Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-21 / 21. szám

eter Rarely éppen hazafelé utazott In­H vemessből, a skót felföldről, ahol saját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többfelől az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt ki­veszőben van. Rarely a záróünnepélyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is ilyen jól prosperálna” - gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szige­teken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis néhány munkanélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egy­folytában hétmillió-há­romszázezerig. Kettő már feladta, három még számol, de a leg­tehetségesebb is még csak egymillió-kettőszázötvenezer körül járt, mikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étkezőkocsijában is­merős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Maclean egyedül ült, és álteknősbéka-le- vest kanalazgatott, közben merengve nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra.- Megengedi? - kérdezte Rarely, letelepedve az író mellé. - Nem zavarom?- Dehogynem, de mennyire zavar - felelte Maclean kitörő örömmel. - Éppen azért na­gyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönö­sebb ember a vonaton.- Tudniillik dolgozom - mondta Maclean. - Jegyzeteket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amíg magával beszélek, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszo­lúte undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Kérem, egy hó­napig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia regényt, megírtam két esszét és egy no­vellát, nyolc elmefuttatást a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számá­ra, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rádióelőadással még el vagyok maradva.- Érdekes - tűnődött Rarely -, én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb milliomosnak.- Nem tudom, mennyi dolga van egy millio­mosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a je­lenlevőket természetesen mindig kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakáci­óm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cik­ket a lapnak... és hol vannak még a könyvkriti­kák, a lektori jelentések, és időnként mégis egy novellát is kell írnom, hogy megmutas­sam, hogy még művész vagyok, és valami kis tudományos munkát, hogy ne butuljak el egé­SZERB ANTAL A MENTHETETLEN szén az írásban, na és a propagandacikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... kérem, számítsa ki.- Rémes. Hogy győzi? Mikor ír?- Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébredek. Ál­momban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és mikor felébredek, eszembe jut az a bemon­dás, amivel rádióelőadásomat be fogom fejezni.- És mikor él maga?- Soha. Nincs időm sportolni, és nincs időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel be­széltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem ju­tok az olvasáshoz.- De hiszen könyvkritikákról és lektori je­lentésekről beszélt. Csak el kell olvasnia azo­kat a könyveket...- Igen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak olyan könyveket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amikre szükségem van valamelyik írá­somhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet tel­jesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meséit. Évek óta vágyódom a Csúnya Kis Ka­csa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt:- Mi az ördögnek dolgozik ennyit?- Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az em­bernek meg is kell élnie: magánál az szinte au­tomatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet ké­szítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézműves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoz­nom, hogy meg tud­jak élni.- Ne haragudjék egy tolakodó kérdé­sért: menyit keres?- Öt-hatszáz fon­tot egy évben.- Micsoda? Ennyi munkával? Hiszen ez rettenetes. Meg­hasad a szívem ma­gáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások.- Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok.- Ide hallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot?- Hogy elfoga- dom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal be­Rácz Noémi rajza röpülne az ablakon’ volna szívem belerúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak köny- nyek közt fogom tudni kiejteni. Uram... an­gyalom... mától kezdve csak horgászni fogok. És nőknek udvarolni, akiknél nincsen kézirat... akik nem is olvasnak... analfabéta nőknek fo­gok udvarolni. És elolvasom a Csúnya Kis Ka­csát és Aquinói Szent Tamás Summáját is. Én leszek az első boldog író az irodalomtörténet­ben. Mert én nem fogok írni. Egy hónappal később Tom Maclean meglá­togatta nővérét, Jeannie-t, aki Prescot ezredes felesége volt, és Bournemouth-ban élt. Ebéd közben megbeszélték az egész kiterjedt rokon­ságot, Archie bácsit, a körorvost és feleségét, akinek olyan furcsa ka­lapjai vannak, Alastairt, a jeles fókavadászt, Johnt, aki farmot vett Dél-Afrikában, és néger fütyülőket küldött ajándékba a gyerekeknek, Maryt, aki megint férjhez ment, és szegény Charles-t, aki nem viszi semmire.- És te hogy vagy? Mesélj már magadról is - mondta Jeannie, aki édesanyjuk halála óta bizonyos fokig anyaszerepet töltött be Tom mellett. - Sokat dolgozol?- Én egyáltalán nem dolgozom semmit. Egy hónapja nem írtam le egy sort sem. Horgászok és elolvasom a külföldi lapokat. Megtanultam portugálul, gyönyörű nyelv. Most jöttem haza egy egyhetes gyalogtúráról. Vettem magam­nak két kutyakölyköt, két Sealyhamet, azokat nevelem. És hát a nők... - mondta, és szemér­mesen elhallgatott.- Nagyszerű. És jól érzed magad?- Hogy jól-e? Egyáltalán csak most kezdem magam érezni. Eddig nem is éltem, rabszolga voltam, utolsó piszkos rabszolga. Most úgy élek, mint a jó Isten Franciaországban.- Nagyon örülök, Tom, igazán. Már rég akartam neked mondani, hogy ki kellene egy kicsit kapcsolódnod, csak azt nem értem, mi az oka, hogy mégsem vagy jó színben. Kissé sápadt és elcsigázott az arcod. Miért?- Nem tudom. Talán a gyalogtúra...- Mintha nem lennél megelégedve, Tom. Hiszen ismerem az arcodat. Mintha valami hi­ányoznék neked.- Ugyan. Tévedsz. Soha ilyen jól nem érez­tem magam. Istenien érzem magam! - kiáltot­ta harciasán. Jeannie tűnődve elhallgatott. Feketét a szalonban ittak. Majd Tom át­ment a könyvtárszobába, hogy egy kicsit nyújtózzék és olvasgasson. Itt találta tizenöt éves unokaöccsét, Fredet, aki az íróasztal mellett ült, és a fejét vakarta.- Helló, Freddie, miért vágsz ilyen keser­ves arcot? Valami baj van?- Baj? Dögvész! Holnapra dolgozatot kell írnom ezzel a címmel: Shakespeare és Mil­ton. Párhuzamot kell vonnom, hát nem őrü­let? Minek is jött ez a két muki a világra! S ma van a Bournemouth-Aston Villa mérkőzés!- Shakespeare és Milton? Hm. Tudod mit, fiam? Menj el szépen a meccsre. Majd én megírom a dolgozatot: csakugyan kár volna ilyesmire pazarolnod ezt a szép vasárnap dél­utánt... Shakespeare és Milton? Nevetséges.- Tom bácsi, csakugyan megtennéd? Én mindig mondtam, hogy te egész rendes ember vagy, papa mondhat, amit akar... És már rohant is. Két órával később Jeannie belépett a könyvtárszobába. Tomot lázas munkában ta­lálta, előtte teleírt papírlapok, a padlón Sha­kespeare, Milton és egyéb klasszikusok művei elszórva. Mikor Jeannie belépett, Tom idegesen kapta fel fejét, látszott, mennyire nem veszi jónéven, ha zavarják.- Mit csinálsz, Tom?- Izé... segítek Freddie-nek dolgozatot írni. Kérlek, párhuzamot kell vonni Shakespeare és Milton közt. Az ember első pillanatra nem is gondolná, milyen jó téma. Tizenöt oldal van meg, de még alig mondtam el valamit a lényegből. Azt hiszem, a tanár meg lesz elé­gedve. éhány nap múlva Tom Maclean felke­reste Peter Rarelyt. A milliomost a ze­neteremben találta, ahol azzal kísérlete­zett, hogy harminc papagájából szavalókórust alakítson. Tom belépésekor intett egyet, amire a CSONTOS VILMOS Győznöd kell, ész Egyik nap szelíd szóval, A másik nap haraggal, Vitázom önmagámmal.- Elég volt - érvel a testem -, Megkoptam, elernyedtem. A gondolat: - Nincs igazad, Hiszen hallható még szavad.- Kevés a szó, fáradt a kar, Pedig ki eredményt akar, Bárhol él, ezt tudnia kell: Munka nyomán fakad siker. Legyint az ész: - Régi nóta! Saját indulásod óta Változott a világ rendje: Fogd a gyeplőt feszesebbre!- Megpróbáltam nem is egyszer, Sőt szárnyakat növesztettem, Vakmerőn tornyot tetézni Mégse tudtam, Visszahulltam A porba, a port dicsérni.- Pedig a vágy, az örök vágy: Csak egy ujjal Fénylő csillagokhoz érni!- Ez a te nagy tévedésed: Léptedet ne fény felé tedd! Hisz emberek vesznek körül, Társaidat azok közük Válaszd, kik a barázdáknak Göröngyein veled járnak, S veled érzik: Nem a talpuk - szívük vérzik!- Érted-e már, mit kell tenned? A gyógyítást itt neked kell elvégezned! Legyint a kéz. Érvel az ész:- Ez az önbizalom kevés! Megmutattad, ha akarod, Szárnyad nő, s nem csak a karod Lendül, ha a cél kívánja: Az értelem is kitárja Ablakát, s madara röppen... Ne hidd: elvész a közönyben Az a dal, mit a barázdák Fölött dalol, szívek zárját Nyitja az ki: Simogatni - gyógyítgatni.- Ha az olyan könnyű volna, Az a madár csak dalolna, De nézd, szárnya megtépázott, S ott vergődik lent a porba:- Betemet a por, a szürke, Elszunnyad parazsam üszke. Marad csak vitázó kedvem, És a vitát Napról napra újrakezdem: Ész - mert győznöd kell a testen! papagájok, akik addig a királyt éltették, elhall­gattak.- Uram - mondta Maclean ünnepélyesen és zavartan -, kénytelen vagyok felmondani meg­állapodásunkat. Arra kérem, elsején ne folyósít­sa már az összeget. Nagyon sajnálom, belátom, hogy eljárásom nem egészen fair play, de nem tehetek másképp.- Hogyan? Már megint írni akar?- Megint? Most fogom csak igazán elkezde­ni: eddig csak lustálkodtam. Tervbe vettem egy ötkötetes regényciklust, egy bizonytalan terje­delmű önéletrajzot, és megírom IV. Jakab skót király életét. Itt van az ideje, hogy már egyszer igazán nekilássak.- Hát nem érezte jól magát írás nélkül?- Nem, uram, nem megy. Ha börtönbe csuk­na, akkor a véremmel írnék a fehérneműmre, mint az a Mr. Kazinczy, akiről egy magyar ba­rátom beszélt. Good bye. IRODALOM 1995. május 21. 1/BSániBp

Next

/
Thumbnails
Contents