Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
Vasárnap 1995.január 22. PUBLICISZTIKA AZ ÍRÓI ELKÖTELE/ETJSÉG UJ-REGI MINTÁIRÓL A totalitarizmus irodalompolitikájának talán legbaljósabb kifejezése volt az „elkötelezettség”. Akivel kapcsolatban a sajtó ennek a hiányát kezdte emlegetni, az biztos lehetett benne, hogy hamarosan meggyűlik a baja a káderosokkal s a különböző pártós fegyelmi bizottságokkal. Az író köteles volt „elkötelezni” magát a pártnak, a „népnek”, a szocialista hatalomnak, a világbékének, sőt korábban még a mindenkori ügyeletes legfőbb elvtársaknak is. S jött az 1989-es év, s az „elkötelezettség” szót szinte egyik napról a másikra elfelejtettük. Egy-két évig az elkötelezetlen- ség, a szabadság eufóriájában éltünk, míg végül rá nem jöttünk, hogy a mi új szabadságunk tulajdonképpen „hatalmi vákuum”, bizonytalanság, sőt szkepszis, s a jobbik esetben is csak zavart tájékozódás az új helyzetben. Évek teltek el a funkcióvesztésnek ebben a bizonytalanságában is, s közben valószínűleg senki sem gondolt rá közülünk, hogy ha majd a „hogyan tovább, iroda- lom?”-féle eszmecserék úgy istenigazában elkezdődnek, megint az „elkötelezettség” kifejezésbe botlunk. Pedig így lett. Ma, amikor sokan úgy vélik, hogy a szocialista realizmus után a posztmodernnek is vége, a többszörös vákuumban egyre gyakrabban halljuk az „elkötelezettség” szót. Persze, ma szinte mindenki más-más irányban akarja magát elkötelezni. Hernádi Miklós (vigyázat, nem Gyula!) a Népszabadságban (1994. december 12.) például a tényekre akar felesküdni, mondván, hogy „Ami engem illet, száz posztmodern literátort adok bármikor egy jól becserkészett, iro- dalmilag megörökített tényért. Ezúton közlöm literátorainkkal: ha nem vesznek is tudomást róluk, azért vannak tények. ” Egészen más fekvésben beszél az írástudó elkötelezettségéről (a bukaresti A Hét 1994. november 14-i számában) Szegedy-Maszák Mihály, mikor Kosztolányi nyomán azt mondja: az írástudóknak „Elsősorban szakmájával szemben (kell felelősséget éreznie - T. Á.), ami író esetében annyit jelent, hogy anyanyelvének a lehetőségeit kell ismernie és kitágítania. ” Írásának más helyén a közép-európai író számára ezt a követelményt még megtoldja, így: „Valószínű, hogy az így* meghatározott vidékiesség elkerülésében rejlik a közép-európai írástudó legnagyobb felelőssége. Nehéz föladat ez, hiszen egyszerre több irányú figyelmet igényel, és mindjobban sürgeti a környező s a legfontosabb nyugati népek nyelvének elsajátítását, sőt távolabbi földrészek kultúrájának alaposabb megismerését... Növelni kellene a kétnyelvűek számát... ” Tovább tarkul a kép, ha a felvázolt elkötelezettségi irányok mellé odatesszük a nemrég nálunk (a Szlovákiai Magyar írók Társaságában) járt Varga Lajos Márton véleményét is, aki az előadását követően a hagyományos társadalmi elkötelezettséget szorgalmazó Szőke József hozzászólására olyan értelemben válaszolt, hogy az író életmodelljei- vel csak afféle „ajánlatokat” tehet TŐZSÉR ÁRPÁD a társadalomnak, s ezeket az ajánlatokat aztán a társadalom vagy elfogadja, vagy elveti. Amint tehát látjuk, az író ma újra akármerre indul, az elkötelezettségbe ütközik. Meglehet ugyan, hgy ha rossz irányba indul, a harmadik, negyedik lépés után már nem író úrnak, hanem politikus, szociológus vagy történész úrnak fogják szólítani, de ez nem változtat a tényen, hogy ma megint színt kell vallania. A különbség az egykori és mai állapota között csak annyi, hogy most válogathat az elkötelezettségi minták között kedvére. A szlovákiai magyar írástudó eddig többnyire rossz irányba indult, rosszul választott. Azt is mondhatnánk, hogy a könnyebb végét fogta meg a dolognak. Mert ugye könnyebben tesz szert hírnévre a kőműves, ha csizmákat fog készíteni (megcsodálják, hogy kőműves létére suszternek is milyen ügyes!), mint hogyha csak a saját szakmájának kötelezi el magát. A szlovákiai magyar írót 75 éven keresztül csak az ilyen gyanús ambivalens hírnév jellemezte. Az persze nem árt, ha az író más szakmához is konyít, sőt!, de elsősorban a saját mesterségének az eszközeit és munkaanyagát, a nyelvet ismerje mesteri fokon! A felvidéki magyar író Szlovákia és a szlovákiai magyar írásbeliség fennállásának háromnegyed évszázada során már volt politikus, szociológus, történész, pedagógus, de szuverén íróként, nyelvalkotóként eddig felelős műhelyekben még nemigen di- csérgették. Ideje lenne tehát talán az elkötelezettségek közül a mesterség, az írás, a nyelv elkötelezettségét is kipróbálnunk! Főleg most, mikor az irodalom számára más szerep már nem is igen maradt, mikor az egyéb feladatkörökre - hála istennek - már nálunk is kialakultak a politikus-, szociológus-, történész-, pedagógus- és egyéb teamek. Persze azzal én is tisztában vagyok, amivel Szegedy-Maszák Mihály tisztában van, nevezetesen, hogy Közép-Európában ez különösen „nehéz föladat”, mert itt a „vidékiség”, a „kizárólag önmagunkra figyelés ” szinte a génjeinkben van, de azzal is tisztában kellene lennünk (azaz az elméletével is foglalkoznunk kellene), hogy a közép-európai egzisztenciának - a nyelvet illetően - vannak bizonyos helyzeti energiái, hisz a kisebbségi lét például egyenesen rákényszerít bennünket, hogy az irodalomnak olyan központi kérdéseit, mint a beszédmód, a nyelvek kreolizációja (keveredése), a műformák stb. jóval egzisztenciálisabb szinten éljük meg, mint ahogy azt Európa más területein élik. Talán ennek a potenciális energiának a tudatosításából (is) táplálkoztak a nyolcvanas évek második felében és közvetlen nyolcvankilenc után néhány fiatal prózaírónk (Tálamon Alfonz, Mó- rocz Mária, Farnbauer Gábor, Fábián Nóra) művei, kár, hogy az utóbbi években mintha ezek a fiatalok is elbátortalanodtak volna: keveset vagy egyáltalán nem írnak. (Igaz, fél éve Farnbauernek a Romboidban - Ako keby címmel - megjelent egy szlovákul írt szövege, közvetlen példájaként a Szegedy-Maszák említette kétnyelvűségnek.) Pedig ha valaha, akkor most, az ortodox írói elkötelezettség követelményének re- aktivációja idején igencsak szükség volna az ellenpéldákra! S az írói elkötelezettség régi-új mintáinak a felsorolása mellett jelen írásom célja is éppen a szakmai elkötelezettségű példák sürgetése. *Szegedy-Maszák Mihály néhány sorral följebb Esterházy Pétert idézi, aki szerint „A provincializmus nem más, mint a kizárólag önmagunkra figyelés". Az „így meghatározott vidékiesség" erre a meghatározásra utal. tgy vortÁüt víz- Guríthatok újra? - kérdezte a tekepálya korlátjára könyöklő barátjától. Szilárd, a kisváros legvagányabb értelmiségi vállalkozója némán biccentett, majd a kezében fityegő söröskorsó alján lötyögő sört kezdte nézegetni. Ostoba kis hálát érzett, hiszen előbb veszítette el az elméletileg még elveszíthető utolsó húszasát. Így ennek a dobásnak nincs tétje, az automata tekepálya bérleti díját meg amúgy is a nyertes fizeti, mert errefelé ilyen a szokás. Várta hát, hogy az elvétett előbbi dobás után visszaguruljon a golyó. Ha nem hallatszott volna át az üvegfalon túlról a söröző pincérjének feminin kacaja, akkor akár saját szuszogását is meghallotta volna. Végre fokozatos gyorsulással elindult a vályúban a tekegolyó. Mikor végre megállt, két marokra fogta, s úgy vitte a gurítódeszka vége fölé. De akkor megszólalt a barátja:- Elnézlek itt már úgy két órája, mégsem értem, hogy lehet valaki ennyire kétbalkezes. Ne vágd oda a golyót a deszkára! Simán gurítsd el rajta, mert különben felpattan, elveszti a belepréselt erőt és a pörgését! Könnyű neked okosnak lenni, hetente kétszer órákat tekézel itt, gondolta magában, s irdatlan erővel elgurította a golyót. Nézett utána, s miközben sajgó derekát tapogatta, látta, mennyire egyenes vonalú az iránya, pörög, ahogyan annyiszor szerette volna. Tarol a golyó, s a sarkon legtovább állva maradó bábut is ledönti egy visszafelé guruló bábu. Pillanatokon belül villogni kezd a találatjelző: telitalálat.- Ha ilyeneket dobtál volna, talán a gatyámat is elnyered ma este. De hát ez már csak amolyan becsületgól volt - derűsködik a barátja, majd felhörpinti a korsó aljáról a maradék állott sörét.- Gyere, menjünk haza. Legalább ma aludjam ki magam, ha már erre vetett a jósorsod. Kifelé menet Szilárd félig hátrafordulva, hogy a feminin pincér meg a malacképű tulaj is hallja, megjegyezte:- Mert ezek csak a pénzt zsebelik be tőlünk, de enni már nem adnak a vendégnek. A két férfi úgy nézett utánuk, mintha az aznapi bevételt is a hónuk alá csapták volna. Ezt látva, Szilárd még bele is erősített:- Meglátod, barátom, ha jövőre erre jársz, már én leszek a tulajdonosa ennek a lebujnak. Megdolgozom érte, de csak azért is megszer- zem, hogy ez a káderpalánta ne tudja fillérekért bérelni az önkormányzattól. Kilépve a sárral kevert hóra, még megtoldotta:- Ez a pojáca az első önkormányzati választások előtt, még a kisprivatizációban megszerezte a bérleti jogot egy árverési színjátékban. Persze, kintélyszerzésről beszélt. Néhány éve még a városka amatőr színjátszóinak rendezője, meg amolyan Csemadok-mindenes volt. Naiv hittel az első órákban a kulturális szférában kezdett vállalkozni, de mostanra a diszkójából, a könyvesboltjából és a videókölcsönzőjéből csak az utóbbi maradt meg. Átnyergelt egy teljesen más ágazatra. Kereskedő lett, nagykereskedő. A „vedd és vidd” rendszerű raktáráruház bevételét még azzal is tetézi, hogy a kisfalvak magánkereskedőinek előzetes árukínálat alapján elkészített megrendeléseit mintegy házhoz szállítja. Egy könyvelője, egy raktárosa és egy targoncása van. Nekik is, magának is havi bért ad, de alIsten tekebábui azóta se fizette ki az összeget, mert hogy, hogy nem, ez a bárgyú nép az apját, a volt helyi nemzeti bizottság elnökét választotta meg polgár- mesternek. Egy hónapja aztán eldőlt minden, mint a tekebábuk. Az eddigi elöljáróságból mindössze ketten kapták meg a szavazatok többségét, új polgármesterünk meg szinte teljesen új képviselőtestületünk lesz. Az már biztos, hogy követeljük rajta az elmaradt összeget. Fizetni meg nem tud, mert az eddigi képviselőtestület korrumpálása százezreket vitt el. Megértheted hát, hogy inkább a saját hasznukat nézték, nem a városét. Szilárd méltatlankodásából egyáltalán nem a városáért, hanem a saját vállalkozásainak gyarapodásáért remegő atyafit hallotta kiszólni. Azt eddig nem mondta, hogy őt is megválasztották városatyának. Miközben minden szava a panaszáradat egy-egy cseppje volt, igazából mindvégig a gyarapodásáról, a gazdagodásáról, a tekalmazottait a forgalom alapján százalékarányosán is ösztönzi. Meg vannak elégedve, nincsenek lopások, rejtélyes hiányok, s maga is az országos átlagbér háromszorosából próbál megélni. Mindössze egy kisteherautót lízingel, saját kocsiját, amit még kiskereskedőként vásárolt, átíratta a cégre, s így a fenntartás költségeit jócskán mérsékelni tudta az adóalap terhére. A félhomályos mellékutcák járdáin botladozva kérdezi meg Szilárdtól:- Nem elégedhetnél meg azzal, amid van? Hiszen tekintélyedet is ennek a jómódnak köszönheted. Ezek emberszámba se vettek, míg népművelősködtél, ma meg képviselőjük vagy.- Látod, éppen ez az. Amíg nem tudok a magaméból annyit adni a színjátszóknak, a magyar iskolának meg a Csemadoknak, amennyit szeretnék, nem nyugszom. Ezek itt azt gondolják, hogy beálltam közéjük, s majd engem is korrumpálhatnak vagy rajtakapnak, hogy én korrumpálok közhivatalnokokat. Eszükbe sem jut, hogy az első, amit megszüntetünk, az a korrupció lesz. Ebben a kisvárosban mindennek meglesz a maga értéke, így előnyökhöz sem juthat senki. Nehéz lesz, embertelenül nehéz.- Kikben bíztok?- Önmagunkban meg Istenben. Az öreg Úristen majdcsak kigolyózza őket a tekepályáról.- Ti lennétek a tekegolyók, ezek meg a tekebábuk.- Van benne valami - mondja, s hangosan felnevet az éjszakában. A túlsó oldalon egy éber kutya ugatni kezd, vicsorog, s lába alatt ropogtatja havat. Egy fákkal teleültetett élőkért kapujánál áll meg Szilárd. Míg kulcsai után kutat a zsebében, folytatja a mondókáját.- Harminc paletta kristálycukorral meg egy ócska targoncával nyitottam a nagykereskedésemet. Két évig majdnem rongyosan jártam, s a szüleim nyakán élősködtem, mert ők adtak enni. Arra még futotta nekik, de alaptőkére meg árutőkére hitelt se kaptam. Mások röhögtek rajtam, hogy nem járok bulizni, nem luxusszállodákban kergetem a csajokat, nem mazdát, hanem egy kisteherautót lízingelek...Meg ezt a két szobát toldottam a szülői házhoz - mutat az élőkért fái mögé. A tuják, bukszusok sötét árnyai és a két cseresznyefa ágai között fehérre meszelt, emeltföldszintes villát sejdít meg a szeme.- Ha a pénzemet akarják látni, akkor a nagy- ker raktáromban kereshetik, de azt éjjel-nappal egy fegyveres őr vigyázza. Úgy mondta ki a „vigyázza” szót, mintha ama tekegolyót tartó kéz cselekedetéről beszélne, miközben bezárta a kertkaput.
