mérget rejtettek. Ám ennek ellenére, vagy talán éppen azért, átlátszóak voltak, és könnyűnek találtattak... Azt az embert kerestem, akiben a szenvedések tüze megacélozta a jóakaratot, aki nemcsak homo sapiens és homofaber, hanem homo ludens és homo humánum is. ” A kortárs Egri Viktor imigyen nyilatkozott a negyven írást tartalmazó kötetről: „Könyve legnagyobb erősségének azt tartom, hogy irodalmi tájékozottságát, alapos képzőművészeti ismereteit nem állítja öncélúan előtérbe: tudása arra szolgál, hogy jobban körüljárhassa alakjait jellemük mélyére nézzen, s amennyiben alkotókról van szó, megkeresse művészetükben az előremutató, példát adó sajátos, egyéni vonásokat” E könyv szereplői Frantisek Duchek, a prágai szobrász; a Zobor alatt élő Bártfay Gyula szobrászművész; Kratochvil, a Kolozs- váry-testvérek 1373-ban alkotott Szent György szobrának a restaurátora; Domitúk Cemy festőművész és Weiner-Krát Imre, úgyszintén festő. A színészek közül Ladislav Peseknek, Jo- zef Krónemek és az akkoriban bájos Éva Kristínovának állít emléket akiről Barsi Imre aligha gondolhatta, hogy a színésznő öregedő korában a szlovákiai magyarságot fogja majd tiporni, becsmérelni minden eszközzel és lehetőséggel... Barsi Imre utolsó könyvének megjelenésekor már Prágában élt, ahová nem önkéntesen sodorta a sors. Ekkortánt már majdnem csak az Új Szónak dolgozott, és töretlen lendülettel írta prágai tudósításait és tanulmányait. Végül, a normalizáci- ós időszakban, az Új Szó is megvált tőle, s utolsó cikkei a //étben jelentek meg... Ám kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, amikor még Barsi Imre a Hét főszerkesztője (1959), illetve a szerkesztőbizottság tagja volt. Ozsvald Árpád így beszélt róla az egyik beszélgetésünk alkalmával:- Hirtelen haragú ember volt, de amint jött, úgy el is múlt nála a vihar. Másnap reggelre mintha kicserélték volna. Odajött hozzám, és egy régi könyvet tett az asztalomra, vagy egy újságot, mikor mit, és megjegyezte: „Ez a tied, neked hoztam.” Tudta, hogy gyűjtöm a régi írásokat, irodalmat. Ez nagyon jólesett az embernek, de igazán az irodalomban, a történelemben és különösen a képzőművé- szetbeni jártasságáért tiszteltem. Mács József viszont a Hét 30. évfordulójáról szóló írásában úgy emlékszik, hogy Barsi Imre atyáskodásának idején „az érdekességhajhászás” lett a szerkesztők feladata: - Szaladj, fiam, íesky Krumlovba, ott él egy derék kisiparos, aki még mindig abban a hiedelemben tengeti életét, hogy a török birodalom nem hullt szét, és ma is ész nélkül gyártja a turbánokat! Ha megírod, emelkedni fog a példányszám.” Mács jó érzékű, humoros megállapítása csak azt bizonyítja, hogy az, ami a hatvanas-het- venes-nyolcvanas években felrázta az olvasót, és amiért megvették a lapot, mára szinte érvénytelen; bár annyira még nem fordultak visszájára a dolgok, hogy az olvasók netán az egy helyben topogó, férfiúi mélabúval telített írásokat keresnék. Barsi Imrével a nyolcvanas évek végén ismerkedtem meg személyesen a prágai Magyar Kultúra könyvesboltjában, ahová naponta bejárt átvenni az újságokat, lapokat. Megromlott egészségi állapota ellenére sem hagyott ki egyetlen napot, pedig Prága külvárosából, átszállásokkal nem volt könnyű bejutni a város szívébe. Azóta tart kapcsolatunk. Egyik levelében az alábbiakat írta: Bekövetkezett az, amit vártam. Sajnálatos módon az idézett cikk (Kondor, 1992. július 29. - Kde pramení neznásanlivosf a národnostné konflikty, alcím: Ignorácia vedie do stra- tena) nemcsak aljas, hanem durva is. Ugyanez fordítva is érvényes!!! Kedves Árpád! Legyen óvatos és vigyázzon! Természetesen, ezzel nem azt mondom, hogy legyen gyáva! Nem, én sem voltam az sohasem, de a cikk hangneme megdöbbentett... Ez nem a „dubceki" vagy a „husáki” hang, ez rosszabb. - Lám, így látta helyzetünket az agg újságíró Prágából, és szomorú tapasztalataiból fakadó intelme bekövetkezett. Nem zártak ugyan börtönbe senkit, de megszűnt a Hét, a Nap, a Keleti Napló, vergődik az Irodalmi Szemle és még nincs vége a sornak. És leváltottak egy csomó iskola- és gimnáziumigazgatót, és az alternatív oktatást sem vetették el véglegesen... Barsi Imrével a múlt esztendő tavaszán találkoztam otthonában, a féltve őrzött könyvei között, ahonnan csak nagyon ritkán mozdul ki. Az idős újságíró (1910. szeptember 21-én született Léván) egy nagy, kockás füzetbe rótta emlékeit; ki tudja, befejezi-e valaha? Azóta baleset (lábtörés) érte, a hallása és látása is megromlott, de köszönet az állandó orvosi felügyeletnek, állapota állandósult. A 85 esztendős Barsi Imre - még idős korában is az embert keresvén - a soksok testi-lelki viszontagság közepette is bízik abban, hogy minden emberben „legalább egy szikrája megvan a reneszánsz homo universalisból”. Reméljük! Születésének évfordulóján köszöntjük a távolban élő kollégát, aki a szlovákiai magyar újságírás hagyományteremtő úttörője. Motesiky Árpád A vízi közlekedés a teherszállítás legolcsóbb formája. Ezért annak ellenére, hogy a Duna csak határfolyóként érinti Szlovákiát, az ország gazdasági életében nagy szerepe lehetne a pozsonyi kikötó'nek. Mint ahogyan a múltban is volt, és bizonyára az lesz a jövőben is. Csak hát a jelen... Kikötő mint királyi kiváltság A pozsonyi teherkikötő kezdetei 1291-re datálhatok. III. Endre király több más kiváltsággal együtt ekkor adományozta a városnak a Duna áruszállításra történő kihasználásának jogát. Persze, ebben az időben még nem beszélhetünk a mai értelemben vett kikötőről, inkább csak áruátrakodásra kijelölt városi területnek számító partszakaszról volt szó. Körülbelül ugyanabban az időben megalakult a pozsonyi hajóépítő céh is, a Szent Miklós Testvérség, amely már a 16. században külföldön is nagy hírnévnek örvendett. Két évvel a 17. és a 18. század fordulója előtt pedig személyesen Nagy Péter cár tanulmányozta itt a hajóépítés mesterségét. A 18. században már három kikötője volt Pozsonynak. Később a vízi és a vasúti közlekedésben elterjedő gőzgépek annyira fellendítették a forgalmat, hogy egy olyan medence kiépítése vált szükségessé, amely téli pihenőhelyül és a jégzajlások elleni védelmül szolgál. Ezért 1897 és 1907 között az 1966. folyamkilométernél kimélyítették az északi és a déli medencét. Az első világháborút követően a kikötő a Csehszlovák Köztársaság tulajdonába került, 1922-ben létrejött a Csehszlovák Gőzhajózási Társaság, 1920 és 1932 között pedig a régi medencék területén egy jól felszerelt kikötő épült. 1983-ban üzembe helyezték a harmadik medencét, így a 205 hektár területű kikötőből már 48 hektárt képeznek a medencék, és még mindig 35 hektár vízfelület marad „tartalékban”. A kikötőt igazgató Szlovák Dunahajózási Vállalatnak 1989 óta hat üzeme van: folyami hajózás, tengeri hajózás, személy- szállítás és idegenforgalom, a komáromi és a pozsonyi kikötő, illetve Pozsonyban a farkastoroki hajójavító-műhely. Nemcsak rakodni kellene A kikötő jelenlegi helyzetéről Emil Zálezák mérnökkel, a kikötő technológiai részlegének vezetőjével beszélgetek. Elmondja, hogy a pozsonyi kikötő sokban különbözik a nyugat-európaiaktól. Elsősorban abban, hogy míg Pozsonyban az áruátrakás és a raktározás jelenti a fő, csaknem egyedüli tevékenységet, addig a nagy nyugati kikötőkben - a rakodás mellett - a fő gazdasági tevékenységet a kikötő területén működő üzemek jelentik. Ezekben tisztítják, osztályozzák, csomagolják az árut, és a kikötőből már félkésztermékként szállítják tovább. - Ez valaha nálunk is működött. Például Jugoszláviából behozott aszaltszilvát csomagoltak a kikötőben - idézi a régi időket az osztályvezető. - Csakhogy a balkáni háború nagyon érzékenyen érintette a dunai hajózást, az utóbbi években csaknem felére csökkent a régebbi 2,5 millió tonnás évi áruforgalom. A szlovákiai dunai szállítást az is befolyásolja, hogy amióta 1989 után, az építkezések leállása következtében, megszűnt a kavicsszállítás, szinte nincs belföldi forgalom. Ennek fő oka, hogy a 172 kilométeres szlovákiai Duna-szakasz határfolyó, jelentősebb ipari központok nélkül. Aztán az ország kettéválása is beleszólt a pozsonyi kikötő életébe. A cseh vasutak ugyanis olyan kedvező feltételeket ajánlottak, hogy például a lengyel szenet - amelyet azelőtt Pozsonyba és innét a Dunán a linzi kikötőbe szállítottak - ma vasúton egyenesen Linzbe viszik. A kikötőben kb. 340 alkalmazott dolgozik. A legfontosabb szakma itt a darukezelő, de az egyszerű kikötői munkások nélkül sem működne az átrakodás. Mert a technológia nálunk még sok kívánnivalót hagy maga után. Németországban például olyan vasúti kocsikat használnak, amelyeknek teteje és az egyik oldala teljesen nyitható, így a manipuláció is nagyon egyszerű. Ám ha nálunk beállít a kikötőbe egy szerelvény egyajtós zárt vagon, ezekből rengeteg munkával lehet csak kirakni az árut. - így sokszor a munka többe kerül, mint maga az áru - mondja Zálezák mérnök. - Meg vagyok róla győződve, hogy például a Berlinből Bulgáriába szállított hulladékpapír esetében a szállítás sokkal többe került, mint maga a papír. Felporszívózzák a repcemagot Gyalogszerrel egésznapos túrának is beillene a hatalmas terület megszemlélése, ezért autóval járjuk be a kikötőt. Az egyik mendence partján kísérőm büszkén mutatja újításukat: az ömlesztett anyagok, például az olajos magvak, a gabona stb. átrakására szolgáló berendezést. Normális körülmények között ez úgy működik, hogy a vasúti pálya mellett földbe süllyesztett betontartályt építenek, és a tartály alatt kiépített járaton keresztül futószalag szállítja-szórja tovább az uszályba az árut. Mivel azonban a kikötő területén túl magas a talajvízszint, a föld alatti szállítóberendezést nem lehetett kiépíteni. E problémát úgy oldották meg, hogy a vágányok mellett olyan betonteknőt építettek, amelybe egy nagy térfogatú, nyitott konténert helyeznek. A vagonból közvetlenül ebbe a tartályba engedik ki az árut, majd daruval emelik az uszály fölé, és a tartalmát egyszerűen belefordítják. Ezzel a módszerrel egy vagont 7-10 perc alatt képesek kiüríteni. E olcsó megoldás, mert a d re áll. A kikötőben hús; nagyobb daru szolgálja a Egy másik rakparton juttatnak tehervagonból által üzemeltetett pneum szén másként működik, előbb ismertetett módsze területén, a Pozsonyi Kik lett, három magáncég is sál.) A vagonból két ere két munkás egy-egy, a v zett tölcsérszerű tartálybe A tartályok mintegy tizen gú, a porszívóéhoz ha gecsőben folytatódnak, e nyúló stabil csőben ér v< mag az uszály gyomráb már annyira kiürül, hogy szóródik belőle az áru, al jet” szerelnek a csőre, és vózzák” a repcemagot a v Az, hogy repcemagot i természetesnek tűnik, a: hogy a nemrég még ház; nevezett cukrot most Néi ják. A „fehér arany” hat kokban kerül a hajóról a ti W estern riding, azaz vadnyugati lovaglás. Több mint tíz-tizenöt éve űzik versenyszerűen Csehországban, illetve Szlovákiában. Igaz, ezt a lovassportot a rendszerváltás előtti időszakban, amikor Amerika még „ellenségnek” számított, az akkori elvárásoknak megfelelően másként, lovas tájékozódási versenynek hívták... A westerneseket, ki tudja, miért, de ma sem szeretik igazán a más lovassportok imádói. Mutatványosoknak tartják őket és lenézően vélekednek róluk. Ám a véleményük általában megváltozik egy-egy verseny láttán - állítja Dusán Deák, a szlovákiai western lovasszövetség alelnöke, s Gál Károlyra, a díjlovaglás többszörös csehszlovákiai, spanyolországi és franciaországi bajnokára hivatkozik. Ugyanis ő egyike volt azoknak, aki belátta: ez a sport ugyanolyan kemény és kitartó munkát, s nem utolsósorban türelmet igényel, mint a díjlovaglás. NEMCSAK AMERIKÁBAN NÉPSZERŰ Bizonyára kitalálták, hogy a western riding őshazája Amerika. Európában főként Németországban, Svájcban, Olaszországban és Ausztriában örvend nagy népszerűségnek, ahol e sportot több ezren művelik versenyszerűen. Nálunk csupán ötven aktív versenyzőt regisztrálnak. Szlovákiában évente nyolc-tíz versenyt írnak ki (az egyiket az idén Dunaszerdahelyen tartották), amelyeken szlovákiai és csehországi lovasok mérik össze tudásukat. A különböző ügyességi versenyszámokban a lónak akadályokon kell áthaladnia, méghozzá készségesen, kecsesen és a lehető legcsekélyebb erőkifejtéssel. A zsűritagok nem csupán a paripa feltétlen engedelmességét és testtartását pontozzák, hanem a lovas lovaglási stílusát is. A laikus közönség a gyors versenyszámokat szereti, így a barrel race-1, amely során három hordót kell a m debb ide azaz a lt Egy-e feltétele győztes, fogni a megfeji M DuSar ja. Sőt!' ben tölt sebb-naj
