Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-25 / 26. szám
„Nyíltan be kell ismernünk, hogy az egyházban valamennyien bűnösök vagyunk!” - ezt a címet adta közelmúltbeli cikkének a 90 éves, rendkívüli tekintélyű Franz König bíboros, a második vatikáni zsinat egyik vezéralakja. Az ügy pedig, amely e szavakat kiváltotta, valószínűleg visszavonhatatlanul megváltoztat bizonyos dolgokat az osztrák katolikus egyházban. Homoszexuális-e Hans Hermann Groer, Bécs bíboros érseke? Zaklatott-e iskolás fiúkat tanár korában? Nemrégiben még elképzelhetetlen lett volna, hogy e témával kezdődjék a közszolgálati televízió híradója, ez kerüljön nem ám a bulvárlapok, hanem például a vallásellenességgel aligha vádolható komoly konzervatív lap, a Die Presse címoldalára. Nos, március 26-tól kezdve mégis ez történt. Akkor lépett ugyanis elő a 37 éves Joseph Hartmann mérnök a váddal: őt egy katolikus gimnáziumban húsz évvel ezelőtt az akkor egyszerű szerzetes-tanár homoszexuális kapcsolatra igyekezett rávenni, és ezzel lelkileg tönkretette. BEISMERŐ HALLGATÁS Természetesen felháborodott tiltakozás volt az első reagálás. A püspöki kar egységesen vezetője mellé állt, és ugyanannak az iskolának számos egykori diákja is kijelentette: rágalomról van szó. Az is jogos kérdésnek látszott: miért húsz év után áll elő vádjaival Hartmann? Nem Groer érsek küszöbön álló utódlásával kapcsolatos cirkusz-e ez az egész? Szavahihető ember-e ez a labilis idegzetű mérnök? Ám a kérdésekre válaszok is érkeztek. Például az, hogy a férfi nagyon keservesen dolgozta fel magában a történteket és félt is a nyilvánosságtól. Most pedig éppen a bíboros érsek egyik pásztorlevele oldotta fel benne a gátlást, mert az képmutató módon egyebek közt a gyermekek megrontói ellen mennydörgőn. Továbbá megszólaltak más egykori diákok is, akikkel ugyanaz történt, mint Hartmannal. Sőt egy pap is elmondta a televízióban: Groer annak idején vele is próbálkozott. Igaz, ez az Udo Fischer atya közismert „lázongó” pap, aki szembekerült püspökével (nem Groerrel), de amikor a történtek után, saját állítása szerint, rögtön jelentést tett rendi elöljárójának, akkor még nem volt az. Közben az érintett, Hans Hermann Groer makacsul hallgatott. Ez persze magyarázható azzal, hogy ha egy vád abszurd, akkor egy ilyen társadalmi rangú ember megalázónak érezné a védekezést, a tagadást. (Annyit végül kimondott, hogy a vád „VALAMENNYIEN BÍJTVÖSÖKL VAGYUIVK.” nem igaz.) Ám sokan mások, köztük a hívek egyre jelentősebb része úgy vélte: a hallgatás beismerésnek is felfogható. Ha az érsek úgy érzi, megrágalmazták, akkor indítson pert. Sorra nyilatkozott az Actio Catholica és a Caritas vezetősége, mind a négy katolikus teológiai kar dékánja és több világi katolikus szervezet vezetője (ezeket mind a püspöki kar jóváhagyásával nevezik ki!), hogy Groer érseknek meg kellene szólalnia. Ő azonban mindezt elengedte a füle mellett. Az ügy kapcsán persze sok más is szóba került. Kratzl püspök azt mondta, hogy „aki a nyilvánosság előtt működik, annak el kell viselnie a bírálatot”. Klaus Küng püspök viszont arra emlékeztetett, hogy az egyház „üldöztetések” idején szokott erőt meríteni az újrakezdéshez. Ez aztán számos papot és világi katolikus személyiséget késztetett arra, hogy figyelmeztessen: a békés, demokratikus Ausztriában, amelynek államfője a kormánykoalícióban is részt vevő, kereszténydemokrata jellegű Néppárt jelöltjeként került székébe, elég nevetséges lenne „keresztényüldözésről” beszélni, továbbá nagy hibát követ el az egyház, ha egy személy elleni - akár jogos, akár jogtalan - bírálatot vagy támadást intézményesen magára vesz. Megszólaltak a keresztény homoszexuálisok szervezetei is. Milyen érdekes, mondták, hogy bennünket nem akar befogadni a hivatalos egyház, noha hívők vagyunk, de ha főpapról van szó, egyszerre a megbocsátó hangok kezdenek felerősödni. Pedig természetesen nem az a baj, hogy az érsek esetleg homoszexuális; neki éppúgy joga van erre, mint bárki másnak. Itt egyrészt arról van szó, hogy az egyház álláspontja képmutató és kettős mércét takar, másrészt arról, hogy ha egy pedagógus kikezd a neki kiszolgáltatott kiskorúval, akkor mellékes, hogy kisfiúról vagy kislányról szól-e a történet: a tény önmagában megengedhetetlen erkölcsileg. Mellékvágány: a 65 éves Augustin Wanger plébános bejelentette, hogy 30 évvel ezelőtt neki is volt egy szerelmi kalandja egy kollégista fiúval. „Egyedi eset volt és nagyon sajnálom”, mondja ma a pap, majd hozzáteszi: „a cölibátus bizonyosan probléma”. Eközben a bécsi és a grazi teológia dékánja kijelentette: változtatni kellene a püspökkinevezés módszerén, több beleszólást kellene adni a helyi egyháznak, és esetleg orvosi, lélektani szempontból is megvizsgálni a jelölteket. A háborgás oka ugyanis nem csupán a papság esetleges nemi élete. Az erősen konzervatív Kurt Krenn kinevezése ellen az összes egyházi szervezet tiltakozott, beiktatásakor tüntetők (nem antiklerikális hitetlenek, hanem katolikus aktivisták!) fogadták, és papjainak egyharmada kerek perec megtagadta az engedelmességet. Erre még a grazi püspök is azt mondta: ő távozna tisztségéből, ha ilyesmi történne vele. NYITOTT KÉRDÉSEK Salzburgban ugyancsak a közelmúltban mondott le a papi tanács elnöksége, tiltakozásul amiatt, hogy sem az egyházi lap főszerkesztőjének leváltásáról, sem az új segédpüspök kinevezéséről nem kérdezték meg őket, tudniillik ők egyik döntéssel sem értenek egyet. A bécsi ügy hivatalos része lassan lezárul. A püspöki kar április 5-én ugyan újraválasztotta elnöki tisztségébe Groer érseket, de a kétharmados többség csak a harmadik menetben jött össze. Másnap Groer lemondott. Az új elnököt, Johann Weber grazi püspököt a hívek által kedvelt, megbékélésre törekvő embernek tartják. Aztán április 13-án a Vatikán utódlási joggal felruházott, ún. koadjutor-érseket nevezett ki Groer mellé Christian Schönborn segédpüspök személyében, és mire e sorok megjelennek, az érsek talán még meg is kapja végleges felmentését a tisztségéből, s elvonulhat a számára kijelölt kolostorba. Számos kérdés azonban továbbra is nyitva marad. Például az, hogy végül is mi köze a külvilágnak egy egyház belső ügyeihez. Van- e joga a nem vallásos vagy más felekezet- hez tartozó embernek véleményt nyilvánítani arról, mit hirdet papjai vagy hívei számára a katolikus egyház? Nos, a csattanós - igenlő - választ éppen II. János Pál pápa adta meg egész működésével, s jelesül nemrég kiadott új enciklikájával. Ha ugyanis egy közösség az egész emberiség számára fogalmaz meg normákat, és saját erkölcsi felfogását szeremé az államok törvényeibe is kötelezően belefoglaltatni, akkor igenis jelentősége van annak, hogy e normákat nemhogy egyszerű hívei, hanem még a felszentelt apostolutódok, a püspökök egy része sem tudja vagy akaija érvényesíteni saját életében. Életidegenek ezek a normák - mondják sokan, amikor „Az élet evangéliuma” lapjain ismét a terhességmegszakítás, a fogamzásgátlás, a mesterséges megtermékenyítés, sőt a terhesség alatti orvosi vizsgálatok elítélésével találkoznak. Vagy amikor a közelmúltban azt erősítette meg a Vatikán, hogy aki polgárilag elvált és új polgári házasságban él, s bár első házassága templomban köttetett, azt akkor sem lehet a szentségekben részesíteni, ha mélységesen hívő és válásának súlyos oka volt (Közben akinek sok pénze és összeköttetése van, vagy uralkodóházból származik, mint a viharos szerelmi életű monacói hercegkisasszony, annak azért egyházilag is érvénytelenítik a házasságát.) Mások azt mondják erre: de hát a pápa nem mondhat mást! Neki a hit örök igazságait kell hirdetnie, és nem változtathatja véleményét közvélemény-kutatásoktól függően. Nem hajolhat meg az „erkölcsi relativizmus” előtt. Igen ám, csakhogy az erkölcsök - tetszik, nem teszik - relatívak. Térben és időben változóak. Az egyházi felfogás is. Ezt tudja, aki ma Afrikában dolgozik a katolikus egyházban, és az is, aki az 500 vagy 1000 évvel ezelőtti állapotokat ismeri. A 2000 éves történet első felében például nyugodtan nősülhettek a papok, s volt idő, amikor bíborosok és pápák gyerekei lettek az újabb bíborosok. Továbbá a mai anglikán, lutheránus, református papok és püspökök is családban élnek, és a mai ökumenikus világban már őket sem tekintik eretneknek. A katolikus „szigor” persze, ismétlem, az egyház belső ügye lenne - ha nem származnának belőle emberi tragédiák, amelyek nemcsak a papokat, hanem esetleges áldozataikat vagy szerelmi partnereiket is érintik. (Az Egyesült Államok katolikus egyházmegyéi már több százmillió dollár fájdalomdíjat fizettek ki iskolásfiúk és -lányok családjának, a Santa Fé-i főegyházmegye pedig, amelynek érseke hasonló ügyek miatt mondott le, a pénzügyi csőd szélére került.) PÁPAI HADÜZENET A világ egyébként a jelek szerint egyre nagyobb mértékben elutasítja mindezt. A Az egyház belső ügye? katolikus hívők mind többen alkalmazzák a fogamzásgátlást, és elismerik ugyan, hogy a terhességmegszakítás nem jó dolog, de végső soron az anyára kell bízni, mi történjék. Továbbá nem lehet egyszerre tiltani az abortuszt, illetve mindazt, amivel elejét lehet venni. Hétről hétre gyakoribb, hogy püspökök, neves teológusok szállnak szembe a Vatikán merev álláspontjával. Nem lesz könnyű dolguk tehát azoknak a meggyőződéses hívőknek, akik fejet hajtanak a pápa előtt és kötelességüknek tartják követni őt, de ugyanakkor modem demokratikus társadalmakban élve látják és értik, hogy e nézetek megvalósíthatatlanok és főleg nem erőltethetők rá az emberekre az államhatalom, a törvényhozás segítségével. („Nem keresztyének számára egy keresztyén mértékű és erkölcsű törvényt erőszakkal alkalmazni nem lehet” - mondta Szebik Imre evangélikus püspök Pintér Dezsőnek a Magyar Hírlapban. Milyen egyszerű! De hozzáteszem: hatalmi erővel a hívők számára sem érvényesíthető mindez. Tessék meggyőzni a híveket! Hiszen válni, óvszert használni, terhességet megszakítani nem kötelező, csak lehetséges.) Nehéz dolguk lesz az új enciklika nyomán azoknak a politikusoknak is, akiknek pártja keresztény szellemet, erkölcsöt, értékeket hirdet. Mert nyíltan nem tagadhatják meg a pápai enciklikát, miközben pontosan tudják, hogy párthíveik zöme nem fogadja el annak tartalmát. És mivel mindez hatással van mindazon országok politikai életére, amelyekben többségként vagy jelentős kisebbségként katolikusok élnek, a dolog nem egyházi belügy. Már az sem, hogy zaklatott-e iskolásfiúkat évtizedekkel ezelőtt a bécsi bíboros érsek, az pedig még kevésbé, hogy a pápa szerint a hívő ember „nem működhet együtt olyan civil törvény- hozással, amely ellentétben áll Isten törvényével.” Ez bizony hadüzenet. Pedig a Bibliában szó van arról, „ki kardot fog”... De persze nem eszik olyan forrón a kását. Az egyház 2000 év alatt megtanulta, hogyan kell váltogatni a hősies gesztusokat és kemény szavakat az ügyes taktikával és finom diplomáciával. Minden lecseng egyszer, igaz, aztán esetleg kezdődik egy újabb ügy. A lehetséges konfliktus nem hiányzik senkinek, de nyilván túléli mind az egyház, mind a modem, demokratikus, világi állam. Ám a bécsi botrány arra utal: aki az egész világnak akaija megszabni, hogyan éljen, annak nem haszontalan, ha előbb saját házában tesz rendet. Vagy magába szállva végiggondolja, miért nem sikerül még az sem. Domány András (168 óra) BEPILLANTÁS a grafológiába Olvasóink közül sokan nyilván az írásjellemzésükre is kíváncsiak. A hatrészes sorozatot követően hetente kisorsolunk valakit (valakiket), aki(k)nek írását grafológusunk a lapunkban jellemzi majd. A sorsolásban csak azok vehetnek részt, akik a hatrészes grafológiaiskola legalább három szelvényét beküldik szerkesztőségünkbe (egyszerre), és mellékelik a kézírásukat is. Mivel az írásjellemzés anonim, jeligés leveleket, illetve írásmintákat várunk. A szelvényeket a következő címre küldjék: Vasárnap szerkesztősége, Pribinova 25, 819 15 Bratislava. A borítékra írják rá: Grafológia. Az aláírások Aláírásunkkal röviden összefoglaljuk, jellemezzük önmagunkat. Vannak emberek, akik természetükből, jellemükből fakadóan „különleges” aláírásra vágynak és igyekeznek begyakorolni valamiféle egyéninek tűnő formációt. A közelmúltban láttam egy aláírást, amelyben a keresztnév egyértelmű áthúzását fedeztem fel. Aki a keresztnevét áthúzza, az „Élet Könyvéből” húzza ki magát. Nézzünk meg néhány aláírást, melyek között ismert neveket is találunk. Dr. Trogawa Rimpoche Lama Samphel tibeti orvos aláírása annak ellenére, hogy idegen írásjelekből áll, árulkodó. Kérem, figyeljék meg a felső zónát, mert egyértelműen látható a tibeti lámákra jellemző szellemiség. A világhírű „boldog bohóc”: Gróck aláírása. J Nézzük meg egy alpinista aláírását, akinek életcélja a hegycsúcsok meghódítása. 1 axXo. C^aA&O Greta Garbót milliók tisztelték. Kollégái között nem érezte igazán otthon magát. Mindez érthető, ha az aláírását szemléljük: egyszerűségét, őszinteségét és szerénységét nem tudta velük megosztani. Walt Disney amerikai rajzfilmművész, producer aláírása a fantáziadús játékosságot érezteti. & cdJ& C Egy minden áron eredetieskedő fotográfus. Elvis Presley így írta magát alá. Ha valaki olvashatatlanul úja alá a nevét, az nem vállalja a felelősséget tetteiért. Amikor az aláírás nagyobb a szövegnél, büszke és önérzetes emberrel van dolgunk, aki a szövegben levő kisbetűivel szerénynek akaija magát feltüntetni előttünk. Ha a szöveg nagyobb az aláírásnál, akkor a félénkséget, kisebbrendűségi érzését titkoló ember a szerénység mögé akar bújni. Aki ugyanolyan nagyságban és formában úja alá a nevét, mint bármely szöveget, az nem akar kiemelkedni a tömegből, egyszerű és természetes. A zárkózott ember hajlamos a nevét körbe zárni, ami egyben az aláírás befejező vonala. Fölülhúzott nevek a szellemi értéket hangsúlyozzák. Aláhúzott név büszkeséget és sokszor öntúlértékelést mutat. Ha valaki alul és felül is húz vonalat, az nagyon túlértékeli magát. (Folytatjuk) MINDENFÉLE 1995. június 25. IfeSd/TIHp
