Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-20 / 34. szám
32 oldalas színes _____ MA GAZIN Heti tévé és rádióműsor 1995. augusztus 20. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona Ö rült fordulatokat vesz velünk időnként a kelet-európai történelem. Az embernek néha már az az érzése, hogy ez a térség erre van ítélve: körbe-körbe forogva próbálja meg utolérni önmagát, egyenesirányú előrehaladás helyett a saját maga által építgetett kis zsákutcákban bolyongva kísérelje meg elhitetni magával, csuda jól teszi azt, amit cselekszik. Azok a botladozások, bizonytalan léptekkel tett mellélépések pedig, amelyek a térség lakói energiáinak nagy részét fölöslegesen felemésztik, idegeit feszítik, lelki tűrőképességét csökkentik; életünk szükségszerű velejárói. Pedig nem így van. Ez a térség jobb sorsot érdemelne - ha tudná, mit akar. Csakhát sajnos, eziránt is gyakran kételyek merülnek fel. Jogos kételyek. így most talán az sem meglepetés, hogy 1995- ben, Szent Istvánunk művével és szellemével szembesülve, számunkra, Szlovákiában élő magyarok számára újból elemi erővel fogalmazódik meg a kérdés: mit ér az ember, ha történetesen magyarnak született, ide, erre a sok sorscsapást megélt szülőföldre, a Pozsony és Ágcsemyő közé szorult szűk földsávra? Akkor, amikor létünket, kötődéseinket, a jövőnket újra és újra megkérdőjelezik itt: mit érünk mi ma, magyarként, Szlovákiában? A válasz Illyés Gyulánk bölcs meglátásának parafrázisa lehet: annyit érünk, amennyit értékeinkből, önmagunkból itt és most felvállalunk. Annyit érünk, amennyit önmagunkból, terveinkből, álmainkból itt és most képesek vagyunk megvalósítani. Vannak, akik azt mondják ránk, büszke nép vagyunk. Én inkább azt vallom: öntudatos. Bibó István találó megfogalmazása alapján: a nemzetet a megélt élmények teszik igazán közösséggé. Nézzen csak bárki végig a történelmünkön, mi mindent éltünk meg csak itt, ebben a huzatos Kárpátmedencében. Csoda, hogy edzett nép vagyunk? S edzenek bennünket bizony, napjainkban is, minden oldalról. Csoda, hogy összekovácsolódunk? Vannak, akik azt mondják rólunk, öntudatunk veszélyes másokra. Ezt a nézetet a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Ezt azok mondják, akik rossz hírünket akaiják kelteni. Nézzük csak meg, milyen veszteségeket szenvedtünk el mi, magyarok, századunk mindkét nagy háborúja után. S ezt a helyzetet is öntudattal, belső tartással viseljük. A magyar kisebbségek nemcsak Európa legnagyobb, de legkultúráltabb, legbéketűrőbb közösségei, ezt a tárgyilagos szemlélőnek is el kell ismernie. Nem mások jogait akaiják megkurtítani, a saját jogaikat kérik. Demokráciát, civilizált dialógust, anyagi és szellemi felemelkedést tűztek ki célul - nem csupán a maguk számára, a térségben élő minden nép számára. S ha valaki a kelet-európai régiót alaposabban szemügyre veszi, látnia kell: a magyarok a leginkább tudnak itt különbséget tenni negatív nacionalizmus és sovinizmus, valamint egészséges nemzeti öntudat között. A térség stabilitását sem a magyarok, hanem némely más nép igyekezete kezdheti ki. A napokban Joseph Goebbels, volt náci propagandaminiszter naplófüzérének 1938-ban írt fejezeteit olvasgattam. Gobbels kemény szavakkal ostorozza a magyarokat, amiért 1938 őszén, a komáromi tárgyalásokon is úgymond, az úriemberek puhaságával tárgyaltak az akkori csehszlovák delegációval. Az 1920-ban elszenvedett megaláztatás után is, a két háború közötti ideológiával a hátuk mögött is: úri nagyvonalúsággal, s nem a kívánt náci eréllyel. Ezt a tényt később maga Bene§ is elismerte. M * magyarok, olyan keveset akarunk I most is: hagyjanak minket nyu- I. godtan élni. Ne más mondja meg, mit értsünk ezalatt, nem vagyunk mi szellemi kiskorúak. S ha már tapasztalatok után nézünk, nem azokhoz fordulunk, akik igyekezeteivel szemben a világon mindenütt kételyek merülnek fel. Akik minden energiájukat mások eltiprására szeretnék fordítani. A közelmúltban az egyik ismert szlovák értelmiségi mondta nekem: képviselő úr, hová gondol, hogyan adhatnának maguknak ezek autonómiát, amikor naponta attól rettegnek, hogy maguk, magyarok, lekörözik őket? Ha maguknak egyetemük lenne, maguk a kapcsolataikon keresztül megmozgatnák az egész világot, s az nemsokára a legkiválóbb egyetemmé válna egész Szlovákiában!? Ha a maguk régiói nagyobb önállóságot kapnának, a maguk életszínvonala nagyon gyorsan megemelkedne, s mi lenne akkor a többi régió lakosaival? A maguk szervezettsége mellett maguk pár év alatt államot hoznának létre az államban? Az úrnak - szlovák barátomnak - elmondtam, tárgyszerűen miben téved. S amit nem mondtam el, elmondom most: azt, hogy ez - sajnos - csupán egy deformált külső kép rólunk. Mi tudjuk, mennyire egészségtelenül sok bennünk a kétely. Mi tudjuk, mennyire megosztottak, a kívánatosnál kevésbé szervezettek vagyunk. Mi tudjuk igazán, mennyi közöttünk a kishitű, a megingó. És mégis, mindeme gondjaink tudatában is: vállalni kell. Vállalni magyarságunkat, vállalni a többletmunkát - mint a sportolóknak. Ha jobb eredményt akarunk, ha minőségibb embert akarunk létrehozni, az többletáldozatot kíván. Számunkra nem a lecsúszás, a felemelkedés lehet csupán a cél. Mi tudjuk, mit akarunk, s azt is tudjuk, ügyünk igaz ügy. Az utunkon végig kell mennünk, akkor is, ha tudjuk, hogy ez egy hosszú és fáradsággal terhes út. Szlovák polgártársainknak pedig azt üzenjük: tőlünk nem félni kell, velünk meg kell egyezni. A mi gyarapodásunk az ő gyarapodásuk is. S azzal, hogy mi felvállaljuk önmagunkat, nem vagyunk a mások ellenségei: aki ezt állítja, önmagát csagja be. Ö nmagunk felé pedig: igen, a kisebbségi lét sziszifuszi lét. Állandó odafigyelést, állandó tudatos önépítést kíván. Nem összeszorított foggal, az az elnyomók formája. Mosollyal, hittel, humánummal. Lélekkel. Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy tiszteljenek bennünket, ha mi nem becsülnénk meg önmagunkat? CSÁKY PÁL Kollázs: Vlado Gloss
