Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-05-21 / 21. szám
eter Rarely éppen hazafelé utazott InH vemessből, a skót felföldről, ahol saját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többfelől az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepélyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is ilyen jól prosperálna” - gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis néhány munkanélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egyfolytában hétmillió-háromszázezerig. Kettő már feladta, három még számol, de a legtehetségesebb is még csak egymillió-kettőszázötvenezer körül járt, mikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étkezőkocsijában ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és álteknősbéka-le- vest kanalazgatott, közben merengve nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra.- Megengedi? - kérdezte Rarely, letelepedve az író mellé. - Nem zavarom?- Dehogynem, de mennyire zavar - felelte Maclean kitörő örömmel. - Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönösebb ember a vonaton.- Tudniillik dolgozom - mondta Maclean. - Jegyzeteket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia regényt, megírtam két esszét és egy novellát, nyolc elmefuttatást a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rádióelőadással még el vagyok maradva.- Érdekes - tűnődött Rarely -, én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb milliomosnak.- Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlevőket természetesen mindig kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvkritikák, a lektori jelentések, és időnként mégis egy novellát is kell írnom, hogy megmutassam, hogy még művész vagyok, és valami kis tudományos munkát, hogy ne butuljak el egéSZERB ANTAL A MENTHETETLEN szén az írásban, na és a propagandacikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... kérem, számítsa ki.- Rémes. Hogy győzi? Mikor ír?- Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébredek. Álmomban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és mikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel rádióelőadásomat be fogom fejezni.- És mikor él maga?- Soha. Nincs időm sportolni, és nincs időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz.- De hiszen könyvkritikákról és lektori jelentésekről beszélt. Csak el kell olvasnia azokat a könyveket...- Igen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak olyan könyveket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amikre szükségem van valamelyik írásomhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet teljesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meséit. Évek óta vágyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt:- Mi az ördögnek dolgozik ennyit?- Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell élnie: magánál az szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézműves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tudjak élni.- Ne haragudjék egy tolakodó kérdésért: menyit keres?- Öt-hatszáz fontot egy évben.- Micsoda? Ennyi munkával? Hiszen ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások.- Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok.- Ide hallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot?- Hogy elfoga- dom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beRácz Noémi rajza röpülne az ablakon’ volna szívem belerúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak köny- nyek közt fogom tudni kiejteni. Uram... angyalom... mától kezdve csak horgászni fogok. És nőknek udvarolni, akiknél nincsen kézirat... akik nem is olvasnak... analfabéta nőknek fogok udvarolni. És elolvasom a Csúnya Kis Kacsát és Aquinói Szent Tamás Summáját is. Én leszek az első boldog író az irodalomtörténetben. Mert én nem fogok írni. Egy hónappal később Tom Maclean meglátogatta nővérét, Jeannie-t, aki Prescot ezredes felesége volt, és Bournemouth-ban élt. Ebéd közben megbeszélték az egész kiterjedt rokonságot, Archie bácsit, a körorvost és feleségét, akinek olyan furcsa kalapjai vannak, Alastairt, a jeles fókavadászt, Johnt, aki farmot vett Dél-Afrikában, és néger fütyülőket küldött ajándékba a gyerekeknek, Maryt, aki megint férjhez ment, és szegény Charles-t, aki nem viszi semmire.- És te hogy vagy? Mesélj már magadról is - mondta Jeannie, aki édesanyjuk halála óta bizonyos fokig anyaszerepet töltött be Tom mellett. - Sokat dolgozol?- Én egyáltalán nem dolgozom semmit. Egy hónapja nem írtam le egy sort sem. Horgászok és elolvasom a külföldi lapokat. Megtanultam portugálul, gyönyörű nyelv. Most jöttem haza egy egyhetes gyalogtúráról. Vettem magamnak két kutyakölyköt, két Sealyhamet, azokat nevelem. És hát a nők... - mondta, és szemérmesen elhallgatott.- Nagyszerű. És jól érzed magad?- Hogy jól-e? Egyáltalán csak most kezdem magam érezni. Eddig nem is éltem, rabszolga voltam, utolsó piszkos rabszolga. Most úgy élek, mint a jó Isten Franciaországban.- Nagyon örülök, Tom, igazán. Már rég akartam neked mondani, hogy ki kellene egy kicsit kapcsolódnod, csak azt nem értem, mi az oka, hogy mégsem vagy jó színben. Kissé sápadt és elcsigázott az arcod. Miért?- Nem tudom. Talán a gyalogtúra...- Mintha nem lennél megelégedve, Tom. Hiszen ismerem az arcodat. Mintha valami hiányoznék neked.- Ugyan. Tévedsz. Soha ilyen jól nem éreztem magam. Istenien érzem magam! - kiáltotta harciasán. Jeannie tűnődve elhallgatott. Feketét a szalonban ittak. Majd Tom átment a könyvtárszobába, hogy egy kicsit nyújtózzék és olvasgasson. Itt találta tizenöt éves unokaöccsét, Fredet, aki az íróasztal mellett ült, és a fejét vakarta.- Helló, Freddie, miért vágsz ilyen keserves arcot? Valami baj van?- Baj? Dögvész! Holnapra dolgozatot kell írnom ezzel a címmel: Shakespeare és Milton. Párhuzamot kell vonnom, hát nem őrület? Minek is jött ez a két muki a világra! S ma van a Bournemouth-Aston Villa mérkőzés!- Shakespeare és Milton? Hm. Tudod mit, fiam? Menj el szépen a meccsre. Majd én megírom a dolgozatot: csakugyan kár volna ilyesmire pazarolnod ezt a szép vasárnap délutánt... Shakespeare és Milton? Nevetséges.- Tom bácsi, csakugyan megtennéd? Én mindig mondtam, hogy te egész rendes ember vagy, papa mondhat, amit akar... És már rohant is. Két órával később Jeannie belépett a könyvtárszobába. Tomot lázas munkában találta, előtte teleírt papírlapok, a padlón Shakespeare, Milton és egyéb klasszikusok művei elszórva. Mikor Jeannie belépett, Tom idegesen kapta fel fejét, látszott, mennyire nem veszi jónéven, ha zavarják.- Mit csinálsz, Tom?- Izé... segítek Freddie-nek dolgozatot írni. Kérlek, párhuzamot kell vonni Shakespeare és Milton közt. Az ember első pillanatra nem is gondolná, milyen jó téma. Tizenöt oldal van meg, de még alig mondtam el valamit a lényegből. Azt hiszem, a tanár meg lesz elégedve. éhány nap múlva Tom Maclean felkereste Peter Rarelyt. A milliomost a zeneteremben találta, ahol azzal kísérletezett, hogy harminc papagájából szavalókórust alakítson. Tom belépésekor intett egyet, amire a CSONTOS VILMOS Győznöd kell, ész Egyik nap szelíd szóval, A másik nap haraggal, Vitázom önmagámmal.- Elég volt - érvel a testem -, Megkoptam, elernyedtem. A gondolat: - Nincs igazad, Hiszen hallható még szavad.- Kevés a szó, fáradt a kar, Pedig ki eredményt akar, Bárhol él, ezt tudnia kell: Munka nyomán fakad siker. Legyint az ész: - Régi nóta! Saját indulásod óta Változott a világ rendje: Fogd a gyeplőt feszesebbre!- Megpróbáltam nem is egyszer, Sőt szárnyakat növesztettem, Vakmerőn tornyot tetézni Mégse tudtam, Visszahulltam A porba, a port dicsérni.- Pedig a vágy, az örök vágy: Csak egy ujjal Fénylő csillagokhoz érni!- Ez a te nagy tévedésed: Léptedet ne fény felé tedd! Hisz emberek vesznek körül, Társaidat azok közük Válaszd, kik a barázdáknak Göröngyein veled járnak, S veled érzik: Nem a talpuk - szívük vérzik!- Érted-e már, mit kell tenned? A gyógyítást itt neked kell elvégezned! Legyint a kéz. Érvel az ész:- Ez az önbizalom kevés! Megmutattad, ha akarod, Szárnyad nő, s nem csak a karod Lendül, ha a cél kívánja: Az értelem is kitárja Ablakát, s madara röppen... Ne hidd: elvész a közönyben Az a dal, mit a barázdák Fölött dalol, szívek zárját Nyitja az ki: Simogatni - gyógyítgatni.- Ha az olyan könnyű volna, Az a madár csak dalolna, De nézd, szárnya megtépázott, S ott vergődik lent a porba:- Betemet a por, a szürke, Elszunnyad parazsam üszke. Marad csak vitázó kedvem, És a vitát Napról napra újrakezdem: Ész - mert győznöd kell a testen! papagájok, akik addig a királyt éltették, elhallgattak.- Uram - mondta Maclean ünnepélyesen és zavartan -, kénytelen vagyok felmondani megállapodásunkat. Arra kérem, elsején ne folyósítsa már az összeget. Nagyon sajnálom, belátom, hogy eljárásom nem egészen fair play, de nem tehetek másképp.- Hogyan? Már megint írni akar?- Megint? Most fogom csak igazán elkezdeni: eddig csak lustálkodtam. Tervbe vettem egy ötkötetes regényciklust, egy bizonytalan terjedelmű önéletrajzot, és megírom IV. Jakab skót király életét. Itt van az ideje, hogy már egyszer igazán nekilássak.- Hát nem érezte jól magát írás nélkül?- Nem, uram, nem megy. Ha börtönbe csukna, akkor a véremmel írnék a fehérneműmre, mint az a Mr. Kazinczy, akiről egy magyar barátom beszélt. Good bye. IRODALOM 1995. május 21. 1/BSániBp
