Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-29 / 5. szám
Vasárnap 1995. január 29. GYERMEKVILÁG tá voli, Nagy Hegyek W /m felől útra készülődött a Hó család. Napok &~*óta pipált a hegy, gomolyogtak a felhők, süvített a szél.- Indulhatunk! - dördült Hóförgeteg apuka. Hóvihar anyuka már útra készen állt hosszú, fehér uszály os ruhájában, fehér dértollas kalapjával. Sokezer hópehely gyerekük volt, ők most mind felültek vastagon anyuka uszályára, jól megkapaszkodtak, s a jeges északi szél si- vítására már indultak is. Tettek egy búcsúkört a hegycsúcs fölött, letéptek pár falevelet emlékül, s aztán irány az ég! Vágtattak, forogtak, kavarogtak erdők-mezők fölött. A kis hógyerekeknek bizony kapaszkodniuk kellett! Siettek, hiszen tudták, hogy nagyon várja már őket valahol Jégcsap nagyapó, a Telek öregapja. Szerették nagyapót, földig érő szakállával, tavaszonként szipogó orrával. Minden télen találkoztak. Ahogy közthátekJégcsap newv- J(íthjjUHÍ. apó falujához, lassított a szél, nem kaja meg akarta, hogy ajtóstól rohanjanak a házba. A gyerekek leugráltak a köpenyről, saját átlátszó, csillogó szárnyukon kezdtek röpködni, úgy kavarogtak a levegőben, mint ezer meg ezer kis tündér. Nevettek, énekeltek, s megcsiklandozták az emberek orrát. A hópehelygyerekek közül egy most, hogy elérték a falut, elbújt egy arra repülő veréb mögé, s követte őt az első házig. A verébbel együtt leereszkedett a háztetőre. Egyet sóhajtott, s már fel is libbent a kémény peremére. HOMOKI NAGY KATALIN 9-CópeíieCy különösen kitűnt szépségével. Hófehér ruhája csupa csipke, szeme szikrázó, keze hideg, de a lelke meleg volt és ábrándozó. Hópihe gyakran félrehúzódott testvéreitől. Míg a többiek a befagyott tavon csúszkáltak, építettek vagy lavinásat játszottak - ő meleg szobáról álmodozott, pattogó kályháról, s a parázsban ugráló tűzmanókról. Mit nem adott volna érte, ha cssk egya&r is meg- a tűzmanók is szidta ezért:- Hókislányom, jó kislányom, verd ki ezt a fejedből, egyszer még vesztedet okozzák! De Hópihe nem hallgatott rá. S Belenézett. Nagy sötétet látott, hátborzongatót. Hideg kis arcát megcsapta a kiszálló meleg füst. Fülelni kezdett. Hallotta, hogy valahol mélyen lent tűz pattog, víz duruzsol.- Megvan! - kiáltott fel. - Akkor itt kell lenniük valahol a tűzmanók- nak is. Szíve nagyot dobbant, becsukta a szemét, s beleugrott a kéménybe. Később kinyitotta, de akkor sem látott, SfaßpnLiL Csak meleg, fojtó sötétséget. Zuhant, zuhant lefelé. Egyszer csak világosodni kezdett, ekkor már a kályhacsoben járt. Még egy pillanat: s eléje tárult a tűzvilág teljes szépségében. A kandalló tűzfészkében vörösen izzó faágak heverésztek, nyújtózkodtak, rugda- lóztak. Sárga nyelvüket vidáman ölA városatya és a kandúr _______(NÉMET MESE)_______ Mec klenburg Lauen nevű falujában élt egyszer egy parasztember, aki már nagyon régen megözvegyült. Volt egy kis háza és néhány tyúkocskája. De leghűségesebb társa Káró nevű kandúrja volt. Esténként, amikor rátört a magány, gyakran csak a kandúr szórakoztatta. Előfordult, s nem is ritkán, hogy Káró még beszélgetett is gazdájával. Káró kandúr azt is nagyon jól tudta, hogy mióta elhunyt a gazdasszony, neki kell felügyelnie a gazdára. Hiszen időnként a gazda végzetes könnyelműségek elkövetésére ragadtatta magát. Ha felgyülemlett otthon a tojás, a paraszt kosárba rakta, s elindult velük a vásárra. Legutóbb is ez történt. A tyúkocskák rendkívül szorgalmasak voltak. Amikor összegyűlt százhúsz tojás, a paraszt azt mondta Káró kandúrnak:- Szép pénzt kapok értük. - S azon nyomban útra kelt Lübeckbe. de figyelmeztette Kárót, nagyon vigyázzon a házra, amíg ő távol lesz.-Estére itt vagyok - mondta. - S ha mindet jó áron sikerül eladnom, hozok neked valami finom torkosságot a városból. Aztán elindult és szerencsésen meg is érkezett a lübecki vásárra. Kínálgatni kezdte portékáját. Egyszer csak egy méltóságteljes lübecki városatya lovagolt el a paraszt mellett.- Nagyságos úr - rikkantott a paraszt -, ha nem tévedek, ön Lübeck város közismert tanácsosa, nemde?- Igen - válaszolta a városatya.- Hát - így a paraszt ha ön igazi tanácsos, akkor bizonyára remekül számol.- Igen - mondta a városatya -, s mit kellene megszámolnom?- Látja, uraságod, ezt a tojást? - kérdezi a paraszt.- Nagyon jól látom - mondta a tanácsos.- No és, mi legyen vele?- Találja ki uraságod, hány tojás van a kosaramban? Ha nem találja ki, tíz tallért kapok magától, ha eltalálja, mind a százhúsz darab a magáé. Első percben a tanácsos nem tudta, hogy a paraszt tréfál vele vagy csak egy ostoba alak, aztán azt mondta: - Jól van, akkor megmondom; ebben a kosárban százhúsz darab tojás van. Igaz?- Vigye az ördög - mondta a paraszt. - Mind a magáé. Ki gondolta volna, hogy eltalálja a tojások számát.- Bizony - mondta a lübecki városatya nekünk városatyáknak másoknál mindig többet kell tudnunk. - Aztán fogta a kosarat, és emelt fővel távozott. Jó vásárt csinált, az ostoba paraszt viszont alaposan becsapta magát. Búnak is eresztette a fejét, hogy üres zsebbel tér haza mecklenburgi falujába. De magyarázatot nem talált nevetséges meg- szégyenülésére. Amikor a bánatos képű paraszt hazaért, a fekete kandúr az udvaron ült, és keservesen nyávogott. - Ó, Káró, mindent elherdáltam- mondta a gazda. Aztán napokig csak azt hajtogatta, ismételgette, hogy milyen csúfosan megjárta a városi tanácsossal. Káró csak a fejét csóválta. - És még egy kis nyalánkságot sem hozhattam neked.- Ne beszélj már erről - mondta a kandúr.- A legközelebbi lübecki vásáron mindent visszaszerzünk, sőt még annál is többet. Két hét múlva egy este így szólt Káró a gazdájához: - Holnap vásár lesz Lübeckben.- Tudom - dörmögte a paraszt.- Hozd be a fáskamrából azt a csupalyuk zsákot - mondta Káró.- Jó, behozom, de mit csináljak vele?- Majd megtudod, de most tedd azt, amit mondtam - parancsolta szigorúan Káró. Másnap reggel azt mondta a parasztnak:- Add ide a megtakarított húsz tallérod, amit az előszoba padlója alatt rejtegetsz. A gazda előkotorta rejtekhelyéről a pénzt. - Most tartsd a zsákot, hogy belebújhassak. A paraszt fogta a zsákot és Káró belebújt. - Most végy a hátadra és irány a lübecki vásár. Hátára vette a zsákot, és indult a vásárba. Mikor odaértek, a kandúr halkan súgta a zsákból: - Most válj a tanácsosra. S ha megérkezik, fogadj vele húsz tallérban, hogy nem találja ki, mi van ebben a zsákban.- Úgy lesz, Káró, úgy lesz - mondta a paraszt. Kis idő múlva meg is érkezett a városatya, és ráérősen ballagott a vásártéren. A paraszt már messziről integetett neki, és megszólította: - Tanácsos úr, kedves tanácsos úr, nem lenne kedve ma is egy kis ta- lálósdira?- Hát kedvem ugyan volna, de mi lesz a tét, miben fogadunk?- Húsz tallért adok önnek, ha kitalálja, hogy mi van ebben a zsákban - mondta a paraszt. Abban a pillanatban a kandúr kidugta a zsákból egyik hátsó lábát az egyik lyukon, a farkát pedig a másikon.- És van húsz tallérod? - kérdezte a városatya gyanakodva. A paraszt belekotort a zsebébe és a megtakarított pénzét kitette a pultra. Ekkor a tanácsos úr is mellé tette a saját húsz tallérját.- S most kitalálom, hogy mi van a zsákban: Ebben a zsákban egy macska van - mondta a városatya.- Tévedés, tanácsos úr, tévedés - mondta nevetve a paraszt. - Méghogy egy macska! A kandúrom, Káró! A legbölcsebb állat a világon. Így az ön húsz tallérja is engem illet. A paraszt a pénzt fürgén a zsákba csúsztatta a kandúr mellé. Így aztán sokszorosan visszanyerte a tojások árát. Kárónak pedig gyorsan egy ropogósra sült csirkecombot vásárolt. Koday Berta fordítása tögették, száz karjukkal kedvesen hívogattak. De ő csak állt földbe gyökerezett lábbal, mert a tűzben mit látott? Bizony, tűzmanókat! Piros, sárga, kék ruhájuk, hegyes kis sapkájuk volt, sebesen ugráltak egyik ágról a másikra. Hajladoztak, fölpattantak a levegőbe, bukfenceztek, szakoztak, pörgették egymást. Igen jó kedvük volt, vékony hangon sikítoztak, kacagtak játék közben. A legügyesebb tűzmanó magasra ugrott egy hegyes szikra hátán. S ekkor hirtelen meglátta Hópihét. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ilyen szépet még soha életében nem látott! Bámulta a pici kislányt. Hópihe ott állt csillogó fehér ruhájában, hajában száz gyémánttal. Szemében a kék téli ég, szívében zúzmarás tájak, kezében egy szál jégvirág. Bátran belenézett a pirosruhás, kormos hajú, tűzről pattant kis legény huncut szemébe. Hópihe csak állt, majd elolvadt a szerelemtől. Nagyokat pislogott hosszú fehér szempilláival. A kis tűzmanó sem bírta tovább, égett a vágytól. Odapattant Hópihe mellé, s forrón megszorította Hópihe hűvös kezét.- Szabad egy táncra? - kérdezte.- Ó, igen - sóhajtotta Hópihe. S már pördültek is a tűzbe egymást átölelve. De mi történt? A tűzmanók döbbenten látták, hogy Hópihe könnyei megerednek, ruhája olvadni kezd. Hiába öleli szorosan szerelme, Hópihe egyre vékonyabb lesz, sóhajtása csendesebb, végül kis párafelhő jelzi csak lépteit. Ekkor a manók mind lehajtották fejüket, s az izzó ágak sírni kezdtek. Azóta ha hűvös estéken tüzet rak valaki, amint a fák lángra kapnak, a tűzmanók elkezdik járni furcsa táncukat. S ha nagyon figyelsz, és sokáig nézel a tűzbe, megláthatod, hogy az egyik fekete hajú tűzmanó egy-egy szikra hátán magasra felugrik, keres valakit. S néha meghallhatod, hogy a tűzben felsír egy- egy nedves faág. Vadnyugati kaland Egy cowboy döngő léptekkel becsörtet az ivóba, és kér a csapostól egy pohár vizet. A csapos ránéz. Bólint. Aztán előkapja a coltját, és a levegőbe lő.- Kösz! - mondja a cowboy. - Ez hatott. Aztán bök egyet a kalapján, és kisétált. Mi történt voltaképpen? (■Dspp/nso V lUpp lpl8?sipgfl 2V S3 ‘ip3Í -1S31U IptpfSlWp UDJlVjpA S3AO] y •IlOJ -ynsj U31U ‘132IA V 3U3)f U32D i(oqM03 y) KORPÁS ÁRPÁD Hiába Hiába, hiába, egér megy a bálba. Hiába, hiába, macska megy utána. Hiába, hiába, eb van a nyomába ’. Hiába, hiába, áll a bál a bálba ’. Hiába, hiába, nem megyek a bálba. Hiába, hiába búsulok, hiába! CÁPASIRATÓ A cápáknak nincs jó hírük. Ha a világ bármelyik sarkában megtámadnak egy fürdőzőt, ezt néhány órán belül szinte az egész világ tudja, s bár sosem látták élve, elborzadva hallgatják, milyen rémtettekre képes ez a fenevad. És milyen igazságtalan az ember: az ártalmatlan macskacápától éppúgy irtózik, mint a valóban veszélyes tigriscápától és az óriás, ám csupán parányi tengeri lényekkel táplálkozó bálnacápától. Pedig a cápák jelenleg nagyobb veszélyben vannak, mint amennyire ők veszélyeztetik az embert! Az utóbbi évek során ugyanis nagyon felgyorsult e halak pusztítása. De miért irtják a cápát, hisz túlnyomó többségüknek semmi haszna? A legnagyobb veszteség a véletlen befogás miatt éri őket. Csak a tajvani és a koreai halászok egyetlen év alatt 2,2 millió kék cápát pusztítottak el, miközben tintahalat akartak fogni. A kutatók szerint a kifogott cápák 90 százaléka tévedésből kerül a hálókba. Ezeket csak kiemelik, s amelyik még nem fulladt meg, agyonütik és visszadobják a tengerbe. A halászok azért bánnak ilyen kegyetlenül a cápákkal, mert úgy vélik, halzsákmányukat dézsmálják. Csakhogy az igazság más: a cápák mindenekelőtt öreg, beteg halakkal táplálkoznak, ezeket pedig a halászok úgysem tudnák eladni. Gondolkodom, tehát... Festő lóugrásban Ha az betűtől elindulsz, és lóugrásban haladva összeolvasod a betűket, nagy festőnk nevét kapod. Ki a magyar festő? Készítette: K. S. Szerkeszti: Tallósi Béla MEGFEJTÉS A január 15-ei számunkban közölt feladat megfejtése: 1. bokor-botor-bá- tor-sátor. 2. híd-hód-kód-kád-vád-váz-ház, 3. tej—fej—fel—fel—hal. Nyertesek: Kertész Erika: Felsőszeli. Ibolya Tamás. Komárom; Urbán Zoltán, Nagydaróc, Jeriga Orsolya. Nagymegyer; Horváth Virág és Máté. Guta. 0 1 A Y JL D 0 K A M U E N £ H. Y
