Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-14 / 20. szám

ly yr fogod látni, hogy nem vál­— 1VXCSÍ tozott meg nagyon - je­gyezte meg lady Moping, amikor a gépkocsi befordult a szanatórium kapuján.- Intézeti egyenruhát visel? - kérdezte Angela.- Dehogy, gyermekem, természetesen nem visel! A legjobb körülmények között él itt. Ez volt Angela első látogatása az apjánál. Ö maga akart eljönni ide. Azóta az esős nyári nap óta, amikor be­hozták ide lord Mopingot, már tíz esztendő telt el. Aznap Angela édesanyja a szokásos évi garden partyját tartotta, amely igen fá­rasztó volt, s nem is sikerült túlságosan a szeszélyes időjárás miatt. Aznap reggel sü­tött a nap, szép volt az idő. Úgy látszott, a szép idő kitart egész nap, ám az első vendégek megérkezése után beborult és mennydörögni kez­dett. Mindenki fedél alá igyeke­zett, a személyzet gyorsan be- hordta az asztalokat meg a széke­ket. A szél felkapott egy abroszt, amely egy fa koronájában akadt meg, s ott lengett a szélben s a szakadó esőben. Hirtelen kiderült, aztán me­gint szakadt az eső, mintha dézsából önte­nék. Este hat óra tájban Angela apja - a bo­lond nap betetőzéseként - öngyilkosságot kí­sérelt meg. Ott hintázott az üvegházban a nadrágtartó­ján, s az arca már teljesen szürke volt. Azok­nak a vendégeknek, akik az eső elől oda me­nekültek, sikerült őt megmenteniük. Még az este beállta előtt beszállították az idegbete­gek szanatóriumába. Lady Moping néha meglátogatta, ám ott szerzett élményeiről so­ha nem szólt egyetlen szót sem. A szomszédok közül egyesek nem helye­selték lord Moping elkülönítését. Persze vele nem úgy bántak, mint a többi beteggel. Az épület azon részén lakott, ahol csak gazda­gabb páciensek voltak. Saját ízlésük szerint öltözhettek (egyesek nagyon elegánsak vol­tak), a legdrágább cigarettákat szívhatták, különféle kedvteléseikkel szórakozhattak, s az intézetbe érkezésük évfordulóján estélyt adhattak azoknak a betegtársaiknak, akiket megkedveltek. Mindezek ellenére nem ez volt a legdrágább intézet. Ideg- és lelkibete­gek járási szanatóriumának nevezték. Ez az elnevezés volt nyomtatva a levélpapírjukra, de az ápolók egyenruhájára is ezt hímezték, s ez díszelgett a főbejárat fölött is; emiatt egyesek igen alacsony színvonalról beszél­tek. Lord Moping baráti körében gyakran esett szó tengerparti szanatóriumokról, ahol ,jól képzett orvosok vannak, meg tágas par­kok, és sikeresen gyógyítják a idegbetegsé­gek legbonyolultabb eseteit is”, ám lady Mo­pingot ez egyáltalán nem érdekelte. Néhány télikabátos egyén magányosan lődörgött a parkban.- Ezek közönséges bolondok - jegyezte meg lady Moping. - Azok a betegek, akik­nek a társadalmi helyzete apádéhoz hasonló, használhatják a virágoskertet, amely sokkal szebb. Az orvos az előkelőbb látogatók számára fenntartott helyiségben fogadta őket. Az ab­lakot belülről vasrács és drótháló védte. Amikor Angela a fotelt el akarta húzni a fűtőtest mellől, rájött, hogy a padlóhoz van rögzítve.- Lord Moping felkészült az önök üdvöz­lésére - mondta az orvos.- És hogy van?- Nagyon jól, sőt kitűnően. Néhány héttel ezelőtt nagyon megfázott, de egyébként az egészségi állapota kitűnő. Ideje nagy részét írással tölti. Angela az ajtón túlról az apja emelt és iz­gatott hangját hallotta:- Mondtam önnek, hogy most nem érek rá. Jöjjenek el később! Egy barátságos hang, vidékies akcentussal így felelt:- Csak jöjjön. Ez csupán formalitás. Nem maradnak sokáig, ha ön úgy gondolja. Aztán kinyílt az ajtó, és lord Moping belé­pett a helyiségbe. Egy idős férfi kísérte, aki­nek sűrű, galambősz haja volt, s barátságos arckifejezése.- Ez Loweday úr, lord Moping társalkodó partnere.- A titkárom - javította ki a lord. Megtán- torodott, amikor odament lady Mopinghoz, és kezet adott neki.- Ő Angela. Emlékszel rá, ugye? Vagy nem?- Nem, őszintén szólva nem emlékszem. Mit akar?- Csak meg akartunk látogatni téged.- Nem a legalkalmasabb időben jöttetek. Nagyon el vagyok foglalva. Loweday, lemá­solta már a pápának írt levelemet?- Még nem, uram. Talán emlékszik rá, hogy megkért engem: keressem ki az Új-Fo- unland-ben folyó halászatokról szóló adato­kat.- Igen. Egyébként ez így rendben is van, ugyanis a levelet más formában akarom majd lediktálni. Látod, kedvesem, valóban rengeteg a dolgom. E szavak után kiment.- Amint látja, kitűnően elvan itt - mondta az orvos. - Hízik, és alszik, mint a bunda. Az egész szervezete nagyon jó állapotban van. Nyílt az ajtó, s Loweday jött be.- Elnézést kérek, amiért visszajöttem, de úgy gondolom, az ifjú hölgy zokon vette, hogy az apja nem ismerte meg. Ne vegye a szívére, kisasszony. Legközelebb majd örül­ni fog, ha láthatja önt. Ma ideges kissé, mert lemaradt a munkában.- Milyen kedves ember! - mondta Ange­la, miután Loweday távozott.- Igen, el sem tudom képzelni, mi lenne itt az öreg Loweday nélkül. Szereti őt min­denki, a betegek is, meg az alkalmazottak is.- Megnyugtató, hogy önök ilyen jó ápoló­kat alkalmaznak - mondta lady Moping.- De Loweday nem ápoló - jelentette ki az orvos.- Csak nem azt akarja mondani, hogy neki is hiányzik egy kereke? - kérdezte Angela.- Ő is betegeink egyike - egyébként na­gyon érdekes eset. Már harmincöt éve van itt.- És nem olyan normális ember, mint ön vagy én? - érdeklődött Angela.- Normális ember benyomását kelti - fe­lelte az orvos. - Az utóbbi húsz évben úgy is bántunk vele. Ő az intézetünk lelke. Kitűnően biliárdozik, az estélyeinken bűvészmutatványokat mutat be, előkelőbb betegeink körül szolgaként sürög-forog, se­gít nekik a keresztrejtvények megfejtésében, s egyéb szórakozásaik alkalmával. Ennek fe­jében borravalót kap. Ez az ember valóban nélkülözhetetlen intézetünk számára.- De mi miatt van itt?- Eléggé szomorú az esete. Fiatal korában megölt egy ifjú hölgyet, akit nem is ismert... Lerántotta őt a kerékpárról, s a helyszínen megfojtotta. Azon nyomban feladta magát, s azóta nálunk van.- De most már bizonyára normális. Miért nem engedik el?- Meg is tettük volna, ha valaki kérte vol­na. De rokonai sincsenek, csak egy mostoha­testvére él Plymouthban. Egy ideig több al­kalommal is meglátogatta őt, de már rég nem mutatkozott. Loweday nagyon boldog itt. Higgye el, nem is teszünk semmiféle lé­péseket a hazaküldése érdekében. Nagyon sokat segít nekünk.- Én ezt igazságtalannak tartom - mondta Angela.- Ne feledkezzék el az édesapjáról - mondta az orvos. - Loweday nélkül, aki a titkára, az ön édesapja teljesen tönkremenne. Angela olyan érzéssel távozott a szanató­riumból, hogy ott igazságtalan dolgok tör­ténnek.- Képzeld csak el, itt tölti az egész életét, bezárva a bolondok házába.- Fel akarta magát akasztani az üvegház­ban - felelte neki lady Moping. - Később pedig a vendégek jelenlétében is.- De én nem a papáról beszélek. Lowe- dayről.- Őt egyáltalán nem is ismerem.- Hogyne ismernéd. Ő az a beteg, aki a papára vigyáz.- Az apád titkára? Derék embernek lát­szik, olyannak, aki alkalmas erre a tisztség­re. Angela nem volt képes elfeledni ezt az esetet... Délutánonként bezárkózott a könyv­társzobába, s a jogi előírásokat tanulmányoz­ta. Amikor két héttel később be kellett vinni az intézetbe néhány fácánt, mert az apja ott­tartózkodásának tizenegyedik évfordulóját akarta megünnepelni, Angela ajánlkozott, hogy elviszi őket. Sportkocsiján ment be az intézetbe, a miu­tán átadta a fácánokat, Loweday úr iránt ér­deklődött. Loweday éppen koronát készített az egyik beteg számára, akit brazil királlyá fognak koronázni. Angela kis ideig a papája egészségi állapota felől érdeklődött, majd megkérdezte:- Ön nem akart innen sohasem elmenni, Loweday úr? Loweday nyugodtan és kedvesen nézte Angélát.- Én teljesen megszoktam az itteni életet. Szeretem ezeket a szerencsétleneket, s azt hiszem, ők is szeretnek engem.- De arra sosem gondolt, hogy szabadon is élhetne?- Dehogynem, kisasszony, amióta itt va­gyok, egyfolytában csakis erre gondolok.- Mit tenne, ha elengednék önt? Van vala­milyen elképzelése arról, hogy mit csinálna? Loweday ideges lett.- Kisasszony, lehet, hogy ez hálátlanság tőlem, de be kell vallanom, hogy egy kis ki­rándulás a szabad emberek közé nagy örö­möt jelentene számomra, mégpedig még mi­előtt teljesen megöregszem, hogy élvezni is tudjam a szabadságot. Aztán már akár meg is halhatnék, vagy még nagyobb odaadással gondoskodnék ezekről a szerencsétle­nekről... Angela, miközben beült a kocsijába, a könnyeit törölgette, s ezt suttogta:- Ennek a szegény embernek ki kell innen jutnia! Angélának most már volt életcélja. Sok­szor üldögélt a könyvtárban, s kifaggatott minden látogatót, aki csak valamit is értett a joghoz és az orvostudományhoz. Angela az igazság harcosává lett. Végül meggyőzte sir Roderickot is, aki sokéves tapasztalatokkal rendelkező parlamenti képviselő volt. Sir Roderick kérvényt nyújtott be a mi­nisztériumba, s aztán eljött végre a nap, ami­kor Lowedayt kiengedték az intézetből, ahol annyi tevékeny évet töltött. Kis ünnepélyt rendeztek. Angela meg sir Roderick az orvosokkal együtt a pódiumon foglalt helyet a tornateremben. Velük szem­ben ültek mindazon betegek, akikről feltéte­lezték, hogy ez az izgalmas élmény nem lesz rossz hatással rájuk. Lord Moping a gazdag ápoltak nevében arany cigarettatárcát adott át Lowedaynek. Az a beteg, aki magát császárnak képzelte, különféle kitüntetéseket nyújtott át neki. Az ápolók ezüst órával ajándékozták meg. Egyes ápoltak zokogtak. A főorvos beszédet mondott:- Mi mindnyájan minden jót kívánunk ön­nek. Ön a szívünkhöz nőtt, s nem fogjuk el­feledni soha. Ha megunná a szabad életet, örömmel visszafogadjuk. Az ön számára ná­lunk mindig lesz munka. Tucatnyi ápolt kísérte ki Lowedayt a vas­kapuig. A kapu kinyílt, Loweday szabad volt. A bőröndjét már előbb kivitték a vasút­állomásra, ahová ő gyalog akart kimenni. A terveiről hallgatott. Sok pénze volt, ezért mindenki azt gondolta, hogy először Lon­donba utazik, ott egy kicsit kirúg a hámból, aztán Plymouthban felkeresi a nővérét. Általános és nagy volt a meglepetés, ami­kor két órával a szabadon bocsátása után visszatért. Mosolygott, és szemmel láthatóan valami kellemesre gondolt.- Hát visszajöttem - mondta az orvosnak. - Azt hiszem, hogy itt is maradok életem végéig.- De Loweday, ez igazán rövid szabadság volt! Félek, hogy nem is szórakozott.- Tévedés. Nagyon is jól elszórakoztam. Az itt töltött évek alatt ezt el sem tudtam képzelni. Nagy volt az örömöm, ha rövid ideig tartott is. Most már nyugodtan fogom majd teljesíteni a kötelességeimet. Nem sokkal ezután, fél mérföldnyire a szanatóriumtól kissé ódivatú női kerékpárra akadtak az országúton. A közeli árokban fia­tal nő feküdt. Megfojtották. A lány vacsoráz­ni indult hazafelé, s arra járt Loweday úr, aki így szerzett örömöt magának... Sági Tóth Tibor fordítása BATSÁNYI JÁNOS* Bartsaihoz Szomorú a lelkem. Még alig derüle Víg napunk, már újra homályba mernie. Iszonyú jövendő! Rémítő képzések! Ah! mit hoznak reánk a bús végezések? Mit szülhetnek e sok kínos küszködések, Tüzes villongások, dühös vérengzések? Felébred a világ halálos álmából? S kifejtendi magát szolgai jármából? Avagy, századunknak örökös csúfjára, Ledől a szabadság most emelt oltára? - Ily bizonytalanság kétes örvényében Hányattatik elmém méltó félelmében. Kebelembe folynak könyveim árjai, S önként zengni kezdnek lantomnak húrjai. Dicsőült Orczimnak lelki jó barátja! Kiben még gyámolát múzsám élni látja - Ötét! ki mint hazánk egyik fő reménye S egész költő-karunk vigasztaló fénye, Ügy néked még imént barátság angyala S nékem atyám helyett édesatyám vala! S ki, bár elköltözött nyúgalma helyére (Oda, honnan senki még vissza nem téré), Élni fog itt mindég nagy neve hírében, Élni, veled együtt, minden jók szívében! Ó Te, kit eléggé semmi nyelv nem dicsér, S kiben legkisebb dísz a fejedelmi vér, - Bartsai! Nemzetem szíves ébresztője, Igazság, emberség hatalmas védője! Engedd, hogy ezeknek egy hív énekesse Bánatos érzésit veled közölhesse; Halljad, mint zengedez magános hárfája - Tekints bátorító szemekkel reája, S amint gyakran valál serkentő vezére, Vidd fel ma Helikon sziklás tetejére. Jer, keseregd velünk az ember vakságát - Ki, megvetvén az ész mennyei világát, Társa vesztésében keresi nagyságát, S bűne fertelmében leli boldogságát! *145 évvel ezelőtt hunyt el a magyar felvilágosodás jeles költője Ferdics Béla tusrajza

Next

/
Thumbnails
Contents