Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-02-05 / 6. szám

E gyszer, amikor még fiatalabb és csino­sabb volt és hangja is több volt még, nyaralójában, a félemeleten ott ült ná­la Nyikolaj Petrovics Kolpakov, az imádója. Tűrhetetlen, tikkasztó hőség volt. Kolpakov éppen megebédelt és megivott egy egész üveg komisz portói bort, rosszkedvű volt, és betegnek érezte magát. Mind a ketten unatkoztak, és csak arra vártak, hogy a hőség alábbhagyjon, és elmehessenek sétálni. Hirtelen, váratlanul csengettek az előszobaajtón. Kolpakov, aki ingujjban, papucsban üldögélt, felugrott és kérdőn nézett Pására.- Bizonyosan a postás vagy talán a barátnőm - mondta az énekesnő. Kolpakovot nem feszélyezte sem a postás, sem Pása barátnője, de azért mindenesetre felnyalábol- ta a ruháját, és bement a szomszéd szobába, Pása pedig szaladt ajtót nyitni. Legnagyobb csodálkozá­sára a küszöbön nem a postás állt és nem is a ba­rátnője, hanem egy ismeretlen, szép fiatal hölgy, elegáns öltözékben, minden látható jel szerint a „tisztességes” asszonyok közé tartozó. Az ismeretlen hölgy arca sápadt volt, levegő után kap­kodott, mintha magas lépcsőn kapaszkodott volna fel idáig.- Mi tetszik? - kérdezte Pá­sa. A hölgy nem válaszolt mindjárt. Egy lépést tett előre, tekintetét lassan körüljáratta a szobában, és azután leült, olyan arccal, mintha nem bír­na tovább állva maradni a kimerültségtől vagy va­lami súlyos betegségtől. Azután sokáig hangtala­nul mozgatta sápadt ajkát, mintha igyekeznék va­lamit mondani, de nem tudna.- Hol van a féljem? - kérdezte nagy sokára, és Pására emelte nagy, kisírt szemét.- A férje? - suttogta Pása, és hirtelen olyan ijedtség fogta el, hogy keze, lába jéggé dermedt. - Miféle férjről beszél? - kérdezte újból, és egész testében remegni kezdett.- A féljem... Nyikolaj Petrovics Kolpakov.- Ne... nem, asszonyom... Én... nem ismerek semmiféle férjet. Hosszú perc telt el hallgatásban. Az ismeretlen néhányszor megtörölte zsebkendőjével sápadt aj­kát, visszafojtotta lélegzetét, hogy leküzdje benső remegését, Pása pedig mozdulatlanul állt előtte, mint akit megigéztek, és ámuldozva, rémülten szemlélte az idegen hölgyet.- Szóval azt mondja, hogy nincs itt? - kérdezte a hölgy most már szilárdabb hangon, különös mo­sollyal.- É... én nem is tudom, hogy kit keres!- Maga utolsó, aljas, alávaló perszóna... - mor­molta az ismeretlen, és gyűlölettel, undorodva né­zett végig Pásán. - Igen, igen... utolsó perszóna. Örülök neki, igazán örülök, hogy ezt végre meg­mondhattam magának! Pása érezte, hogy ennek a fekete ruhás, haragos szemű, vékony ujjú, fehér kezű hölgynek a szemé­ben ő csakugyan valami fertelmes, utálatos ször­nyetegnek tűnik fel, és hirtelen szégyellni kezdte pufók, piros orcáját, gödröcskés állát ás homloká­ba hulló göndör haját, amelyet sehogyan sem tu­dott rendre szoktatni. Úgy képzelte, ha ványadt lenne, nem púderezné az arcát és nem lenne ez a nagy göndör haja, akkor talán el tudná titkolni, hogy ő „nem tisztességes”, és akkor nem lenne olyan borzalmas és szégyenletes ott állnia az isme­retlen és rejtélyes hölgy előtt.- Hol van a férjem? - folytatta a hölgy. - Egyébként egészen mindegy nekem, hogy itt van- e vagy nincs itt, de meg kell mondanom önnek, hogy sikkasztását felfedezték, és Nyikolaj Petrovi- csot keresi a rendőrség... le akarják tartóztatni. Ez a maga műve! A hölgy felállt, és heves felindulásában ide-oda járkált a szobában. Pása ránézett, és ijedtében egy szót sem értett az egészből.- Még ma megtalálják, és letartóztatják - mond­ta a hölgy, felzokogott, és zokogásában bosszúság és sértődöttség csengett. - Én tudom, ki vitte őt idáig! Maga aljas, gyűlöletes perszóna! Utálatos, megvásárolható személy! (A szája elferdült, hom­loka összeráncolódott undorában.) És tehetetlen vagyok... hallja ezt, maga aljas nőszemély!... tehe­tetlen vagyok magával szemben, maga erősebb nálam, de van, aki megvédelmezzen engem és gyermekeimet! Isten mindent lát! Isten igazságos! Ő majd megbünteti magát minden könnycseppe­mért, minden álmatlan éjszakámért! Majd eljön az idő, amikor visszaemlékezik rám! Újabb csend következett. A hölgy kezét tördel­ve szaladgált fel és alá a szobában. Pása pedig bambán, értetlenül bámult rá, még mindig nem ér­tette az egészet és valami retteneteset várt az isme­retlen hölgytől.- Én semmiről se tudok, asszonyom - mondta, és hirtelen sírva fakadt.- Hazudik! - kiáltott fel a hölgy, és dühösen vil­lantotta rá szemét. - Mindent tudok! Régóta isme­rem magát! Azt is tudom, hogy az utolsó hónap­ban minden nap órákat töltött magánál!- Úgy? És aztán? Mi következik ebből? Én ren­geteg vendéget fogadok, de senkit se tartok ma­gamnál erőszakkal. Mindenki azt csinálja, amihez kedve van.- De hiszen mondtam magának: felfedezték a sikkasztást! A hivatalban sikkasztott, idegen pénzt sikkasztott el! Egy olyan... egy olyanért, mint ma­ga, bűnre vetemedett! Figyeljen rám - mondta ha­tározott hangon a hölgy, és megállt Pása előtt. - Tudom, hogy magának nincsenek elvei, csak azért él, hogy rosszat cselekedjék, ez az élete célja, de azt mégsem hihetem, hogy olyan mélyre süllyedt, hogy már nyoma sem marad magában az emberi érzésnek! Nyikolaj Petrovicsnak felesége van, gyermekei... Ha elítélik és száműzetésbe küldik, akkor én a gyermekeimmel együtt éhen halok... Értse meg! De van rá mód, hogy megmentsük őt és magunkat a szégyentől és a nyomortól. Ha még ma beviszek kilencszáz rubelt, akkor békén hagy­ják. Mindössze kilencszáz rubelről van szó!- Miféle kilencszáz rubelről? - kérdezte Pása halkan. - Én... én nem tudok semmiről... Én nem vettem el.- Én nem kilencszáz rubelt kérek magától, sej­tem, hogy nincs pénze, meg aztán nem is kell ne­kem a maga pénze. Mást kérek... A férfiak az olyanoknak, mint maga, ékszert szoktak ajándé­kozni. Adja vissza nekem azt a holmit, amit a fér­jemtől kapott!- De asszonyom, a férje semmit sem ajándéko­zott nekem! - sikoltott fel Pása, aki végre kezdte megérteni az egészet.- De hát hol a pénz? Elköltötte a sajátját, az enyémet és a másét is... Hová tette azt a temérdek pénzt? Hallgasson meg, szépen kérem magát! Iz­gatott voltam, felindulásomban sok minden kelle­metlent mondtam magának, de most bocsánatot kérek. Gyűlöl engem, tudom, de ha képes szánal­mat érezni valaki iránt, akkor képzelje magát az én helyzetembe! Könyörgök, adja ide az ékszereket!- Hm... - mondta Pása, és vállat vont. - Szíve­sen odaadnám, de isten engem úgy segéljen, soha­sem adott nekem semmit. Higgye el. Egyébként váljon csak, igaza van - mondta zavartan -, vala­mikor régen hozott nekem két vacakot. Azt odaa­dom, ha tetszik... Azzal Pása kihúzta öltözőasztalának egyik fiók­ját, és elővett onnan egy belül üres aranykarkötőt, meg egy vékonyka rubinköves gyűrűt.- Tessék! - mondta, és a két tárgyat átnyújtotta a hölgynek. Az asszony elpirult, és arca megrándult. Meg­sértődött.- Mit ad itt nekem? - kiáltotta. - Én nem ala­mizsnát kérek magától, hanem azt, ami jog szerint nem a magáé... azt, amit helyzetével visszaélve, kizsarolt a férjemtől... ettől a szerencsétlen, gyen­ge embertől! Csütörtökön, amikor láttam magát az urammal a kikötőben, drága brosstűt, karkötőket viselt. Igazán semmi értelme, hogy a ma született báránykát játssza előttem! Utoljára kérdem: idead­ja az ékszereket, vagy sem?- Milyen furcsa maga, igazán... - mondta Pása, aki kezdett megharagudni. - Biztosíthatom, hogy a maga Nyikolaj Petrovicsától ezen a karkötőn és gyűrűcskén kívül az égvilágon semmit se kaptam. Csak cukrászsüteményeket szokott hozni nekem.- Cukrászsüteményt! - hahotázott a hölgy. - Odahaza a gyerekeinek nincs mit enniük, és ide cukrászsüteményeket hord garmadával. Tehát ha­tározottan megtagadja az ékszerek visszaadását? Amikor kérdésére nem kapott válaszú a hölgy leült, töprengésbe merült, és tekintetét egy pontra függesztette.- Mitévő legyek? - mormogta magában. - Ha nem sikerül megszereznem a kilencszáz rubelt, ak­kor neki is vége, és én is éhen pusztulok a gyerme­keimmel. Öljem meg ezt az aljas teremtést, vagy pedig boruljak térdre előtte? Arcához szorította zsebkendőjét és zokogni kez­dett.- Könyörgök! - hangzott zsebkendője mögül. - Hiszen maga döntötte pusztulásba a férjemet, mentse meg őt... Ha már őt nem sajnálja, gondol­jon a gyerekeire... A gyerekek... mit vétettek maga ellen a gyerekei? Pása kicsi gyermekeket képzelt maga elé, akik az utcasarkon állnak, és sírnak éhségükben; és ma­ga is sírva fakadt.- De hát mit csináljak, asszonyom? - kérdezte zokogva. - Azt mondja, hogy aljas teremtés va­gyok, és pusztulásba döntöttem Nyikolaj Petrovi- csot, de isten szent nevére esküszöm magának, hogy én... hogy soha semmi hasznom nem volt belőle. Az egész énekkarban csak az egy Motyá- nak van gazdag barátja, mi többiek abból élünk, amit keservesen megkeresünk. Nyikolaj Petrovics művelt, finom úr, hát fogadtam őt. Minekünk mu­száj fogadnunk, akijönni akar.- Az ékszereket kérem! Adja vissza az ékszere­ket! Látja, sírok, megalázkodok maga előtt... Ha akarja, le is térdelek! Könyörgök! Pása felsikoltott rémületében, és összecsapta a kezét. Attól tartott, hogy ez a sápadt, szép hölgy, aki olyan előkelőén beszél, mint a hősnő a színpa­don, a végén még csakugyan letérdel előtte, letér­del büszkeségből, előkelőségből, hogy önmagát felemelje, és a kóristanőt megalázza vele.- Rendben van, odaadom az ékszereimet! - mondta Pása gyorsan, izgatottan, és megtörölte a szemét. - Tessék. Csakhogy nem Nyikolaj Petro- vicstól kaptam őket, nem... hanem más vendé­gektől... Ahogy tetszik... Itt van minden... Pása kihúzta a sublót legfelső fiókját, elővett belőle egy briliáns melltűt, korall nyakláncot, né­hány gyűrűt meg karkötőt, és átnyújtotta a hölgy­nek.- Tessék, vigye el, ha akarja, de annyit mon­dok, hogy én soha semmit a maga férjétől nem kaptam! Tessék, vigye, gazdagodjék, legyen vele boldog! - folytatta Pása, akit mélységesen meg­sértett és megijesztett a hölgy fenyegetése, hogy letérdel előtte. - Ha pedig olyan előkelő hölgy... és a törvényes felesége, akkor tartotta volna ma­ga mellett! És nem hívtam őt, magától jött hoz­zám... Az ismeretlen hölgy könnyei fátylán keresztül szemügyre vette a kapott ékszereket és kijelentet­te:- Ez nem lehet minden... Ez még ötszáz rubelt sem ér. Pár heves mozdulattal kidobott a fiókból még egy aranyórát, cigarettatárcát és inggombokat. Széttárta karját:- Most már semmim se maradt... Akár házkuta­tást tarthat! A vendég felsóhajtott, reszkető kézzel begyö­möszölte a holmit zsebkendőjébe, és egyetlen szó nélkül elment; még a fejét sem biccentette meg. A szomszéd szoba ajtaja kinyílt, és kijött Kolpa­kov. Sápadt volt, és feje idegesen remegett, mintha éppen valami keserű orvosságot nyelt volna. Sze­mében könny csillogott.- Miféle ékszert hozott maga nekem? - támadt rá Pása. - Mikor hozott maga nekem valamit, ha szabad kérdeznem?- Ékszer... Ugyan hagyd az ékszert! - legyintett Kolpakov, és a feje remegett. - Jóságos ég! Itt járt nálad, sírt, megalázkodott...- Azt kérdem: miféle ékszert hozott maga ne­kem? - rikácsolta Pása.- Jóságos isten, ez a tisztességes, büszke, tiszta lélek... majdnem letérdelt ez előtt a... ez előtt az ut­calány előtt. És én vittem őt idáig! Én tettem ezt vele! Fejéhez kapott és felnyögött:- Nem, ezt soha, soha nem bocsátom meg ma­gamnak... Nem, nem! Takarodj előlem... te utolsó rongy! - ordított fel kétségbeesetten, meghátrált Pása előtt, és reszkető kezét mintegy védekezőén tartotta maga elé. - Le akart térdelni és kicsoda... ki előtt? Te előtted! Jóságos isten! Gyorsan felöltözött, Pását finnyásan kikerülve az ajtó felé indult, és elment. Pása leborult a díványra, és hangos zoko­gásban tört ki. Most már sajnálta az ékszereit, amelyeket hirtelen felindulásában odaadott, sajnálta önmagát. Eszébe jutott, hogy három évvel azelőtt egy kereskedő minden ok és ma­gyarázat nélkül elverte, és még hangosabban zokogott. Szőllősy Klára fordítása JACQUES PRÉVERT* Barbara Emlékszel-e rá Barbara Aznap este esett és ázott Brest s te harmat arccal jöttél az esőben kipirultan vidáman ragyogva Emlékszel-e rá Barbara Esett esett és ázott Brest A Sziám utcánál elém értél s rám nevettél És én is nevettem rád emlékszel erre Barbara Rád akit nem ismertelek s nem láttalak soha Emlékszel erre Emlékszel erre a szép napra S azt se feledd hogy egy férfi húzódott meg egy kapu megett és hosszan kiáltotta a neved BARBARA S te megpillantva hogy ott áll az esőben hozzá futottál ragyogóan vidáman kipirulva s belehulltál a karjaiba Emlékszel erre Barbara És kérlek ne vedd zokon ha tegezlek Én mindenkit tegezek akit szeretek még akkor is hogyha először látom S azokat is tegezem akik szeretik egymást még akkor is ha nem ismerem őket Emlékezzél csak Barbara s el ne feledd soha azt a csendes boldog esőt mely akkor ömlött erre a boldog városra és a te boldog harmat-arcodra Zuhogott a tengeren is a lőszertár felett a cirkálók felett szakadatlan szakadt esett Ó Barbara micsoda marhaság a háború Vajon mi lett veled mikor hullott a vas gyilkoló zápora a tűz a fém a vér zápora és azzal aki úgy tartott karjaiba szerelmesen Meghalt eltűnt vagy él Ó Barbara Ma is esik esik és ázik Brest mint valaha de ez már egész más eső hisz minden elmúlt rég Ez a gyász síró fájdalmas esője Nem a fém és a vér vihara Most már csak a felhők haldoklanak mint a kutyák Ó Barbara Mint a kutyák melyeket tovavisz Brest alól az áramló víz és elrothadnak valahol messzi messzi messzire Bresttől és nem marad belőlük semmi. Tamkó Sirató Károly fordítása *95 éve született „ Párizs népköltője ” IRODALOM 1995. február 5. 1/BSŰniBp

Next

/
Thumbnails
Contents