Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
M ájus tizedikén kivettem négyheti szabadságot, kértem a pénztárosunktól száz rubel előleget, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, egyszer kiskirály módjára élek! Úgy, hogy aztán tíz-húsz évig élhessek az emlékeimből. Tudják-e önök, mit jelent, „élni” a szó legnemesebb értelmében? Nem azt jelenti, hogy az ember elmegy nyári színházba, megnéz egy operettet, aztán megvacsorázik, és hajnaltájban pityókosan tér haza. Nem is azt jelenti, hogy kiállításra megyünk, onnan az ügetőre, és a totalizatőr körül sündörgünk az erszényünkkel. Ha „élni” akarnak, üljenek vonatra és utazzanak el valahova, ahol orgona- és bodzaillatú a levegő, ahol gyémántos harmatcseppek gyönyörködtetik a szemet fehér csillogásukkal, s a gyöngyvirág versengve nyílik az estikével. Ott, a szabadban, a kék boltozat alatt, a zöldellő erdők láttán, a mormoló patakok, madarak és zöld hátú bogarak társaságában megértik majd, mi az: „élni!” Képzeljenek el mindehhez két- három találkozást egy széles karimájú kalapkával, fürge pil- lantású szempárral, fehér köténykével... Megvallom, ilyesmiről ábrándoztam, amikor zsebemben a szabadságlevéllel, pénztárosunk bőkezűségétől el- lágyultan, elutaztam nyaraim. Szobát, egy barátom tanácsára, Szofja Pavlovna Knyiginá- nál béreltem; kiadta nekem nyaralója egyik felesleges szobáját asztallal, bútorral, egyéb kényelmi berendezéssel. A nyaralószoba bérbevétele gyorsabban megtörtént, mint gondoltam volna. Perervába érkezve megkerestem Knyigina nyaralóját, felmentem, emlékszem, a teraszra, és... megzavarodtam. A kis terasz otthonos volt, kedves és elragadó, de még kedvesebb és - ha szabad magam így kifejezni - otthonosabb volt a telt idomú, fiatal hölgyecske, aki a teraszon ült és teázott. Rám emelte hunyorgó szemét.- Mit óhajt?- Bocsásson meg, kérem... - kezdtem. - Azt... azt hiszem, eltévesztettem a címet... Knyigina nyaralóját keresem...- Knyigina én vagyok... Mit óhajt? Elvesztettem a fejemet. Megszoktam, hogy nyaraló- és albérleti szobák háziasszonyain éltes, reumás, kávéalj-szagú személyeket értsek, és ez... „Ó, irgalomnak minden angyali s ti égi szolgák, most őrizzetek!” - ahogy Hamlet mondta. Csodálatos, bámulatos, elbűvölő személy ült a teraszon. Dadogva elmagyaráztam, mi ügyben járok.- Á, nagyon örvendek. Foglaljon helyet, kérem! A barátja már megírta. Teát parancsol? Tejszínnel szereti vagy citrommal? Vannak bizonyos fajta nők (különösen & szőkék között), akikkel elég két-három percig ülni, hogy az ember teljesen otthonosan érezze magát, mintha már réges-régi ismerősök volnának. Ilyyen nő volt Szofja Pavlovna is. Az első pohár tea után már tudtam, hogy hajadon, hogy tőkéje kamataiból él, s a nagynénjét várja vendégségbe; ismertem az okokat, amelyek arra késztették Szofja Pavlov- nát, hogy szobát adjon ki. Elsősorban: nehéz egyedül fizetnie a nyaraló százhúsz rubel bérét, másodszor: fél is egymaga - hátha tolvaj lopakszik be éjjel, vagy nappal valami félelmetes paraszt! Nincs abban semmi elítélendő, ha a sarokszobában egy magányos hölgy vagy úr lakik.- Azért a férfi jobb! - sóhajtotta a háziasszony, miközben a lekvárt nyalogatta le kiskanalá- ról. - A férfiakkal kevesebb a vesződség, és nagyobb a biztonság. Egyszóval, Szofja Pavlovna meg én egy röpke óra alatt jó barátok lettünk.- Igaz is! - kaptam észbe, amikor elbúcsúztam tőle. - Mindenről beszéltünk, csak épp a legfontosabbról nem. Mennyit kell fizetnem? Csak négy hétig lakom önnél... Ebédet kérek, persze., teát és egyebet.- Ugyan, minek erről beszélni! Annyit fizet, amennyit tud... Hiszen én igazán nem számításból adom ki a szobát, hanem csak... hogy legyen valaki körülöttem... Huszonöt rubel nem lesz sok? ermészetesen beleegyeztem, és elkezdtem nyaraló-életemet... Ennek az életnek az az érdekessége, hogy egyik nap olyan, mint a másik, egyik éjjel úgy múlik el, mint a másik. De mennyi báj van ebben az egyhangúságban! Micsoda nappalok, micsoda éjszakák azok! Olvasóm, csupa lelkesedés vagyok, engedje meg, hogy megöleljem önt!... Reggel fölébredtem, eszembe se jutott a hivatal, és tejszínes teát ittam. Tizenegykor átmentem a háziasszonyomhoz, jó reggelt kívánni, és zsíros fölű kávét ittam nála. Ebédig csevegtünk. Két órakor ebéd, de micsoda ebéd! Képzeljék el, hogy farkaséhesek, asztalhoz ülnek, felhajtanak egy jó pohár ürmöst, és forró, tormás marhahúst esznek. Aztán képzeljenek el hideg savanyúlevest, tejfölös zöld scsit stb., stb... Ebéd után háborítatlan heveré- szés, regényolvasás, és percenkénti felugrálás, mert a háziasszony minduntalan megjelenik az ajtóban, és: „maradjon csak, maradjon”! Aztán fürdés következik. Este, késő éjszakáig, séta Szofja Pavlovnával. Képzeljék el, hogy az esti órákban, amikor minden alszik, csak a fülemülék csattognak, és egy- egy kócsag rikolt fel néha, amikor a gyöngén lengedező szellő alig-alig viszi el fülükig egy távoli vonat kattogását, csöndes ligetben, vagy vasúti töltésen sétálnak egy telt idomú kis szőkével, aki kacéran megmegborzong az esti hűvösségben, és minduntalan önök felé fordítja holdfénytől sápadt arcocskáját... Rettenetesen szép ez! Egy hét sem telt el, és megtörtént az, amit már régóta várnak tőlem, kedves olvasóim, s amit egyetlen valamirevaló elbeszélés sem nélkülözhet... Nem bírtam tovább... Vallomásomat Szofja Pavlovna egykedvűen hallgatta, szinte hidegen, mintha már rég várta volna, s ajkát kedvesen lebiggyesztette, mintegy azt kérdezve:- Minek erre annyi szót vesztegetni? Nem is értem! A huszonnyolc nap úgy repült el, mint egyetlen másodperc. Amikor a szabadságom letelt, szomorúan és kielégítetlenül vettem búcsút a nyaralótól és Szonyától. Háziasszonyom, miközben csomagoltam, a díványon ült, és szemecskéjét törül- gette. Magam is majdnem sírtam, vigasztaltam, fogadkoz- tam, hogy ünnepnapokon majd meglátogatom a nyaralóban, télen pedig Moszkvában.- Igaz is... mikor számolunk el, leikecském? - kaptam észbe.- Mennyivel tartozom?- Majd egyszer... máskor... - felelte zokogva imádatom „tárgya”- Mért máskor? Más a barátság és más a pénzecske, ahogy mondani szokás. Azonkívül igazán nem kívánok a te költségeden élni. Ne kényeskedj, Szo- nya... mennyivel tartozom?- Apróság az egész... - mondta a háziasszonyom hüp- pögve, és kihúzta az asztalfiókot. - Fizethettél volna később is... Szonya matatott a fiókban, kivett egy cédulát, és átnyújtotta.- Ez a számla? - kérdeztem.- No, hát nagyszerű... nagyszerű... (feltettem a szemüvegemet)... kiegyenlítem a tartozásomat, és rendben van... (átfutottam a számlát). Összesen... Ez nem lehet az, Szonya! Ez „összesen kétszáztizenkét rubel és negyvennégy kopejka”. Ez nem az én számlám!- De a tied, Dudácska! Nézd csak meg!- Hát... hogy lehet ez? Szoba és étkezés huszonöt rubel - ez rendben van... Kiszolgálás három rubel - no jó, ez is rendben van...- Nem értelek, Dudácska! - mondta vontatott, sértődött hangon a háziasszonyom. - Talán kétkedel? Akkor hát add össze! Ürmöst ittál... csak nem adhattam neked az ebédhez vodkát, ugyanezért az árért! Tejszín a teához és kávéhoz... aztán eper, uborka, meggy... A kávé is... Hiszen nem egyeztünk meg abban, hogy kávézni is fogsz, s mégis mindennap ittál! Ezek különben olyan kis semmiségek, hogy, bocsáss meg, akár el is engedhetem a tizenkét rubelt. Maradjon csak kétszáz.- De... itt szerepel még hetvenöt rubel, és nincs feltüntetve, hogy miért. Ezt miért kell fizetnem?- Hogy miért?... No, ez igazán kedves! A rcocskájára pillantottam. Olyan őszinte, -tiszta és csodálkozó volt, hogy többet egy szót se tudtam szólni. Odaadtam Szo- nyának a száz rubelemet, s írtam egy váltót ugyanannyiról, vállamra kaptam a bőröndömet, és mentem az állomásra. Uraim, nem tud valaki száz rubelt kölcsönadni? Rab Zsuzsa fordítása KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani. Esténként egy utcasarkon vártam, egy üzlet tükörablaka előtt. Sok-sok tükör fényében forgott. Nyolc ívlámpa viharos erővel ragyogott rá. Ebben az ezüst folyadékban boldogan és sápadtan lubickolt, vérszegény ujjain szalagokat és tűket táncoltatva. Várakozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi őt meddővé és közönyössé, mint mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem volna felébreszteni benne a nőt. Eleinte pásztorkölteményt játszottam. Rózsaszínű, illatos bonbonokat adtam neki, parfümöket és ritka szalagokat. Aztán csiklandó szavakkal hízelegtem a fülének, remegő ujjakkal nyúltam a kaijához, hogy felrázzam azt a kis merev tündért, aki benne hosszú szempillákkal, ön- tudatlanul aludt. Egy este végre azt mondta:- Szeretlek. Ez a szó tüzes ívben rakétázott fel a mennyezetre. Minden szobámon keresztülkacagva visszhangzott. A gitár, amely fekete bársonyszalagon lógott a falon, hirtelen összerezzent, a dédapám komoly képe a falon mosolyogni kezdett, a hold pedig az örömtől, a láztól egész éjszaka nem feküdt le. Másnap megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szűk homlokából a szőke hajtincseket, és azt mondta:- Szeretlek. Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak J minden roppant újság volt. Szemöldökei magasra szöktek, és maga is cső- . dálkozott, hogy olyan boldog. A téli esték zsolozsmaszerű csendjében vert az ő kis szíve. A békés idillen, a mély és sárga teán pedig forrón lihegett a szerelme, mint a rumláng. Ha erről a merev és dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyulladt a fülem, félreverték a harangokat, s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal tűzoltókocsik vágtattak végig. Egész télen tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lángban lobbantak el. De aztán kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzőt, mely annyi csókunkat bámulta, kivitettem az előszobába, a nehéz bár- sonyfüggönyöket fehér csipkékkel cseréltem fel, és ebben a változásban valami újság szükségét éreztem. Rózsi pedig még mindig azt mondta:- Szeretlek. A szókincse nem nagy, gondoltam magamban, és el tudok képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerű kedély és ezt meg kell becsülni, hű, és ez a fő. Lassanként mégis szökni kezdtem a találkákról. Udvarias levelekben takarodót fújtam. Különböző hosszú és fontos utazásokról beszéltem. A leány mégis mindennap eljött. Éjfél után érkezett, otthonosan leült az ágyra, és a kályhába meredt.- Mi újság? - kérdeztem kelletlenül.- Szeretlek.- Igen. Ezt már hallottam. Most mondj valami mást. Rózsi erőlködött, köhögött, fészkelődött az ágyon, és aztán elpityeredett. Nem tudott mást mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy egy zsarnoki álmatlan csecsemő folyton ezt ismételgeti: „Anya.”- Buta vagy, Rózsi - mondtam szelíden és mélabúsan. - Menj haza. Másnap reggel levelet kaptam tőle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy expressz adta fel. Türelmetlenül bontottam fel. Azt hittem, hogy végre megsokallta a durvaságomat, a hidegvéremet, és a szakítást adta tudtuk A levélben egyetlenegy szót írt óriási, gömbölyű betűkkel: Szeretlek. Keringett velem a világ. Mit tegyek? Ez az ártatlan és szokott szó, mely eleinte sáfránya és illata volt életemnek, most hatalmasan, borzasztóan, parancsolóan beléje furakodott, uralkodóvá lett, és elöntött mindent, beszívódott a ruháimba, a bútoraimba, a könyveimbe, mint egy olcsó és émelyítő parfüm, s nem volt szabadulásom tőle. Ahová tekintettem, mindenütt az ő nyoma. Egy párna a pamlagon, melyre kék selyemmel hímezte rá a végzetes szót. A falfestmény tőle való, a szivartárcám az ő emléke, a zsebkendőimbe, az ingeimbe ő varrta bele a monogramot. Alapjában ártatlannak látszott ez a cérnaszálháló. Mosolyogva gondoltam az ő igénytelen fejére és a szép, méla szemére, mely mély volt, és szomorú, mint egy szimbolista költő vagy egy ökör szeme. Inkább szántam, mint haragudtam rá. Diplomata módon próbáltam lefegyverezni. Zsíros és nehéz húsokat etettem vele. Hizlalókúrára fogtam, hogy ellustuljon, és elvessze az ábrándosságát.- Egyél! - kiáltottam rá. A lány szorgalmasan evett. Két hónap múlva gyönyörűen kigömbölyödött, nehéz és kényelmes lett, mint egy kacsa, de a zsíros és maszatos szájával is azt suttogta:- Szeretlek. A sírás fojtogatta a torkom a dühtől, az unalomtól, a kudarc mérgétől. Gyökeres soványító- kúrára gondoltam, de nyomban feladtam. Világos, hogy ezt a lányt csak erőszakkal lehet lerázni nyakamról. Az ajtót az orra előtt csaptam be. Leveleit felbontatlanul küldtem vissza. Azt írtam, hogy Kínába, Madagaszkárba kell utaznom, Amerikába vagy akárhová. Új lakást vettem a város másik részén. Ettől kezdve aztán nyugod- tabb életem volt. Csendesen szívtam el az esti szivarom, teáztam, füstöltem, ábrándoztam, egyedül feküdtem le a tiszta, hideg ágyba egy könyvvel, kicsit olvastam, és aztán elfújtam a gyertyát. Rózsi eltűnt a föld színéről. Már nyár volt, piros foltok remegtek a levegőben, forró gyönyörben táncoltak a fák, a zöld bokrok, s egészen elfelejtet- ÉÉÉ tem őt. Egy napon azonban a vasalónő hazahozta a fehérneműimet, és amint szétbontottam, ezer apró cédula f' rebbent ki belőle tolakodva, ijesztően, kísértetten. Mindegyiken csak egy szó. Az ő vallomása, az ő keze írása. | Újra a nyomomon van. Szívdobogva mentem ki az utcára. A fal mellett jártam, mint a tolvaj, kikerültem a kerteket, mert minden bokorban őt sejtettem, újra elfogott a régi félelem. Képtelen helyeken találkoztam vele. A villamoson láttam először. Hajnalban a kávéház előtt várt. Ha kocsin mentem, elém került, megelőzött, elmaradt; de a fordulónál megint csak felbukkant kevélyen, kaffogva az indulattól, mint egy eb, mely a küllőket harapja. Üldözött. Éjjel, magányos sétáimon, a ligeti fák közt láttam távolról. Mindenütt ott volt, mintha ezer példányban sokszorosították volna. Nemsokára egy széles, lompos tortát küldetett a címemre, amilyent vidéki lakodalmakon látni. A tortán teljes nevemet olvashattam piros cukrokból kirakva.- Ez tűrhetetlen - ordítottam -, ez őrület, ez pokol! Rózsi azonban néma volt. Egy sztrájkoló büszkeségével állott elém szótlanul, közönyösen, várva a szavam. Én se szóltam. A sorsra bíztam magam. Egy novemberi éjjel, mikor hazamentem, a sötét folyosón várt, a korlátra dőlve, zokogva. Reszkető dühvei, de egy kissé ellágyulva és kíváncsian is, bevezettem a szobámba, s meggyújtottam a gázt. Ijedten néztem rá. Ez a semmi lány mintha megnőtt volna. A lámpa lobogásában magasabb volt, mint én, és rettenetes, parancsoló, ellentmondást nem tűrő. A taglejtése biztosabb. Szőke fejével, kisírt szemeivel és a sáros fehér ruháival egy kegyetlen királynőhöz hasonlított. aki némán és nyugodtan elfoglalja régi birodalmát, és leül az aranyos trónszékbe. Körülötte resten feküdt az egész természet. Átkozód- ni szerettem volna. Megátkozni a logikámat, a ravaszságomat, az egész férfi mivoltomat, és megtagadni őt, kilódítani a szobából, elűzni azokat a szellemeket, melyeket oly könnyelműen idéztem föl. De a némasága parancsolt. Hozzáhajoltam és beszélni kezdtem. Rózsi nem felelt.- Mi van veled? - kérdeztem. - Hogy dobog a szíved. Milyen nagy a szemed. Szegény, szegény lány... Rózsi leült a díványra, és a képeket nézte. Pityergő száján csendesen vajúdott valami. Csücsörítette a száját, ráncolta a szemöldökét, mintha valamit mondani akart volna, egy újságot, melyet sohase hallottam, s egyszerre felém fordult. Aztán rám tekintett, talán hogy magánya titkát közölje velem, a sok csatakos, szomorú nap emlékét, s az élete örömét beleolvasztva egy újveretű, mágikus szóba, de - úgy látszik - nem találta ezt a szót, és inkább néma maradt. Szelíden segítettem neki: - Szeretsz? A lány dühösen, boldogan, zokogva kiáltotta:- Szeretlek!... IRODALOM 1995. szeptember 17.
