Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-08-13 / 33. szám

ett verset Suchyt, Jan Procházkát, Formánt, ÍHSZLO- Nagy Lászlót, Csoóri Sándort, Jancsó adásában. Miklóst, Fullát, de Lasicát, Satinskyt ÁK álla- és Marián Vaneket is. Azt hiszem, nem is ász ez a feltétlenül Párizson, Londonon keresz­ujjongást tül leszünk európaiak. Ismerjük meg elhittem először azt, ami már miénk: Prágát, rt. Talán Pozsonyt és Budapestet. Állítom, hogy kínált le- ez nem kevés. Persze el szeretnék egy- ínészhall- szer jutni New Yorkba és Tokióba is, ágai ren- bár számomra Nagyölvednek is meg- irmannak vannak az előnyei... Édes Istenem, 27 ! túl című éve ilyen közel éreztük Prágát és Eu­ét évvel répát! De hát elindultak a testvéri tan­az éghez kok, nyomukban söpörtek a konszoli- szhattam. dátorok, a nagy medve „örök időkre” dtem szí- berendezkedett és fenyegetett a szelle­hatott New Yorkba és Tokióba is, ám észre kellett vennie, hogy éppen azt veszik el tőle, amit Bábi Prágában ta­lált meg. Az édes OTTHONT, a bol­dog HAZÁT! Így nemcsak Prágát vet­ték el tőlünk, de Bőst, Pozsonyt is, és el akarják venni még Nagyölvedet is. Menjünk a Duna túloldalára? Vagy a megduzzasztott és elterelt Dunába? Tanulni a halak nyelvtörvényét? Minek megyünk Prágába? Ezt a kérdést már nem mi tesszük fel magunknak, hanem az igazi és ke­an a VILÁG /ba, ám a véndiák- FAMU-t hető hát, izsolt né­mi követ- Yága-Po- irományt használva ismeretét, , nem kell '•nelem út- olant, Jifí mi fagyhalál veszélye. Majd egy no­vemberben kulcscsomók csilingeltek, fűtőkazánok mellől, színpadokról és más búvóhelyekről magukat bárso­nyosnak tartó forradalmárok jöttek, de mindjárt ott tolongtak közelükben a mezcserék bajnokai, volt, aki ökölví­vószerelésben, estébé, estébé... Észre lehetett venni, hogy egynéhány maszk alatt a SÁTÁN vicsorog. A bársonyt a legkeményebb smirglipapír váltotta fel, és a beígért henger kömyörtelenül elindult. Az ember ijedtében elrohan­W ) :i'oy 363AVIT in Slováci . M'IOl/Zv'AlM MY SAH l A-\_ i i A i ÍMÁ - ) 7 7 * i Ha figyelmesen áttanulmányozzuk ezt a rajzot, észrevehetjük, hogy pontos és részletes kór(kor) tünetet mutat. A „nagy ember” feltartóztat­hatatlanul vonul, hengerel - Európa felé! Csakhogy az útjelzőtáblán egy ötágúcsillagos FEHÉR HOLLÓ, s az irány egyértelműen: KELET. Éppen ezért a „főhős” körül mindenki nyü­zsög, szövegel, vagy nyüszít („Együteléss”), ám ő senkit sem akar hallani. Fülében füldugó! Egy orvos egészségügyi devianciát gyanít, ám rászól valaki, hogy felesleges őt ki­vizsgálni, „hiszen Ő DOKTOR”. (Estébé, estébé...) A zsebében újság: KORYTO - VÁLYÚ. Csakhogy a Koryto, egy Koridor nevű újságra is emlékeztet. Ezzel már jeleztem is azokat a gondokat, amelyek a kari­katúra magyar lapba történő átülteté­sénél jelentkeztek. Vanek egy-egy mondata, szójátéka lefordíthatatlan. Persze, az itt élő magyarok tudják, hogy a RaJ (ReStaurácie a Jedálne) rövidítése, s a szó raj: Paradicsomot, Édent is jelent. Így a szerző monda­ta, UROBÍME TU RAJ, IV. CENO- VÚ SKUPINU - kétértelmű: Csiná­lunk itt egy IV-ed osztályú földi pa­radicsomot, ill. egy IV-ed osztályú éttermet. Hasonlóan problematikus a CHCEM Sí SLOVENSKU DOBRE mondat, amit egybehangzóan állít ördög és angyal. Felületes olvasat után azt hihetnénk egyszerűen azt je­lenti: Jót akarok Szlovákiának! Csakhogy: a „si” vonatkozó névmás megkavarja a dolgot és azt jelzi, hogy az ördög és angyal (HZDS bokszkesztyűkkel!) tulajdonképpen önmagának akar jót... A többi szólás lehetséges fordítása: 2) MÁR MEG­ÁLLÍTHATATLAN • 3) GYOR­SAN KELL TALÁLNUNK SZLO­VÁKIÁNAK VALAMILYEN EL­LENSÉGEKET, KÜLÖNBEN A SZLOVÁKOK RÁJÖNNEK, HOGY MI VAGYUNK LEGNA­GYOBB ELLENSÉGEIK • 4) EZ FELESLEGES, HISZEN 0 DOK­TOR • 5) INKÁBB EGY SZLO­VÁK A MARKUNKBAN, MINT EGY CSEH EURÓPÁBAN • 6) ÉN JÓT AKAROK SZLOVÁKIÁNAK- MAGAMNAK • 7) ELÓRE, BAL • 8) ÜRES A ZSEBE • 9) VISSZA­FORDULNI NEM LEHET, ELÓRE MENNI (MUSZÁJ) KELL • 10) MINDANNYIAN BELEFÉRÜNK, DE FONTOS AZ ÖNSZABÁLYO­ZÁS (autocenzúra) • 11) A szlovák Himnusz két sora: Testvérek állítsuk meg őket, hiszen úgyis elvesznek • 12) EGYÜTELÉSS • 13) LÁTTAM SZLOVÁKIA HITELES KÉPÉT • 14) KASSAI KEZDEMÉNYEZÉS mény cseh-szlovák határ egyenruhá­sainak egyike. Minek is megyünk? Csak! Hogy lássunk egy szomszédos külföldi fővárost. A határon ötször kell megállítani az autót: szlovák ha­tárőr, szlovák vámos, majd cseh ha­tárőr, cseh vámos, és a sztrádabélyegá- rus. A szélvédőre felragasztható ok­mány 400 cseh, illetve 570 (!) szlovák koronába kerül és csaknem fél évig még érvényes. Podolínban, Prága kül­városában biztosítottunk szállást. Még hazulról felhívtunk néhány olcsóbb­nak vélt szállodát. Az is­meretlen nevű periférikus szállodákba 5000, sőt 6000 cseh koronáért is csa­logattak minket. Sikertele­nül. 180 Ké/kof, azaz 720- ért a Hotel Krc Deltát vá­lasztottuk. A Krő szócska kicsit gyanús volt, ám többször is igazolta nevét. A vendégnek főleg gyo­morgörcsöt okoz. Látvá­nya a leglepusztultabb szoci-időket idézi. A kedé­lyesen indiszponált és ke- délytelenül lerobbant por­tásnő mit sem tud szoba- foglalásunkról. Bár a tele­fonban beígérték, a szálló­ban mégsincs se presszó, se étterem. A portásnő nyilván hozott anyagból piált be. Szuperlaza stílus­ban több közeli éttermet emleget. Vasárnap kora délután van, elindulunk hát gyalog. Nincs szeren­csénk. Csaknem egyórás bolyongás után pocsolyá­kon és vakolattörmeléke­ken átgázolva egy félreeső utcában véletlenül találunk egy „Hospodá”-t, ami nyitva is van. A kocsma füstös, a csapolt sör tízes, az üveges meleg. A pincér szintén. Metrózunk. Vencel tér. Itt azt ünnep dacára is min­den „OPEN”. Nyitva tarta­nak az ajándékboltok, ko­ronáért a Tuzex, a butikok, és a járdán is árulnak ördö­göt és poklot. Különféle bábfugurákat a Sátántól gasparkóig, Lenintől Kla- usig. Különben az utcai szuvenírárusok, portréraj­zolók, énekesek, zenészek ármádiája pontosan „kiraj­zolja”, merre mozognak a külföldiek. Élelmes fiatal­emberek tricikli-kárén fu­varozzák kettesével a tu­ristákat. Mert itt az utcá­kon szinte csak kétfajta nép van: a Prágára kíván­csi külföldi és a külföldi pénzére kíváncsi prágai. Szlovákiai magyarként szándékosan megtévesz­tem mind a két csoportot. Ti. csillagos-csíkos ameri­kai nyakkendőt viselek. Az amerikaiak „otthono­san”, már messziről moso­lyogva üdvözölnek, a va­lutaüzérek pedig amerikai angolsággal, új módszerrel zaklatnak: nagy tempóban elhúznak mellettem, s amikor a legkö­zelebb vannak, szinte fülbe súgják a „csencs mani”-t. Amikor már unom a macerát, készséggel felkínálok nekik egy lila mecsiarpénzt - dollárért. Nem örülnek a poénnak... A Vencel-szobor előtti kövezeten Palach és társa emlék­helye. Virágok, kődarabok. Közülük kettő piros-fehér-zöld trikolórral át­kötve. Az egész Vencel tér egy hatal­mas sétány, akárcsak a rá merőleges Pííkopy és Národní tfída. Szomorúan kell tudomásul venni, hogy a kedvenc Semafor színház helyén kocsma van. A turistaáradat kifogyhatatlan. Ilyen inváziót még nem láttam sehol a vilá­gon. Sem Nyugat-Európában, sem Floridán, sem Tokióban, de a Fuji hegy lá­bánál sem. Mintha egy­szeriben az egész világ Prágára lenni kíváncsi. így ■■■■■■■■■IIi hát keserű szájízzel kell tudatosítanunk, hogy ez a kíváncsiság már nem nekünk szól. Amíg Prága csi­szolja, ékesíti, fényesíti történelmének amúgy is gazdag ereklyéit, addig a mi, három ország határán fekvő, hajdani koronázó fővárosunk az ortodox bol­sevik alatt is, és most is le akarja ta­gadni, meg akarja hamisítani történel­mi múltjának európai, illetve monar­chikus, neadjisten magyar maradvá­nyait. így aztán nem csoda, hogy Bra- tislavát elsősorban a Zsolna vagy Moszkva melléki turistacsoportok lá­togatják. Gyönyörködhetnek is abban, amiben még mindig nyakig vagyunk. (A henger ezt nem tünteti el, legfel­jebb ellapítja. Annál büdösebb.) Per­sze, mi most prágai, gyengepénzű tu­risták vagyunk, amit a volt irodalmi kávéházban át is élhetünk. Ott találko­zunk ugyanis a világhírű díszletter­vező-építésszel, Miroslav Melenával, aki Budapesten több közös munkánk során tervezett jelmezeket, díszleteket. A „Viola” szűkös udvarának kerthe­lyiséggé kinevezett asztalai mellett kí­nosan pislogunk az előkelő étlapkölte­ményen (úgy tűnik, már csak ez képvi­seli itt az irodalmat), ugyanis a cseh nemzeti eledel, a vepSo-knedlo-zelo, amit húsz éve még 14,50-ért kapott itt meg az éhes FAMU-hallgató, mára pontosan hússzor annyiba kerül: 290 Ké-ba! Erről a gasztronómiai kaland­ról le kell mondanunk. Miközben kitartóan keresünk egy „elfogadható” éttermet, csak rosztbí- fekre, bifsztekekre, olasz tortellinikre és spagettikra, amerikai hamburgerek­re és talán grönladi herkentyűkre is le­lünk. Közben bejárjuk a Moldva-par- tot, tolakszunk egyet a Károly-hídon, mígnem az áradat elsodor az Óváros térig. Véletlenül találkozunk régi bará­tunkkal, Jan Schmiddel, az Ypszilon színház igazgató-rendezőjével. Ó is, akárcsak többi prágai barátunk, tette­tett lekiismeret-furdalással, ám leple­zetlen megkönnyebbüléssel panaszol­ja, hogy szinte semmit nem tud Meciarlandről. Udvarias sajnálkozá­sok közepette szóvá teszik, hogy azért itt sem fenékig... Ezalatt mi rádöbbe­nünk, hogy elfelejtettünk csehül, hogy a TV megfelezése által kiestek fü­lünkből a naponta magától értetődően jelentkező szavak. Marian Vanek csaknem 27 éve Prágában élő szlo­vák karikaturista, fafaragó, író, apa és nagyapa, viszont nem felejtett el szlo­vákul. Feleségével, a Sládek-féle pan- tominszínház hajdani művésznőjével, Meki Jakubisková\a\ meseszerű ott­hont teremtettek maguknak Prága észak-nyugati külvárosában. Minden centiméteren ott a kezük nyoma. Üde­zöld pázsit, gyönyörű virágok, macs­kaház macskalétrával, padlástérből varázsolt dolgozószoba, az ágyak, az ülőgarnitúrák, fafaragások, mini­atűrök, mind-mind saját alkotásaik. Mariant 68-as politikai karikatúrái miattt száműzték a kulturális életből. Nem panaszképpen mondja, hogy a konszolidáció éveiben kettejük fize­tése a háromezer koronát sem halad­ta meg. Szellemesen filozofikus, groteszk képzőművészeti ötleteit a A Károly-hídon szlovákiai magyarok legkülönbözőbb műfajokban reali­zálja. Nagyon jól szórakozunk speci­ális fakanál-sorozatán. Csinált faka­nalat rettegőknek visszapillantó tü­körrel, besúgóknak telefonkagyló­változattal, irigyeknek fedővel, fo­gyókúrázóknak lyukakkal, meleget kedvelőknek konnektorba dugható véggel stb. A dolgozószobájában sa­játosan nemzeti önarcképét láthat­juk: kiöltött nyelvén a szlovák cí­mer. Amikor a mélynemzetiek elma­rasztalták emiatt, azt felelte: ami a szívemen, a számon! Játékosan va­(A felvételeket a szerző és Zalka Katalin készítette) rázslatos lakásukat főleg a gyerekek hagyják el nehéz szívvel. Nagyon kedves ez a Vanek-Jakubisková ar­cú házikó. Kulcscsomó-csörgéssel búcsúznak tőlünk, mondván, újból elő kellene venni nálunk is a kulcso­kat. És akkor talán valamikor újra ott­hon érezhetnénk magunkat Prágában mi is. Pozsonyban és Budapesten is. Otthon Európában.... Kérdés, hogy az a majdani kulcscsilingelés megál­lítja-e a hengert? ____________ Gá lán Géza RIPORT 1995. augusztus 13.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents