Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-04 / 23. szám

VIDÉKI FUTBALLCSAPAT A NÉMET BUNDESLIGA ÉLMEZŐNYÉBEN FREIBURG, MINT EGYKOR DUNASZERDAHELY Nincs Németország határain túl is elismert szakedzők híján a Bundesliga. Elég csak a nemzet­közi labdarúgás egyik legeredményesebb trénerét, a Bayern szakvezetőjét, Tra- pattonit, a brémai sikerkovácsot, Rehhagelt vagy a Dortmund mesterét, Hitz- feldet megemlíteni. Mégis, a legilletékesebbek - a Bundesliga 350 játékosa - Volker Finkét, az SC Freiburg edzőjét választották 1994-ben a legjobb tréner­nek, aki egyébként a rangos német sportláp, a Kicker szerint tavaly az év embe­re volt. Szinte hihehetlenül irracionális ez az egész Finke-féle história. Most, amikor a labdarúgás kemény üzlet, a szórakoztatóipar része, egyszer csak belecsöppen a nagy bizniszbe egy történelem-testnevelés szakos gimnáziumi tanár egy egyetemi gárdával, s már az őszi idény után negyedikként olyan sztárcsapato­kat utasított maga mögé, mint a Bayern, a Frankfurt, a Leverkusen és a többiek. Most pedig, a 30. forduló után (a kézirat nyomdába adása idején) a harmadik helyen áll, három ponttal lemaradva a listavezető Bréma mögött. Nevetségesen kevés (Bundesliga-mértékkel mérve természetesen) költségve­téssel, 13 millió márkával olyan sikert produkál, amire szinte nincs magyarázat. De a példa nyomán úgy tűnik, fanatizmussal, érzelemmel, hozzáértéssel még a pénz könyörtelen világában is lehet csodákat produkálni. A 46 esztendős Volker Finke 12 évet a Hannover melletti Nienburgban taní­tott, s közben csupán kiscsapatokban futballozott. Huszonhét évesen játékos­edző lett a SV Welingennél, s az itt eltöltött kilenc esztendő során ötször jutott csapata egyre magasabb osztályba. Söprögetőt játszott, mert szerinte egy játé­kos-edzőnek ez a legideálisabb poszt: hátulról jól figyelheti egész csapatának játékát. Innen a Havelse együtteséhez szerződött, ahol különleges tettet hajtott végre: a „falusi csapatának nevezett együttest a Bundesliga II-be vezette. Ez a bravúr már Németország-szerte komoly visszhangot váltott ki, s a fekete-erdői Freiburgból kapott ajánlatott. És az egyetemi város együttesét a német közvéle­mény általános megrökönyödésére a legmagasabb osztályba juttatta. A sztár­csapatok vezetői csak mosolyogtak, mondván, megvan az egyik biztos kieső. Majdnem igazuk lett, de nagyszerű véghajrával végül a Freiburgnak sikerült bentmaradnia. Magasabb osztályba feljutott gárdák esetében az a megállapítás járja, hogy az első esztendő könnyebb, viszi őket a lendület és a lelkesedés, a második év a kritikus. Általában a tézis megállja a helyét, ám a Freiburg a Bun­desliga légkörét megszokva egyre érettebb játékkal rukkolt elő. És hogy mit tett Finke? Először is, Freiburgba érkezve felmérte a csapat ké­pességeit. Másodszor: a szűkös anyagi lehetőségeket szem előtt tartva nagy szakértelemmel választottaki a megfelelő játékosokat. Az 1991 előtti Freiburg­ból mindössze három labdarúgó maradt! Jórészt ismeretlen futballistákból egy­séges, sajátos stílúsú, látványos labdarúgást játszó együttest faragott. Lám: ősszel a külföldön nem különösebben jegyzett argentin Rodolfo Estebar Cordo- so a góllövőlista élcsoportjában van. Amikor majd három esztendeje leigazolta az albán Rraklit, sokan csak legyintettek; erre a szkipetárok földjéről érkezett jövevény góljai jelentős szerepet játszottak a feljutásban. Végül Finke edzősé- ge alatt Stefan Miillerből utánpótlás-, Jens Todtból pediglen nagyválogatott lett. És ott van még a gólerős Spies... Másfél esztendővel ezelőtt Finkét a frankfurti elnökhelyettes, Bemd Hölzen- bein szerette volna megnyerni az Eintracht edzőjének. Ő azonban visszautasítot­ta az óriási lehetőségnek látszó ajánlatot, mondván, már elígérkezett a következő évre is Stocker freiburgi elnöknek. Úgy gondolta, itt egy hullámhosszon van azokkal az emberekkel, akikkel dolgozni szeret, s különben is, már szavát adta. A szenvedélyes, érzelmekkel teli ember nem tekinti a labdarúgást csupán a szóra­koztatóipar egyik ágának. Csodálatos dolognak tartja a futballcsapat felkészíté­sét, élvezi, hogy nyomon követheti a fejlődést. Tökéletesen ellentétes az elképze­léseivel a „fejeknek kell hullani” elv, az „állandóan új arcokra van szükség” szemlélet, a három vereség utáni válságstáb felállítása és rendkívüli ülés összehí­vása. Elképzeléseivel ellentétes, hogy egy labdarúgót három jó mérkőzés után vá­logatott szintűnek nevezzen, és ezért piaci értéke milliós nagyságrendűvé legyen. Freiburg magányos tisztás a Bundesliga dzsungelében. Csak egy példa erre. Jóllehet lehetőségük lett volna a tavalyi bajnokság végén egy kétmillió márka értékű játékos megvásárlására, a freiburgiak mégsem tették. Hiszen kiharcolták a feljutást, majd a bentmaradást, és a sztárigazolásnak a csapatszellem látta vol­na kárát. S Finke szerint a kenyéririgység a csapat haláltusájának a kezdete le­het. Szerinte az erőt inkább a jobb játékosok megtartásával és a jövedelmek fo­kozatos emelésével kell növelni. A szociális érzékenységgel megáldott edző ar­ra is odafigyel, honnan, milyen környezetből érkeznek labdarúgói, mert jó eredményt megasztárok nélkül csak különleges odafigyeléssel lehet elérni. S tudja azt is, hogy csak a sikert nem kell magyarázni. Ma már Finkét nem nevezik naiv idealistának. Ugyanakkor a Freiburg sikere felélesztette az emberekben azt a rég elfeledett álmot, miszerint nagy pénz he­lyett a tudás, a kreativitás és a harmónia is elvezethet a csúcsokig - a Freiburg esetében a nemzetközi kupaporondra. Finke a földön járó emberek fajtájához tartozik, s reméli, hogy csapata is megmarad a realitás talaján. Ugyanakkor vallja és nem szégyelli: nem hiányzik belőle egyfajta idealizmus. Álmodik is. A tizennyolcezres stadion helyett egy harmincezresről. Mivel a menedzseri mun­kát is ő végzi, könnyen elképzelhető, hogy ez az álom valóra válik. A freiburgi stadionba hetekkel a mérkőzések előtt minden jegy elkel, s ez így lenne a 30 ez­res stadionban is. Mert Freiburgban társadalmi esemény meccsre járni. (Emlé­keznek? Így volt ez valamikor Dunaszerdahelyen is. Csak akkor ott másképpen futballoztak, mint napjainkban.) Finkéről azt tartják, ő a megfelelő ember a megfelelő helyen. Különleges megtiszteltetés számára, hogy edzőkollégái is a legnagyobb elismeréssel szól­nak róla. Például Beckenbauer: „Élmény nézni a freiburgiak játékát. Finkének sikerült valami újat hozni a Bundesliga világába. ” A mindig mértéktartó tréner joggal vívta ki az általános megbecsülést. Alakul­jon bárhogy is a hajrá a bajnokságban, érdemei elvitathatatlanok. (tv) »Játszik Boris Becker? Akkor megnézem a tévéközvetítést” - hallani Németország szinte minden tájáról, amikor valamelyik tornán megjele­nik a 28 éves, 192 cm magas és 85 kg súlyú, jellegzetes alakú, vörös hajú teniszező. Sokan szinte nem is lélegzenek, ha pályára lép. Minden áron szurkolnak neki, elnézik minden hibáját, extravaganciáját, rossz hangu­latát. Magyarán, a Becker-mánia már hosszabb ideje dívik Németor­szágban. Megnyerte magának az egész nemzetet, s csak nehezen magya­rázható meg, miért éppen ő, hisz nemegyszer csalódást okozott hódolói­nak; amikor példáid nem volt hajlandó indulni a Davis Kupa-csapatban. Mindezt már elfelejtették. Az idén visszatért és óriási meccseket vívott a hollandok ellen. Az ATP-ranglistán lecsúszott a 10. helyre, Michael Stich a második volt, mégsem jelentett semmit a németeknek. Vártak az isteni Boris újjászületésére. És ez be is következett. Pillanatnyilag a világ- ranglista 3. helyén áll. Mi a különbség Becker és Michael Stich között? „Mindketten wimbledoni győztesek, mindketten évek óta a világ abszolút élvona­lába tartoznak. Mégis úgy tűnik, óriási a differencia. Stich nyerhet Grand Slam- tomát, de a nemzet mégsem fogja úgy szeretni, mint Beckert, aki ugyanazokon a seregszemléken már az első fordulóban kiesik. A néme­tek több mint 60 százaléka Stichet jobb teniszezőnek tartja Beckemél, 70 százalé­ka szívesebben kölcsönözné neki személyautóját, kéthar­madának rokonszenvesebb riválisánál. De mit számít mindez! Arra a kérdésre, ki a nagyobb egyéniség és ki­nek szurkolnak, a német IJ 4 ' 1* M nemzet egyértelmű válasza: -----------------'----------“---------------™-------------------------1--------------' Bo ris Beckernek. Boris Becker és Michael Stich am elkezd iskolába járni, és nem lehet velem világ körüli útjaim során. A család nélkül nincs esélyem. Ha Barbara felesé­gem és fiam valamilyen oknál fogva nem lehetnek mellettem teniszkalandozásaim során, azonnal befejezem karrieremet. ” Addig is Becker újra attakot indít a vi­lágelsőség visszaszerzésére. „Olyan frissnek érzem magam, mint tíz évvel ezelőtt, képes lennék naponta játszani. És naponta győzni.” A sikerekhez vezető úton nem a pszichológustól kapta a ment­ális erőforrást, hanem fia megszületé­sétől. Másfél esztendővel ezelőtt ellenfe­lei így viccelődtek: Boris állapotosabb Barbaránál. A nehézkes, bárdolat- lan Becker futószalagon szenvedett vereséget a tornák első fordulójá­ban. Egészen 1994. január 18-ig. Ekkor született a várva várt gyerek. Nick Bollettieri és főleg személyes tanácsadója, Axel Meyer-Wölden világosan megmondták, mit várnak az újdonsült apától: becsületes játé­kot, s visszakerülést a világranglis­ta abszolút élmezőnyébe. És Boris ilyen értelemben csele­kedett. A mindig panaszkodó, rigo- lyás fiatalember triumfálisan tért vissza. Tavalyi „hadjáratának” csúcsa Stockholmban volt, ahol há­rom nap alatt legyőzte Stichet, Iva- nisevicset és Samprast, tehát a vi­lágranglista első három helyezettjét. Egyetlen hibáján nem tudott javíta­ni. Hogy időről időre ne essen ki 1. Becker árnyéka mindenhová követi Sti­chet. Amikor 1991-ben a wimbledoni tor­na döntőjében legyőzte a leimeni nagy esélyest, a nép nem örült az új német csil­lag sikerének. Becker vereségén siránko­zott. Annak ellenére, hogy Elmshom szü­lötte még ugyanabban az esztendőben a vi­lágranglista negyedik helyére került, csak egyszer váltotta ki honfitársai lelkesedé­sét: a 92-es barcelonai olimpián. Ott meg­nyerte a párost - természetesen Beckerrel. A későbbiek során sem kényeztette el For­tuna istenasszony Stichet. Bármit is csi­nált, a nép Beckert imádta. 1993-ban Stich győzött a frankfurti ATP-toma döntőjé­ben. A szurkolók reakciója: kár, hogy kva­lifikálta magát a seregszemlére. Mert az első, aki nem fért be a a világ legjobb nyolc teniszezője közé, természetesen Boris Becker volt. A világ legsokoldalúbb játékosának tartott Stich tavaly sikert si­kerre halmozott, de a németek csak az év vége felé kezdtek igazán érdeklődni ered­ményei iránt. Ekkor ugyanis Becker és Stich között dőlt el, ki kerül nyolcadikként a hagyományosan Frankfurtban rendezett nem hivatalos vb-döntőbe. A rokonszenv magától értetődően Becker felé irányult, aki aztán egészen a fináléba jutott. 1995 januátjában újabb konfrontáció következett. Becker, aki előtte lemondta a Davis Kupában való szereplést, újra sze­retni kezdte ezt a versenysorozatot, mely­nek minden idők legeredményesebb játé­kosa. Stich korábban Becker nélkül is győzelemre vezette a német csapatot, azonban tudta, mi vár rá. A háttérbe szo­ruló második számú játékos sorsa. A való­ság mégis felülmúlta a várakozást. Stich győzelme Ivanisevics ellen távolról sem váltott ki olyan visszhangot, mint Becker sikere az eléggé ismeretlen Hirszon ellen. A barcelonai olimpia óta ismét együtt sze­replő páros idő előtt biztosította a németek győzelmét. Jellemző lefolyása volt az utolsó játéknapnak. Stich Hirszon ellen is becsületesen végigküzdötte a meccset, Beckert hiába várta telt ház a karlsruhei Europahalleban; a világranglista harma­dik helyezettje sérülésre hivatkozva nem lépett pályára. Természetesen az orvos is rábólintott. Hogy Becker a másnapot a kisváros Lourdes csodatevő forrásánál vagy másutt töltötte, nem tudni. Csak annyi biztos, még egy nappal később Mar- seille-ben frissen cikázva vette egyik aka­dályt a másik után és megnyerte a tornát. „Ez a foglalkozásom. Játszanom kell, ha nem is vagyok teljesen egészséges. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szabadságra menjek, mint Stich ” - kom­mentálta Becker az esetet. Stich „szabad­sága” az volt, hogy Mannheimben jóté­konysági tornát szervezett, megnyerte azt, s az egymilliós márka bevételt a be­teg gyerekeknek ajánlotta fel. 2. A német újságírók részéről a hazai tor­nákon óriási az érdeklődés Becker iránt. Az angolul és németül feltett kérdések özönét rendszerint az ATP hivatalos kép­viselőjének energikus közbelépése állítja meg. Stich prezentációja mindössze két percig, néhány udvariaskodó kérdés ere­jéig szokott tartani. A 26 éves teniszező, intelligenciájának köszönve, képes elvi­selni a nem éppen kellemes szituációkat. Egyszer azonban már nem bírta idegek­kel. A frankfurti ATP-tomán Beckertől elszenvedett veresége után így fakadt ki: „Elfogadom, hogy többen szurkolnak Borisnak. De száz az egyhez arányban? Helyenként az járt a fejemben, milyen jól érezné magát Frankfurtban egy dán vagy svéd játékos, biztosan akadna ötven szur­kolója. Nekem egy sem volt. ” Hogy a helyzet megváltozzon, ahhoz Stichnek várnia kell még két-három esz­tendőt. Erre az időszakra jelezte Becker pályafutásának befejezését: „Ez a pilla­nat akkor jön el, amikor Noah Gabriel fi­mindenki megdöbbenésére a tornák első fordulójában. Valószínűleg ez már úgy hozzá tartozik, mint a borostás arc. A győzelmekkel és a vereségekkel azon­ban nem magyarázható Becker nép­szerűsége, nem ez az oka, hogy telt házakat vonz szerte a világon. Becker valami olyas­mivel rendelkezik, amit nem lehet megta­nulni: karizmatikus egyéniség, aki képes megigézni és lenyűgözni az embereket. Beckert lehet szeretni vagy gyűlölni, de nem lehet észre nem venni, nem lehet kö­zömbös iránta az ember. Becker vic­celődhet és viselkedhet éretlen gyerek módjára, órákig osztogathat autogramot vagy cserbenhagyhatja hódolóit, lehet arro­gáns, ám mindig megmarad egyéniségnek. A németeknek mindig voltak bálvá­nyaik. Becker is az. Ha nem lenne, vala­kinek művileg vállalnia kellene a szere­pét. Az olyan helyzetek, mint amilyen mondjuk 1986-ban volt Hartfordban, amikor Davis Kupa-meccsen Becker ha­tórás csata után értékesítette első meccslabdáját John McEnroe ellen, és utána a német zászlóval körbefutotta a pá­lyát, extázisba hozzák az egész nemzetet. Becker három wimbledoni diadala után (1985, 1986, 1989) Németország­ban kétszeresére nőtt a teniszezők száma. Voltak idők, amikor magas rangú politi­kusok külföldi látogatásaik során Becker minden egyes játszmájának eredmé­nyéről tájékoztatást kértek, vagy amikor a titkárnő megszakítva a fontos kereske­delmi tárgyalást bejelentette: Beckernek sikerült a break. Muhammad Ali, az ember holdra szál­lása és a keletnémet határok megnyitása óta Becker mérkőzései jelentik az első számú eseményt, amelyért az egész né­met nemzet képes éjjel felkelni, hogy megnézze a tévéközvetítést. Ki tudja, hogy azt a napot, amikor a tömeg ked­vence lelép a tenisz színpadáról, nem nyilvánítják-e Németországban állami gyásznapnak. Tomi Vince

Next

/
Thumbnails
Contents