Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-28 / 22. szám
Vasárnap 1995. május 28. riport Lice, alsó kastély. A PER-TE Alapítvány jóvoltából a kábítószerezésből gyógyulni akarók új lakhelye. Az új itt nem a minőséget jelenti, csupán a címváltozást: a szenvedélybetegek Homá Lehotá- ról költöztek a lerobbant kastc'y épületébe. Körüljátjuk a valaha szebb napokat látott 18. századi kastélyt, amely láthatóan kezd feltámadni holtából, az új, beüvegezett ablakok, vagy a lyukas tetőn ágaskodó tévéantenna azt jelzi, hogy már nem raktárként szolgál.- A bejárat melletti díszoszlopon 22 réteg festéket számoltam meg. A szóéiban így védték a műemlékeket. Mert ez a kastély is az volt, itt van a tábla is. Tatarozás helyett festékrétegekkel tüntették el a salétromvirágokat meg a penészfoltokat. Hogy mi volt a falakon belül, arról inkább nem is beszélek. Van itt még néhány helyiség eredeti állapotban, megmutatom - invitált kastélynézőbe az öt lakó egyike. - Én tavaly novemberben kerültem ide, az első gyógyulni akaró narkós pedig még nyáron érkezett Licére. Rengeteget dolgozunk, hiszen ahhoz, hogy lakni, étkezni, tisztálkodni tudjunk, rendbe kellett hozni a szobákat. Ha elegendő pénzünk volna, gyorsabban haladnánk az átalakítási munkálatokkal. Már elkészült a háló, az ebédlő, úgy-ahogy a nagyterem, a vezetők szobája, a mosoda és fürdőszoba, de befejezés előtt áll két kisebb lakószoba is. Ha majd összekovácsolódik a csapatunk, új lakókat fogadunk be magunk közé. A hálóban vaságyak, színes tévé, képmagnó, néhány személyes tárgy, a falon faliújság, ahová valaki nehéz kézzel odaírta a narkó- sok tízparancsolatát. Ott található a napi teendők sora, de az is, hogy ki miért felelős. Öt lakó, öt terület: fegyelem, konyha, rend, munka, szabadidő. Reggel hattól az esti lefekvésig. Szinte percekre beosztva.- Kihűl a kajád! - kiáltja valaki, s kísérőnk a mosodába invitál bennünket: - Vendégszobánk nincs még. A hálóba viszont koszosán nem szoktunk bemenni. De cigizni is csak a mosodában szoktunk.- Nemigen szeretjük az újságírókat - vallja be az egyik keskeny arcú fiatalember. - Hiába írják meg, hogy mennyire ártalmas a drog, aki ki akarja próbálni, megteszi. Aki viszont egyszer megkóstolta, és a „mennyekbe szállt”, az akkor is megszerzi a napi adagját, ha csalnia, lopnia kell... Néha ugyan szabadulni akar a vasmarokból, kezelteti is magát a bazini elmegyógyintézetben, de jobbára nem sokra megy vele. A drogforgalmazók ott is megtalálják. Tudom, miről beszélek, hiszen háromszor kezeltek ott, majd Csehországban, később Érsekújvárott, de hasztalan. Tíz hónapot töltöttem a Homá Lehota-i elvonóközpontban, annak felszámolása után kerültem ide, Licére. Egyelőre megvagyok drog nélkül, és remélem, hogy örökre - közli, s a nap folyamán már nem szól hozzánk többet. Göndör hajú, szemüveges, 22 éves társa ugyan közlékenyebb, bár a nevét ő is eltitkolja:- Én korán kezdtem kábítószerezni, és eddig gyógyulni sem akartam igazán. Csak azért kezeltettem magam, hogy a családom megnyugodjon. Most történt meg velem először, hogy komolyan veszem a leszokást. Hét hónapja már tiszta vagyok, de bevallom, az első három hónap iszonyatos volt. Az elvonásos tünetek fizikai fájdalmait nagy nehezen ki lehet bírni, de a depressziók... Nem tagadom, hetente egyszer-kétszer még eszembe jut a drog, de a „gusztust” munkával űzöm el. Tizenhárom évesen pervitinnel kezdtem, majd kipróbáltam szinte mindent, míg végül a heroinnál kötöttem ki. Napi 5-7 adagra volt szükségem.- Ha jól tudom, egyetlen adag heroin ára 200 korona. Pénze honnan volt?- Volt. Annyit robotoltam, hogy még most is 4000 koronás táppénzt kapok. Itt ennyit fizettetnek velem ezért a „luxusért”, miközben egész nap dolgozom. Ingyen. Ezt nem panaszképpen mondom, itt ez a rend. Valamennyiünk pénze a közösbe megy, a munka a gyógykezelés szerves része. A rossz csak az, hogy nincs kimenő, és látogatót sem fogadhatunk.- Fiúk, vége a déli pihenőnek! - hallatszik a figyelmeztetés lengyelül. Nyomban megtudjuk, hogy tapasztalatátadás céljából a lengyel- országi Monar Központból jött el Licére néhány volt narkós. - A munkaidő végeztével akár folytathatjuk a beszélgetést, de most fáért megyünk az erdőbe - búcsúzott a göndör hajú fiatalember. A Monar mintájára 1987-ben Lengyelországban jártam, és a poznani vendéglátóimat arra kértem, vigyenek el egy Monar-tanyára. Marek Kotanski pszichológus már a nyolcvanas évek elején kifejtette: mivel a nar- kománia terjedését meggátolni aligha lehet, olyan gyógyintézetek létrehozására van szükség, ahol kezelni fogják a szenvedélybetegeket. Nem luxusszanatóriumokra, nem rácsos ablakú elmegyógyintézetekre gondolt, hanem tanyákra. Olyanokra, amelyeket lakhatóvá lehet tenni, ahol a gyógyulni akarók dolgozni, termelni, állatot nevelni tudnak. A lengyel Monar-ta- nyák az egészségügyi tárcához tartoznak, de ténylegesen a varsói központ felügyeli és ellenőrzi a terápiás tevékenységet.- Törnek vagyok - mutatkozott be a csinos lengyel fiatalember, aki tizennégy napig a liceiek csoportvezetője volt.- Tizenhatodik hónapja élek a Monarban. Licén laikus terapeutaként adtam át a srácoknak saját tapasztalataimat. Elmondtam nekik azt is, hogy nálunk keményebbek a feltételek, hogy mi 6 kilométeres futással kezdjük a napot, hat hónapig tilos a cigi és a kávé, sőt, három hónapig még a tea is. Itt viszont megengedett dolog a napi tíz cigaretta, és a kávéivást sem korlátozzák. Itt-tartózkodásom alatt én vezettem a kora esti csoportbeszélgetéseket. Arra próbáltam rávenni a fiúkat, hogy tárják fel egymás előtt legbensőbb énjüket. A nyilvános önvizsgálat kínzó, megalázó, de enélkül nincs gyógyulás. A narkós nagyon érzékeny lény, ám hallatlanul kényelmes, önmagát szerető, de lélekben mégis szétesett ember. Le kell rombolnia magában mindazt a rosszat, ami kiépült benne, hogy egészséges lel- külettel élhessen tovább. A szenvedélybetegnek nagyon nehéz nar- kó nélkül élni, de lehet. Persze, én sem tudom, mit hoz számomra a jövő. Mi lesz velem azután, ha két év múlva elhagyom a Monar-ta- nyát. Hogy ellen tudok-e majd állni a „kompótnak”; hogy mi lesz, ha nem lesznek mellettem a mostani társaim?... A falusiak féltek Míg a kastélylakók dolgoztak, a községházára látogattunk, ahol Majoros Katalin polgármesterasszony mutatta be a falut.- A községben 516 lakos él, 90 százalékuk magyar nemzetiségű, ebből 145 a tizenöt év alatti gyermek, 160 a nyugdíjas, 101 a felnőtt munkanélküli, és a lakosság 48 százaléka roma. Licén 1959 óta a mellétéi vízgát terve miatt nem építkezhettünk. A fiatalok ezért elvándoroltak Rőcére, Rozsnyóra, Tornaijára. Az elvándorlás másik oka, hogy a faluban nincs vezetékes ivóvíz. A volt faluvezetők, ki tudja, miért, de nem harcoltak érte; én viszont hiába érvelek, hiába írom tucatszámra a kérvényeket, a kassai vízművek nem intézkedik. Pedig Süvetén van ivóvíz. Már-már úgy volt, hogy a hámori forrásból kapjuk a vizet, ám az magas vastartalma miatt élvezhetetlen. A szűrőállomás több tízmillióba kerülne, felépítésére sem az államnak, sem nekünk nincs pénzünk. Annak a kevésnek, ami összejön, ezernyi helye van. A faluban 27 gyerekes óvoda üzemel, fejenként 70 koronával segítjük az oda járó gyerekek ellátását, de gyakran mi álljuk a fűtési költségeket, vagy mi adunk pénzt rajzlapokra, ceruzákra.- A kastély eladásából származó bevételt mire fordítják?- Az alsó kastélyról 1989-ben kiderült, hogy nem községi tulajdon. Pedig az állami gazdaság - annak ellenére, hogy műemlékként tartották nyilván - hosszú évekig raktárként használta. A kastély egy Cékus nevű nagybirtokosé volt, aki a háború előtt elhagyta az országot, s vagyonának megőrzésével hivatalosan is a kocsisát bízta meg. A nagybirtokos azután meghalt, meghalt Balázs Márton bácsi is, a kastélyt pedig államosították. 1989-ig tehát a volt uradalmi kocsis lánya sem sejtette, hogy kastélytulajdonos. A családja viszont megtalálta az iratokat. Visszakapták a lepusztult épületet, s amikor vásárlási szándékkal megkereste őket a PER-TE Alapítvány vezetője, eladták azt. Nem titok, hogy a lakókat, de a képviselőtestület néhány tagját is félelemmel töltötte el az a tudat, hogy a faluban majd szenvedély- betegeket kezelnek. Mára sokan belátták, hogy a félelmük alaptalan volt. Látni lehet, hogy a romos kastély környékéről eltűnt a szemétlerakat, hogy a fiatalok reggeltől sötétedésig dolgoznak, hogy nemcsak a kastélyt teszik rendbe, hanem a gazdasági épületeket is.- A felső kastély viszont a miénk, de semmire sem megyünk vele - mondja Majoros Katalin. - Attól tartunk, hogy az ott élőkre, egy nagyobb vihar esetén, rádőlnek a falak. Tíz cigánycsalád, vagyis legalább 40 ember lakik ott, szörnyű körülmények között. Az állami gazdaság engedélyével költöztek be a romos kastélyba, s mivel nincsenek pótlakásaink, nem tudjuk kilakoltatni őket. Az alapítvány lelkes vezetője ugyan segíteni kíván e helyzeten, ám elég a gondja az alsó kastéllyal. Majoros Katalin bevallotta: a falu azzal számol, ha a PER-TE pénzhez jut, munkaalkalmat kapnak a liceiek is. Tudja ugyanis, hogy a kastélylakók egyedül nem győzik a temérdek tennivalót. Gyógyulni akarnak Késő délután tértünk vissza az alsó kastélyba, de hiába szólítgat- tuk a fiúkat, nem jelentkezett egyikük sem.- Kihasználják a jó időt, és egészen sötétedésig dolgoznak - magyarázta az elénk jövő asszony, akiről kiderült, hogy ő a fiúk szakácsnője.- Azt szeretnénk, ha mihamarabb a kastélyban főzhetnék, hiszen jelenleg odahaza készítem nekik az ételt - mondja. - Ma délben húslevest kaptak, utána krumplit és hurkát. Egy rossz szót nem mondhatok rájuk, egytől egyig szorgalmasak. Mi, akik itt lakunk a kastély közelében, megszerettük őket, és a magunk erejével megpróbálunk segíteni is. A gyerekeim is bejáratosak a kastélyba, de nem félek, hogy a szenvedélybetegek esetleg rossz hatással lennének rájuk. A szakácsnő elmondta, hogy napi 80 koronás fejpénzből kell eltartania a fiúkat, ami az egyre emelkedő árak mellett nem könnyű. Ennek ellenére a hűtőben mindig van tojás, vaj, sajt, pástétom és zsír, a szekrényben elegendő kenyér, hogy ha netán a meleg vacsora után is megéheznek, pótharapnivalóhoz jussanak.- Sajog minden porcikám - ros- kadt le hirtelen a padra az egyik hazatérő. Míg megérkeztek a társai, röviden elmondta történetét.- Tizenévesen szipózni kezdtem, végül én is a heroinnál kötöttem ki. Pénzem nemigen volt, hát loptam. Voltam börtönben és kényszergyógykezelésen. Megnősültem, gyerekem is született, de a kábítószer „érdekesebb” volt, mint a családom. A feleségem beadta a válókeresetet. Rokkantnyugdíjas vagyok, oda a májam, és a vesém is. Minél rosszabbul voltam, annál több heroinra volt szükségem. Most abban bízom, hogy itt majd sikerül meggyógyulnom.- Azért vagyunk itt, hogy sikerüljön - szólt közbe a mosókonyhába érkező göndör hajú fiatalember. - No meg azért, hogy rendbehozzuk a kastélyt és a környékét, hogy zöldséget termesszünk és állatot tartsunk.- Amíg kábítószereztek, nem féltek a haláltól?- Volt, amikor páni félelem fogott el. Főleg akkor, amikor sorra meghaltak a barátaim. Bánatomban még gyakrabban nyúltam a kábítószer után. Licére viszont azért jöttünk, hogy megtanuljunk élni. Hogy reggel ne azzal ébredjünk, hogyan jutnánk az első adaghoz, hanem azzal, hogy rendbe kell tennünk a hálószobát, meg kell etetnünk az állatokat, hogy dolgoznunk kell. Egyelőre a kezdet kezdetén vagyunk... Péterfi Szonya Tüske Parttalan demokrácia Lapozom a Domino efekt című lapot, s ama rovatban, ahol közéleti nagyjaink szellemi sziporkáit idézik, mindjárt az első helyen szemembe ötlik az iskola első emberének gondolata (természetesen az iskolaügyi miniszterasszonyra gondolok, nem a pedellusra): szerinte 1989 novembere után parttalan lett a demokrácia. Hol? Valahogy ez jut először is eszembe. A szomszédban? Vagy Paraguay - ban? Avagy úgy egyáltalán, kerek e bolygón? Meglehet, nem is jól értem, talán nem is ilyen alagsori, földrajzi jelentése van az állításnak. Meglehet, hogy úgy általában, filozófiai dimenzióban értendő a dolog. Az a gyanúm, az egész kissé meghaladja képességeimet. Persze, ha miniszter lennék, talán én is értenék hozzá. Sőt! Esetleg én értenék hozzá a legjobban. De talán mégis sikerül kihámozni ebből valamit. Mert, ugye, a demokrácia... Igaz is: mi a fene ez? Szocialista demokrácia - ez igen, ezt ismerem, sajnos. De demokrácia, csak úgy, minden nélkül? Nem lesz abban valami félreértés? Nyugati demokráciáról is hallottam negyven évig: az valami csúnya, kizsákmányolás meg proletárok diktatúra nélkül, ami vagy nem kell, vagy nem jó nekünk. Nos, próbáljuk meg másként: vizsgáljuk meg azt, hogy: parttalan. Amerikában, ahol eleve két óceánt ismernek, ott, nem bánom, legyen parttalan akár még a demokrácia is; ám ha mifelénk parttalant hallok, akkor kiöntött a Duna. Úgy, mint Csicsónál 1965-ben. Ez már jó? No de ha a cipőmbe csurog a víz, akarom mondani, ha ilyen tengernyi itt a demokrácia, akkor még belefulladhatunk! Meglehet, hogy ez tetszene is valakinek, ha így szépecskén esetleg a kitippeltek névjegyzéke alapján a Dunába fulladnánk, de attól továbbra sem értem, mi a rákfene az a parttalan demokrácia. Azt meg pláne nem, hogy hol van. Mert ha félni kell tőle, hadd tudjam, hol lapítsak. Az pedig már végképp zavarba hoz, hogy miért ’89 novembere után? Miután köpönyeget fordítottak a kommunisták, most így hívják virágnyelven a szocializmust? Nem lenne szebb az egyenes beszéd, elvégre egymás közt vagyunk, na nem? Ami pedig engem illet, negyven évig tartottam a pofámat, most is tudom, hogyan kell. Akkor volt ám demokrácia, amikor 99,9 százalékban megszavaztunk mindent, aztán nem szóltunk hozzá többet, annyira elégedettek voltunk! Vagy épp az a pláne abban a parttalan izében, hogy most már óvatosan esetleg hozzászólhatunk ehhez-ahhoz, de minek, ha part amúgy sincs a láthatáron? És halló fülek sem. Talán jó volna hát újra áttanulmányozni Lenin elvtárs irományait, mert hátha idézet az egész - és csak próbára akarnak lenni bennünket. Ki tudja? A ich Péter
