Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-04 / 23. szám

VIDÉKI FUTBALLCSAPAT A NÉMET BUNDESLIGA ÉLMEZŐNYÉBEN

FREIBURG,

MINT EGYKOR DUNASZERDAHELY

Nincs Németország határain túl is elismert szakedzők híján a Bundesliga. Elég csak a nemzetközi labdarúgás egyik legeredményesebb trénerét, a Bayern szakvezetőjét, Tra- pattonit, a brémai sikerkovácsot, Rehhagelt vagy a Dortmund mesterét, Hitz- feldet megemlíteni. Mégis, a legilletékesebbek - a Bundesliga 350 játékosa - Volker Finkét, az SC Freiburg edzőjét választották 1994-ben a legjobb trénernek, aki egyébként a rangos német sportláp, a Kicker szerint tavaly az év embere volt.

Szinte hihehetlenül irracionális ez az egész Finke-féle história. Most, amikor a labdarúgás kemény üzlet, a szórakoztatóipar része, egyszer csak belecsöppen a nagy bizniszbe egy történelem-testnevelés szakos gimnáziumi tanár egy egyetemi gárdával, s már az őszi idény után negyedikként olyan sztárcsapatokat utasított maga mögé, mint a Bayern, a Frankfurt, a Leverkusen és a többiek. Most pedig, a 30. forduló után (a kézirat nyomdába adása idején) a harmadik helyen áll, három ponttal lemaradva a listavezető Bréma mögött.

Nevetségesen kevés (Bundesliga-mértékkel mérve természetesen) költségvetéssel, 13 millió márkával olyan sikert produkál, amire szinte nincs magyarázat. De a példa nyomán úgy tűnik, fanatizmussal, érzelemmel, hozzáértéssel még a pénz könyörtelen világában is lehet csodákat produkálni.

A 46 esztendős Volker Finke 12 évet a Hannover melletti Nienburgban tanított, s közben csupán kiscsapatokban futballozott. Huszonhét évesen játékosedző lett a SV Welingennél, s az itt eltöltött kilenc esztendő során ötször jutott csapata egyre magasabb osztályba. Söprögetőt játszott, mert szerinte egy játékos-edzőnek ez a legideálisabb poszt: hátulról jól figyelheti egész csapatának játékát. Innen a Havelse együtteséhez szerződött, ahol különleges tettet hajtott végre: a „falusi csapatának nevezett együttest a Bundesliga II-be vezette. Ez a bravúr már Németország-szerte komoly visszhangot váltott ki, s a fekete-erdői Freiburgból kapott ajánlatott. És az egyetemi város együttesét a német közvélemény általános megrökönyödésére a legmagasabb osztályba juttatta. A sztárcsapatok vezetői csak mosolyogtak, mondván, megvan az egyik biztos kieső. Majdnem igazuk lett, de nagyszerű véghajrával végül a Freiburgnak sikerült bentmaradnia. Magasabb osztályba feljutott gárdák esetében az a megállapítás járja, hogy az első esztendő könnyebb, viszi őket a lendület és a lelkesedés, a második év a kritikus. Általában a tézis megállja a helyét, ám a Freiburg a Bundesliga légkörét megszokva egyre érettebb játékkal rukkolt elő.

És hogy mit tett Finke? Először is, Freiburgba érkezve felmérte a csapat képességeit. Másodszor: a szűkös anyagi lehetőségeket szem előtt tartva nagy szakértelemmel választottaki a megfelelő játékosokat. Az 1991 előtti Freiburgból mindössze három labdarúgó maradt! Jórészt ismeretlen futballistákból egységes, sajátos stílúsú, látványos labdarúgást játszó együttest faragott. Lám: ősszel a külföldön nem különösebben jegyzett argentin Rodolfo Estebar Cordo- so a góllövőlista élcsoportjában van. Amikor majd három esztendeje leigazolta az albán Rraklit, sokan csak legyintettek; erre a szkipetárok földjéről érkezett jövevény góljai jelentős szerepet játszottak a feljutásban. Végül Finke edzősé- ge alatt Stefan Miillerből utánpótlás-, Jens Todtból pediglen nagyválogatott lett. És ott van még a gólerős Spies...

Másfél esztendővel ezelőtt Finkét a frankfurti elnökhelyettes, Bemd Hölzen- bein szerette volna megnyerni az Eintracht edzőjének. Ő azonban visszautasította az óriási lehetőségnek látszó ajánlatot, mondván, már elígérkezett a következő évre is Stocker freiburgi elnöknek. Úgy gondolta, itt egy hullámhosszon van azokkal az emberekkel, akikkel dolgozni szeret, s különben is, már szavát adta. A szenvedélyes, érzelmekkel teli ember nem tekinti a labdarúgást csupán a szórakoztatóipar egyik ágának. Csodálatos dolognak tartja a futballcsapat felkészítését, élvezi, hogy nyomon követheti a fejlődést. Tökéletesen ellentétes az elképzeléseivel a „fejeknek kell hullani” elv, az „állandóan új arcokra van szükség” szemlélet, a három vereség utáni válságstáb felállítása és rendkívüli ülés összehívása. Elképzeléseivel ellentétes, hogy egy labdarúgót három jó mérkőzés után válogatott szintűnek nevezzen, és ezért piaci értéke milliós nagyságrendűvé legyen.

Freiburg magányos tisztás a Bundesliga dzsungelében. Csak egy példa erre. Jóllehet lehetőségük lett volna a tavalyi bajnokság végén egy kétmillió márka értékű játékos megvásárlására, a freiburgiak mégsem tették. Hiszen kiharcolták a feljutást, majd a bentmaradást, és a sztárigazolásnak a csapatszellem látta volna kárát. S Finke szerint a kenyéririgység a csapat haláltusájának a kezdete lehet. Szerinte az erőt inkább a jobb játékosok megtartásával és a jövedelmek fokozatos emelésével kell növelni. A szociális érzékenységgel megáldott edző arra is odafigyel, honnan, milyen környezetből érkeznek labdarúgói, mert jó eredményt megasztárok nélkül csak különleges odafigyeléssel lehet elérni. S tudja azt is, hogy csak a sikert nem kell magyarázni.

Ma már Finkét nem nevezik naiv idealistának. Ugyanakkor a Freiburg sikere felélesztette az emberekben azt a rég elfeledett álmot, miszerint nagy pénz helyett a tudás, a kreativitás és a harmónia is elvezethet a csúcsokig - a Freiburg esetében a nemzetközi kupaporondra. Finke a földön járó emberek fajtájához tartozik, s reméli, hogy csapata is megmarad a realitás talaján. Ugyanakkor vallja és nem szégyelli: nem hiányzik belőle egyfajta idealizmus. Álmodik is. A tizennyolcezres stadion helyett egy harmincezresről. Mivel a menedzseri munkát is ő végzi, könnyen elképzelhető, hogy ez az álom valóra válik. A freiburgi stadionba hetekkel a mérkőzések előtt minden jegy elkel, s ez így lenne a 30 ezres stadionban is. Mert Freiburgban társadalmi esemény meccsre járni. (Emlékeznek? Így volt ez valamikor Dunaszerdahelyen is. Csak akkor ott másképpen futballoztak, mint napjainkban.)

Finkéről azt tartják, ő a megfelelő ember a megfelelő helyen. Különleges megtiszteltetés számára, hogy edzőkollégái is a legnagyobb elismeréssel szólnak róla. Például Beckenbauer: „Élmény nézni a freiburgiak játékát. Finkének sikerült valami újat hozni a Bundesliga világába. ”

A mindig mértéktartó tréner joggal vívta ki az általános megbecsülést. Alakuljon bárhogy is a hajrá a bajnokságban, érdemei elvitathatatlanok. (tv)

»Játszik Boris Becker? Akkor megnézem a tévéközvetítést” - hallani Németország szinte minden tájáról, amikor valamelyik tornán megjelenik a 28 éves, 192 cm magas és 85 kg súlyú, jellegzetes alakú, vörös hajú teniszező. Sokan szinte nem is lélegzenek, ha pályára lép. Minden áron szurkolnak neki, elnézik minden hibáját, extravaganciáját, rossz hangulatát. Magyarán, a Becker-mánia már hosszabb ideje dívik Németországban. Megnyerte magának az egész nemzetet, s csak nehezen magyarázható meg, miért éppen ő, hisz nemegyszer csalódást okozott hódolóinak; amikor példáid nem volt hajlandó indulni a Davis Kupa-csapatban. Mindezt már elfelejtették. Az idén visszatért és óriási meccseket vívott a hollandok ellen. Az ATP-ranglistán lecsúszott a 10. helyre, Michael Stich a második volt, mégsem jelentett semmit a németeknek. Vártak az isteni Boris újjászületésére. És ez be is következett. Pillanatnyilag a világ- ranglista 3. helyén áll. Mi a különbség Becker és Michael Stich között?

„Mindketten wimbledoni győztesek, mindketten évek óta a világ abszolút élvonalába tartoznak. Mégis úgy tűnik, óriási a differencia.

Stich nyerhet Grand Slam- tomát, de a nemzet mégsem fogja úgy szeretni, mint Beckert, aki ugyanazokon a seregszemléken már az első fordulóban kiesik. A németek több mint 60 százaléka Stichet jobb teniszezőnek tartja Beckemél, 70 százaléka szívesebben kölcsönözné neki személyautóját, kétharmadának rokonszenvesebb riválisánál. De mit számít mindez! Arra a kérdésre, ki a nagyobb egyéniség és kinek szurkolnak, a német IJ 4 ' 1* M

nemzet egyértelmű válasza: -----------------'----------“---------------™-------------------------1--------------'

Bo

ris Beckernek. Boris Becker és Michael Stich

am elkezd iskolába járni, és nem lehet velem világ körüli útjaim során. A család nélkül nincs esélyem. Ha Barbara feleségem és fiam valamilyen oknál fogva nem lehetnek mellettem teniszkalandozásaim során, azonnal befejezem karrieremet. ” Addig is Becker újra attakot indít a világelsőség visszaszerzésére. „Olyan frissnek érzem magam, mint tíz évvel ezelőtt, képes lennék naponta játszani. És naponta győzni.” A sikerekhez vezető úton nem a pszichológustól kapta a mentális erőforrást, hanem fia megszületésétől. Másfél esztendővel ezelőtt ellenfelei így viccelődtek: Boris állapotosabb Barbaránál. A nehézkes, bárdolat- lan Becker futószalagon szenvedett vereséget a tornák első fordulójában. Egészen 1994. január 18-ig. Ekkor született a várva várt gyerek. Nick Bollettieri és főleg személyes tanácsadója, Axel Meyer-Wölden világosan megmondták, mit várnak az újdonsült apától: becsületes játékot, s visszakerülést a világranglista abszolút élmezőnyébe.

És Boris ilyen értelemben cselekedett. A mindig panaszkodó, rigo- lyás fiatalember triumfálisan tért vissza. Tavalyi „hadjáratának” csúcsa Stockholmban volt, ahol három nap alatt legyőzte Stichet, Iva- nisevicset és Samprast, tehát a világranglista első három helyezettjét. Egyetlen hibáján nem tudott javítani. Hogy időről időre ne essen ki

1.

Becker árnyéka mindenhová követi Stichet. Amikor 1991-ben a wimbledoni torna döntőjében legyőzte a leimeni nagy esélyest, a nép nem örült az új német csillag sikerének. Becker vereségén siránkozott. Annak ellenére, hogy Elmshom szülötte még ugyanabban az esztendőben a világranglista negyedik helyére került, csak egyszer váltotta ki honfitársai lelkesedését: a 92-es barcelonai olimpián. Ott megnyerte a párost - természetesen Beckerrel. A későbbiek során sem kényeztette el Fortuna istenasszony Stichet. Bármit is csinált, a nép Beckert imádta. 1993-ban Stich győzött a frankfurti ATP-toma döntőjében. A szurkolók reakciója: kár, hogy kvalifikálta magát a seregszemlére. Mert az első, aki nem fért be a a világ legjobb nyolc teniszezője közé, természetesen Boris Becker volt. A világ legsokoldalúbb játékosának tartott Stich tavaly sikert sikerre halmozott, de a németek csak az év vége felé kezdtek igazán érdeklődni eredményei iránt. Ekkor ugyanis Becker és Stich között dőlt el, ki kerül nyolcadikként a hagyományosan Frankfurtban rendezett nem hivatalos vb-döntőbe. A rokonszenv magától értetődően Becker felé irányult, aki aztán egészen a fináléba jutott.

1995 januátjában újabb konfrontáció következett. Becker, aki előtte lemondta a Davis Kupában való szereplést, újra szeretni kezdte ezt a versenysorozatot, melynek minden idők legeredményesebb játékosa. Stich korábban Becker nélkül is győzelemre vezette a német csapatot, azonban tudta, mi vár rá. A háttérbe szoruló második számú játékos sorsa. A valóság mégis felülmúlta a várakozást. Stich győzelme Ivanisevics ellen távolról sem váltott ki olyan visszhangot, mint Becker sikere az eléggé ismeretlen Hirszon ellen. A barcelonai olimpia óta ismét együtt szereplő páros idő előtt biztosította a németek győzelmét. Jellemző lefolyása volt az

utolsó játéknapnak. Stich Hirszon ellen is becsületesen végigküzdötte a meccset, Beckert hiába várta telt ház a karlsruhei Europahalleban; a világranglista harmadik helyezettje sérülésre hivatkozva nem lépett pályára. Természetesen az orvos is rábólintott. Hogy Becker a másnapot a kisváros Lourdes csodatevő forrásánál vagy másutt töltötte, nem tudni. Csak annyi biztos, még egy nappal később Mar- seille-ben frissen cikázva vette egyik akadályt a másik után és megnyerte a tornát.

„Ez a foglalkozásom. Játszanom kell, ha nem is vagyok teljesen egészséges. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szabadságra menjek, mint Stich ” - kommentálta Becker az esetet. Stich „szabadsága” az volt, hogy Mannheimben jótékonysági tornát szervezett, megnyerte azt, s az egymilliós márka bevételt a beteg gyerekeknek ajánlotta fel.

2.

A német újságírók részéről a hazai tornákon óriási az érdeklődés Becker iránt. Az angolul és németül feltett kérdések özönét rendszerint az ATP hivatalos képviselőjének energikus közbelépése állítja meg. Stich prezentációja mindössze két percig, néhány udvariaskodó kérdés erejéig szokott tartani. A 26 éves teniszező, intelligenciájának köszönve, képes elviselni a nem éppen kellemes szituációkat. Egyszer azonban már nem bírta idegekkel. A frankfurti ATP-tomán Beckertől elszenvedett veresége után így fakadt ki: „Elfogadom, hogy többen szurkolnak Borisnak. De száz az egyhez arányban? Helyenként az járt a fejemben, milyen jól érezné magát Frankfurtban egy dán vagy svéd játékos, biztosan akadna ötven szurkolója. Nekem egy sem volt. ”

Hogy a helyzet megváltozzon, ahhoz Stichnek várnia kell még két-három esztendőt. Erre az időszakra jelezte Becker pályafutásának befejezését: „Ez a pillanat akkor jön el, amikor Noah Gabriel fimindenki megdöbbenésére a tornák első fordulójában. Valószínűleg ez már úgy hozzá tartozik, mint a borostás arc.

A győzelmekkel és a vereségekkel azonban nem magyarázható Becker népszerűsége, nem ez az oka, hogy telt házakat vonz szerte a világon. Becker valami olyasmivel rendelkezik, amit nem lehet megtanulni: karizmatikus egyéniség, aki képes megigézni és lenyűgözni az embereket. Beckert lehet szeretni vagy gyűlölni, de nem lehet észre nem venni, nem lehet közömbös iránta az ember. Becker viccelődhet és viselkedhet éretlen gyerek módjára, órákig osztogathat autogramot vagy cserbenhagyhatja hódolóit, lehet arrogáns, ám mindig megmarad egyéniségnek.

A németeknek mindig voltak bálványaik. Becker is az. Ha nem lenne, valakinek művileg vállalnia kellene a szerepét. Az olyan helyzetek, mint amilyen mondjuk 1986-ban volt Hartfordban, amikor Davis Kupa-meccsen Becker hatórás csata után értékesítette első meccslabdáját John McEnroe ellen, és utána a német zászlóval körbefutotta a pályát, extázisba hozzák az egész nemzetet.

Becker három wimbledoni diadala után (1985, 1986, 1989) Németországban kétszeresére nőtt a teniszezők száma. Voltak idők, amikor magas rangú politikusok külföldi látogatásaik során Becker minden egyes játszmájának eredményéről tájékoztatást kértek, vagy amikor a titkárnő megszakítva a fontos kereskedelmi tárgyalást bejelentette: Beckernek sikerült a break.

Muhammad Ali, az ember holdra szállása és a keletnémet határok megnyitása óta Becker mérkőzései jelentik az első számú eseményt, amelyért az egész német nemzet képes éjjel felkelni, hogy megnézze a tévéközvetítést. Ki tudja, hogy azt a napot, amikor a tömeg kedvence lelép a tenisz színpadáról, nem nyilvánítják-e Németországban állami gyásznapnak. Tomi Vince