Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-28 / 22. szám
Fábry Zoltán, mint ismeretes, nem utazik sehova. Hihetetlenül hangzik, de így van: Budapesten közel fél évszázaddal ezelőtt járt utoljára, s húsz éve már, hogy Pozsonyban látták. Távol marad minden találkozástól, minden személyes véleménycserétől. Meghívhatatlan és mozdíthatatlan. Kis faluban él, Kassától délre, közel a magyar határhoz, éspedig olyan odagyökerezet- ten, mint fenyő a sziklák között. Másnak megjelenésében van a személyes nyomatéka, neki a meg nem jelenésében. Ö a láthatatlan magyar író, akit azonban mindenki érez, mint egy delejes szem jelenlétét. Ezt a térbeli hűséget szüntelen gyengélkedése magyarázza, de ez csak színre, szemre az igazi ok, valóban bensőséges, finom, sűrű gyökerek kötik oly erősen legszűkebb szülőföldjéhez. Annak, aki állandóan lényeglátóan kívánja szemléltetni nemzetét és Európát, csalás nélkül és megcsalatás nélkül próbálja észrevenni az éltető s a buktató áramlatokat, óhatatlanul szilárd ponton kell állnia. Fábry Zoltán ősei asztalánál ül, s abban az ágyban fekszik, amelyben született. Környezete olyan, mint egy-egy mértékegység. Mérlegének serpenyőiben folyvást két érték billeg: a múlt és a jelen. Mondataival boncol, összehasonlít, emlékezik és emlékeztet. Szeme hozzáedződött feladatához: akkor is lát, amikor köröskörül minden szem lehunyódott. ízlése és hallása: gyomra és füle fiziológiájával működik, visszautasító ingere támad, amikor hazudnak, földühödik, amikor valamit leplezni akarnak. Az olyan nyílt írástudói alkatnak, amilyen Fábryé, szilárd talajra van szüksége, ahol megvetheti a lábát. Ellentéte mindannak, ami híg, lebegő, szélkakas változású, sziromle- vél-hullató, hangulatszerű s bizonytalan. Nem képes megalkudni, inkább meghal, mint evangélikus elődei és földijei, akiket sem a Ca- raffák vérpada, sem a gályarabság nem bírt megingatni hitükben. Fábry Zoltánt lelkében a meggyőződés angyala vezérli, magabiztos, szótlan férfiangyal, talán a szülőföld történelmi megtestesülése. Angyala sugallatával párhuzamosan működik az író periszkópszeme. Periszkópot nehéz homlokra helyezni, nem lehet málló és csúszó talajon kezelni. Fábry szívós és hajlít- hatatlan idegzetű test, világéletében sovány, aszkétikus forma. Győry Dezső 1925-ben arcképsorozatot ír versben, sorra rajzolja a szlovákiai magyar írótársait. Fábryról ezt írja: látom „a sápadt lázban hősi-furcsa Fábryt”. Győry már a Sarló előtt messianista sóvárgással kereste az iránymutató, szellemi erőt életünk számára. Fábryn állott meg a szeme, mikor látta, hogy a stószi fiú a világ legtermészetesebb mozdulatával lehajtja a fejét szülőföldje átmelegedett szikláira. Nagyobb hűséget nehéz elképzelni, aminő a hallgatag embereké fönn a hegyekben, akik szálas fenyők, hideg s tiszta források, tomboló viharok között élnek, s tudják, hogy ami emberi élettartamra van kimérve: az a sors, még ha kerek, balladás formáját nem is mindig venni észre. Minden igazmondó írástudó sors-oldó, Fábry Zoltán is az, s úgy rémlik, éppen saját sorsa változatlanságával kapott erőre, hogy változtasson, ha tud, nemzete és társadalma helyzetén. Amilyen anatómiai gyengeséget árul el a teste, olyan szilárd erőt, makacs, megvesztegethetetlen látást biztosít periszkóp-szelleme. Maga helyett időnként fényképét küldi el barátainak. Néhány éve olyan felvétellel lepett meg, melyet jellemzőnek tartok. Nyitott ablakból tekint ki, arca napsugárban fürdik, mosolyog, szemünkbe néz, olyan, mintha világéletében a derűt hirdette volna. Az ablak a régi stószi házé, ahol születése óta lakik, a bölcs mosoly azonban a mai Fábryé, aki úgy vigyázott munkásságának előfeltételére, az életben maradásra, hogy most hetvenéves lett, s nevetni tud. Nevetni tud, mint a gyermekek, akik ott ólálkodnak ablaka alatt, s egy hibátlan mondatért édességet kapnak az írótól. Épkézláb magyar szavakért csinálja a magányos író ezt a kedves-tréfás játékot, a pótlás játékát, a némán kattogó gépi betűk után áhítja az élő betűk zenéjét. így próbálja a tanítás elemi mozdulatait. Mert Fábry ma tanító odaát. Hozzátartozik a lényéhez, pedig hosszú esztendőkön keresztül éppen az ellentétje volt a tanítónak; szertelen, robbanó, dühös kritikus. „A pedagógus hiányzott belőlem, erre csak 1945 után értem be” - írja önmagáról a Valóságirodalom bevezetőjében. Szemlélőnek és kiáltónak indult, ma próbatevő kérdőre vonó őr. Valaha elvont valóságot követelt az írásművekben, ma a konkrét valóságot simogatja meg bennük, az igaléssel érkezett vissza Stószra, hogy könnyen belepusztulhatott volna. Leszerelt mint katonatiszt, leszerelt mint bölcsészhallgató s budapesti Eötvös-kollégista, s leszerelt mint egészséges férfi. Tüdőbajával a Tátrába került, megmentették az orvosok. A Tátrából visszatért Stószra, szüleit elveszítette, nővérével maradt egyedül; élt, ahogy lehetett. Volt egy tehene, de ez nem bukoli- kát nyújtott neki, hanem tehenészmunkát, kaszálást, szénagyűjtést. Pénze nem volt, a tehénkéből kellett megélnie, világtalan testvérével együtt. S ilyen körülmények közt, amikor végleg le kellett mondania egyetemi tanulmányai befejezéséről, kezdett el írni. Írói munkára és magatartásra akkor ösztökélték egymást Szlovákia első magyar írói, polgári professzióból írástudói formára átváltó fiatalok. Szétszakadt az ország, s ugyanakkor kettévált a világ. Láthatta patriotizmusért. Publicisztika volt ez a javából, Fábry friss példáját adta az egyénien szóló kritikának, a lelkes, heves, kérlelhetetlen és szabad szavú szellemnek. Jelzői, igéi, summázó meghatározásai ismétlődnek, lehet, hogy unalmas a monotóniájuk, de nem kétséges, hogy irodalmi erejük falanxszerű erő, s egymás mellé sorakozva egyetlen érvet szuggerálnak, egyetlen ocsúdást adnak, egyetlen megoldásra és egyetlen magatartásra ösztökélik az olvasót. A Fábry-cikkek nemcsak retrospektív gyűjtemények, hanem könyvek is, egységes, saját, belső gazdagságukból táplálkozó könyvek. Alkalomszerűen írt, de ez az alkalom a kortársi élet volt, két nemzedéké két világháború utáni hullámverésben. Történelmi helyzetünk komolysága ösztönözte írásra, témakeresésre, erkölcsi magatartásra. Komolysággal is lehet tévedni, sőt a komolyság póSZALATNAIREZSŐ Fábry Zoltán ablaka zat. mely több a valódinál. „Az a valóság, mely erkölccsé lényegült. Csak a valóság és erkölcs maradéktalan egyezése adja, mondja és hozza az igazságot. A realizmus erkölcsi valóság” - írja ugyancsak a Valóságirodalomban. Ez a mai Fábry Zoltán. Stósz hírét egykor kések terjesztették, mert késgyára volt, ma Fábry Zoltán biztosítja. A stósziak gyermekükként szeretik, vigyáznak rá, az asszonytalanra asszonyi gonddal. A nyitott ablak a stószi periszkópéletérzés és szabad szellemi tájékozódás jelképe. De a stósziak tudják, hogy az ablak a beteg tüdőnek s a gyönge szívnek nyílt ki, ők úgy nézik ezt az ablakot. Még a masaryki időkben történt, hogy községi bíróvá választották a magyar kommunista írót. Pártkülönbség nélkül megegyeztek benne, s Fábryban éppúgy nem csalódtak, mint hegygerincekkel feljebb, Lőcsén, a kuruc időkben Fabriczius bíróban, ahogy Jókai és Mikszáth bizonyítja. A falu kis kör, ott nincs mód álcázott életformára, ott mindenki mindent lát. A stósziak azt is tudják, mennyire azonos írástudójuk azzal a férfiúval, aki a régi házban ül könyvei között. A legharciasabb magyar írástudóé a legpuritánabb életforma. Ami senkinek sem sikerült e században, nem is sikerülhetett szellemi életünk központosító pesti alakulásában, a stószi remetének sikerült: egy messzi faluból tudott és bírt beleavatkozni és irányítani. Távolból érkező sugárzással is elérte, hogy véleménye nem mellőzhető, holott ez a vélemény legtöbbször érdes volt, szembeszálló, könyörtelen, sebet ütő, leleplező. Nem békességet és belenyugvást hirdetett, hanem lelki- ismeret-furdalást, harcot, forgatta az embereket, mint a szél, kényszerítette a látásra. Korunk egyik legszebb írástudói példája Fábry Zoltáné, tanítani kellene, hivatkozni lehet rá, mint pecsétes-hiteles okmányra. Magyar írói formák megismétlődése ez; Kölcsey tudásával és szigorával, Berzsenyi hajthatatlanságával és becsületességével. Kazinczy kitartásával és hitével mérhető Fábry Zoltán magatartása és erénye. A Felvidék a magyar felvilágosodás és a reformok korában kastélyokból és kúriákból vetett fényt, Fábry ugyanazon a földsávon falusi polgári házat társított a kastélyokhoz. Az első világháború után olyan tökéletes leszereFábry Kassán, s bárhol is megfordult: a kisebbséggé váló magyarok tehetetlenségét, összezsugorodását, egy értelmiségi proletariátus lézengését az utcákon. Győry Dezső erről a reménytelen ifjúságról írta akkor a Királyfiak az utcasarkon című versében: „Bezárták előttük az élet aranykapuit s itt rekedtek, nincsen se jobbra, se balra, nincsen se előre, se hátra, ácsorognak az utcasarkon.” Az első Fábry-írások - akad köztük vers és novella is - a Jób-sebek tudatosítását képviselik, az ácsorgók szomorúságát, zsákutcába jutását. Elzúgott 1919 magyar forradalma, s a szlovákiai magyar munkásság és értelmiség még soká tartotta, őrizte e forradalom lendületét. Legális ellenzék voltak a kommunisták Csehszlovákiában, de ellenzék támadt ott a magyar polgári pártokból is. Fábry Zoltán kezdettől fogva világosan utalt cikkeiben és könyvkritikáiban a haladó és szocialista emberségre, egy új magyar progresszióra, mely szolidaritást keres Európa baloldali tájékozódásával. A vidék, ahol élt, forrongásra sarkallta, taszította a vidékiességtől. Túlságosan jól ismerte, közelről, a bor, kártya, eszem-iszom, a kaszinó, a kispolgári erotika olcsó varázskörét, a „kva- terkát”, de ismerte a lecsúszó úri formát is, a földek és házak elvándorlását a végrehajtót jelentő dobpergésre. Városibb lett a faluban bárkinél, tájékozottabb a fővárosi tájékozódásúaknál. Ez volt a legmeglepőbb Fábry-jel, irigyelték érte, fél századon át kutatták e magasra emelkedés fizikai és lelki titkát, postája hírét, értesülései fedetlen áramlását és búvópatak-rejtélyét. Stószon megszervezte magának a nagyvilágot, soha nem szigetelődött el a kicsinyke szigeten. ...Fejlődésének nem voltak műfajváltó állomásai. Fél századon át kis írásműveket publikált, majdnem változatlan sormennyiséget, változatlan hangnemben, olvasmányaira reagálva, az újságcikk vagy a folyóiratnak szóló szemlecikk műfaji határai között, nagy néha hosszabban, tanulmányszerűen, főleg mostanában, az utóbbi esztendőkben. Ilyen igénytelen formában tudott sikeresen harcolni magyar irodalmi és társadalmi légköri változtatásért, a szocializmus társadalmi őszinteségéért, erkölcsi elkötelezettségéért, a nacionalizmus ellen egy valóban tiszta, nem kérkedő (részlet) zában tévedni kínos és nevetséges. De hivatásának felfogása szinte kényszerítette a komolyságra, sőt komorságra és pátoszra. Nem magáért tette, nem vágyakozott írói sikerekre, az ügy érdekelte. Ez ügy védelmében vált harcossá, saját csendes, mélázó természetét fölülmúlóan lángolóvá, epéssé, szikrázóvá, dühöngővé, maró gúnnyal szóló, pattogó, sőt olykor papos és retorikus bírálóvá. Az igazságért, humanizmusa tisztaságáért, semmi sem feszélyezte. Egész kritikai mitológiát teremtett, melytől csak 1945 után szabadult meg. Stílusára, szavaira gondolok, a német ex- presszionizmus nyilvánvaló hatására. Ihletből bírált, nem törődött azzal - mint ma -, hogy fokozatosan elemezze a könyvet, s megmagyarázza minősítését. Türelmetlen volt ehhez, szavai görcsbe merevedtek, mondatait elmetszette, röviden és velősen végzett tárgyával. Cikkei soká közelebb álltak az expresszionista vershez, mint ahhoz a műfajhoz, melyet kritikának, esszének vagy csak cikknek nevezünk. Különös szóösszetételei voltak, fittyet hányt a magyar nyelv törvényeinek, szavaival is bőszítette azokat, akiket a húszasharmincas években divat volt bőszí- teni ezzei-azzal. Húsz éve lehántotta magáról ezt a stílust, mint egy romantikus köpenyt, mellyel fájdalmait és hiányérzeteit burkolta. A mai Fábry, mint mondottam, hozzásimult a kisebbségi magyar néphez, tanító és magyarázó írástudó lett, tehát józan, egyszerűségre s megértésre törekvő, világos érvelésű, célszerűen stilizáló. Soha nem türtőztette magát, amikor felismerése igazat jelzett. Volt egy közös ismerősünk, egy művészettörténész, aki ismert Háry János volt, füllentéseit megmosolyogtuk, Fábry azonban, amikor traktálni kezdte eseteivel, felhördült: „Miért hazudsz?” - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. A jó fiú elképedt a váratlan ütéstől. Miért hazudsz, miért hazudtok? - kérdezte Fábry Zoltán ugyanúgy évtizedeken keresztül írásaiban nemcsak a szlovákiai magyaroktól, az egész magyar világtól. Amit mások nem mertek megmondani, ő megmondta. De a legkülönbözőbb dolgokról szólva, egy ponton mindig megtalálta a kapcsolatot az irodalommal, irodalompublicista volt, nem más. FÁBRY ZOLTÁN* • • Üresjárat Napló a jogfosztottság éveiből (Részlet) Két ember, aki egymás nyelvét nem érti, önmaga ősártatlanságát neveti a másik arcába. Figyeld meg: két, egymás nyelvét nem értő ember, ha találkozik, egymásra nevet. Ennyi a mondanivalója. A legtöbb, amit nyelv alig tud jobban kifejezni, mert azt mondja e gyámoltalan mosoly: nem baj, mi emberek vagyunk, rokonok; milyen jó, hogy meg nem szólalhatunk, mert különben elromlik a játék. Két, egymást értő embert a nyelv egyformasága ökölre vihet. És ez szomorú. Ma is. Hogy a nyelv nem a béke szava, hanem az egymást méregetés eszköze. Durva minden kifi- nomodottságában, akárcsak két paraszt találkozása: káromkodás. És nem ige. A két, egymás nyelvét nem ismerő ember tehetetlen, gyámoltalan, tapogatózása a néma mosolyban inkább számít igének, mert igéző próbálkozás: romlatlan mondanivaló. * Az ember nem jó, az ember nem rossz, az ember esendő. És így az embertelenség felé könnyebben fordítható, és barbarizmusra könnyebben kapható, mint ezek ellenkezőjére. Tehát emberségében kell megerősíteni, emberségét kell alátámasztani, megszilárdítani. Ma ez szinte kilátástalan, mert a fegyver és a gyűlölet, az izgatás és a sovinizmus, a rasszizmus és a csak javakkal való operálás: tenyésztett embertelenségre mutatnak. * Egy államban a kisebbség csak ott zavaró momentum, ahol zavart lehet kelteni vele, ahol vizet zavar, ahol kisded játékok gyerekes duz- zogást és kocsmai hősködést inszcenálnak: ki a legény a csárdában. Igazi demokráciában a kisebbség léte sosem okozhat zavart. A kisebbség: tükör. A többség csalhatatlan tükre. Aki fél beletekinteni a tükörbe, annak vaj van a fején, az mindenért a tükröt okolja, és az kell, hogy a végén összetörje a tükröt. Nem volt elég a magyar példa? A magyarok annak idején a nemzetiségi tükröt, ha nem is törték el, de a sarokba állították, és így elfelejtették. Baj jöttével ezt az elfeledett, elhanyagolt tükröt mások szedték elő, és mutatták meg a világnak. És ez a tükör lett az erkölcsi bizonyítvány: bűnjel. És ezzel a bűnjellel marasztalták el 1918-ban történelmi vétekben a magyarságot, és büntették - kegyetlenül. Aki azonban összetörni kénytelen a tükröt, és kidobni: ott rábizonyíthatóbb, indulatosabb a vétek, és ezért megbocsájthatatlanabb. A szlovákság egyszerűen nem akarja a próbát. Fél tőle, fél önmagától: lelki ürességétől, emberi gesztusra való képtelenségétől, kapcabetyárkodó politikájától, patologikus tekintet nélküliségétől. Ezt a hirtelen kitörő imperiális totalitást, annak egész nyomorúságos kicsinyességét másképp nem lehet jóvátenni és elhallgattatni, mint az áldozat negligálásával, létének tagadásával, egyszerű kiküszöbölésével. * Pozsonyban vagyok. Holt városnak nevezem. Mert magyar és német nem nyithatja ki a száját. Naponta a déli órákban a Hviezdoslav-parkban ülök, annak alsó végén, mert a környéken lakó cigányzenészek ilyenkor odajönnek napozni. És itt e helyen büntetlenül és megfigyeletlenül hallhat az ember magyar beszédet. Mivel lehet ezeket a cigányzenészeket megajándékozni? Petőfi verse jut az eszembe, melyet magam így változtattam át: „Tiszteljétek a cigányzenészeket, nagyobbak ők, mint a pártvezérek.” * Csehszlovákia a végén még maga is elhiszi, hogy az áttelepítési tragédiával jó szolgálatot tett az emberiségnek. Jan Masaryk egyenesen európai tettről beszélt. A magyarok tehát - akik mindig európaiasságukról dicsekszenek - ezek szerint egyenesen erkölcstelenek, ha nem akarják akceptálni és elfogadni ezt az emberiségboldogító akciót. * Az író igaza akkor válik cáfolhatatlanná, ha azt a napi pártpolitika nem bírja el. A többlet megfekszi a percemberkék gyomrát, és a gyomor segítség után kiált. *Az író és publicista halálának 25. évfordulójára emlékezünk IRODALOM 1995. május 28. llBSÉMBp
