Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-30 / 18. szám
ny ft’ a.mindig, most is csak ÁV1111U résnyire nyitotta ki a kaput. Azóta alakult ki benne ez a szokás, mióta egyedül él. Észrevétlenül, mint ahogy az akác fiatal ágain nő a tövis. Aki magára marad, az gyenge, azt bárki kikezdheti szóval, szívvel, karóval. Kati állt kint. Széles, kissé zavart mosollyal oszlatta szét a pillanatnyi feszültséget. Szép volt, amilyen szép csak egy tizenkilenc éves szerelmes lány lehet, aki tudatában is van szépségének. Nem úgy, mint két évvel ezelőtt, amikor az óvodába jött dolgozni - gondolta magában Erzsi, miközben a biztosítóláncot kezdte lecsatolni a vaskapuról. - Akkor naiv és gátlásos volt. Amit persze sokan kihasználtak a kolléganők közül.- De jó, hogy itthon talállak, Erzsiként! - kiáltotta a lány, s arca elpirult az örömtől. - Már annyiszor kisegítettél, gondoltam, most is számíthatok rád. A háta mögé nyúlt, és előhúzott valakit. Apró, maszatos emberke volt, nem lehetett több négy-öt évesnél, a nadrágja elszakadt, az inge térdig lógott.- Betévedt hozzánk az udvarba ez a gyerek, anyám meg, amilyen nagylelkű, felszedte. Állítólag eltévedt, meg sem tudja mondani, hol lakik. Anyám rám bízta, hogy vigyem haza valahogy. De hát hová menjek vele? Különben is várnak. Drága Erzsiként, vidd haza ezt a lurkót helyettem, elvégre csak nem hagyhatom itt az utcán! Érezte, ahogy a vér az agyába tolul. Persze megint a régi nóta, mint annak idején, amikor még együtt dolgoztak. Majd az Erzsi elvállalja, majd az Erzsi tovább marad, majd az Erzsit megkéijük, mert neki úgysincs családja, hová siessen. Hogy ezt mennyire unta! Mintha az, hogy elrontotta az életét, egyenesen kötelezte volna a jótéteményre. Mintha még neki kellene hálásnak lennie azért, hogy egy kis elfoglaltságot biztosítanak számára. Miért segítsen? Rajta ki segít? Nem. Valahogy ki kell húznia magát. Elvégre csak nem fog ezzel a koszos, elcseppenő orrú gyerekkel a városban mászkálni. Ki tudja, lehet, hogy még tetves is. Ahogy erre gondolt, a gyerek kócos fejére siklott a pillantása.- Talán a milíciát - kezdte erőltetett nyugalommal. A fiúcska felemelte a fejét. A szemgolyók hatalmas fehérjében mélyfekete szemek villantak. Erzsi mérgesen nézett rá, de az állta a tekintetét, azzal a könyörgő, kétségbeesett pillantással, mint a kölykeiért remegő kutya.- Na gyere! — rántotta be kezénél fogva a fiút a kapun, mely nagyot csapódva vágódott be a meglepett Kati orra előtt.- Hogy hívnak? - nézett vissza a csöndesen bámészkodó gyerekre.- Misinek - válaszolta az zavart mosollyal a szája szélén, mintha már az is meglepné, hogy egyáltalán szóltak hozzá. A mosakodás után nem sokat kérette magát, jó étvággyal fogott neki a sebtében elkészített uzsonnának. A lány elnézte, ahogy hatalmas kortyokban nyeli a tejeskávét, s féltenyérnyi harapásokkal tömi magába a vastagon vajazott kenyeret.- Melyik utcában laksz? - kérdezte, mert csak most jutott eszébe, hogy valahol esetleg kétségbeesetten keresik, várják a gyereket.- A nagy szürke ház mellett, a sarkon - válaszolta Misi, de egy percre sem hagyta abba az evést, sőt még a korábbinál is erősebben szorította a bögrét, mely két apró kezében még nagyobbnak látszott.- És mi van abban a szürke házban? - kérdezte Erzsi, aki csak most kezdte megérteni, hogy milyen kemény fába is vágta a fejszéjét.- Nénik, bácsik meg mindenféle gép. De azokat nem szeretem.- Miért nem szereted?- Mert hangosan morognak, és este, amikro lefekszem, a sötétben mindig félek, hogy rám dől a ház fala. Annyi már nyilvánvalóvá vált, hogy valamelyik gyár közelében lakik a fiú, s a további kérdések azt is tisztázták, hogy valószínűleg a vasgyárról lehet szó. El is indultak. Erzsi megfogta a fiúcska kezét. Ahogy kiléptek a kapun, széjjelné- zett, nem találkoznak-e ismerőssel, aki képes megkérdezni, honnan szedte ezt az apró, bogárszemű gyereket. Aztán ahogy a kis meleg tenyér a markába lapult, s a zebránál görcsösen kapaszkodott a mutatóujjába, valami izgatott, büszke öröm töltötte el. Átszelték a vásárteret, melyet, amióta nem használtak, teljesen benőtt a gaz. A düledező fabódék mellett embermagasságnyi halmok mutatták: a környék lakói ide hordják a szemetet. A bejáratnál a rég kidőlt kapu mellett tenyérnyi könnyebbülés, ahogy a tornácra értek. Odabenn, a hűvös félhomályban megreccsent egy bútordarab, és a kitárt ajtón keresztül borzas öregasszonyfej lopakodott a fénynyalábba. Az arcába ömlő fehér, de csapzott tincsek alatt tátott száj itta hörögve a levegő kortyait. A fiú a foltos kötény ráncai közé szorította arcát, s két apró karjával támaszt keresve, támaszt nyújtva ölelte át a megtört derekat.- Hol jártál, kisfiam? - kérdezte az öregasszony, reszketeg öröm, félénk neheztelés szivárgott a torkából. Vádlóan nézett a lányra a két bozontos szemöldök alól, s az egyre fölöslegesebbnek érezte magát ebben a nagy egymásra találásban.- Eltévedt a gyerek, az utcán találkoztunk - magyarázta akaratlanul is mentegetőzve, pedig néhány perce még úgy tervezte, alaposan leteremti a gondatlan szülőket. A fiú hálásan pislogott rá, s ettől az öregasszony is megenyhült egy kicsit.- Jöjjön beljebb, ha már így esett - morogta kedvetlenül, s egy törött Te jó ég! - hasított a lányba a döbbenet. Egy beteg, tehetetlen vénasszony meg egy pöttöm kisgyerek. Ezeket jól egymásra hagyták. Valami ismeretlen melegség öntötte el, mely egyre áradt benne, úgy érezte, nem is búja el egyedül, s hogy megossza valakivel, magához ölelte a nagyanyja mellett gubbasztó gyereket. A fiú hálásan pillantott rá, az ölébe telepedett, és úgy befészkelte magát, mintha le se akarna szállni onnan. Az öregasszony köhögni kezdett. Előbb csak úgy egyet-egyet, mintha a torkát köszörülné, majd mind elviselhetetlenebből, s ahogy a légszomjjal küzdött, kékbe sötétedett a szája széle. Aztán elcsendesedett, lehunyt szemmel pihe- gett, összekuporodva, felhúzott lábbal.- Orvost kellene hívni - szólt a lány ijedten, és egyre nagyobb félelemmel leste az öregasszony kínlódását.- Mondta már a szomszéd- asszony is, de tudom, nogy rögtön a kórházba visznek. A gyerekkel meg mit csinálok? - rebegte az asszony alig érthetően. ŐRÉMUS KÁLMÁN Egy marék virág tábla hirdette a málló téglafalon: a szemét lerakása tilos, bírság 50 rubel! A vásártér után már nehezen ismerte ki magát. Évek óta nem járt erre. De nem is volt szükség a helyismeretére, a fiú, mint a vadat szimatoló vizsla, egyre szaporább léptekkel húzta egy kis mellékutca felé, mely a vasgyár mellett torkollott a térre. A bokáig érő sárral borított, követ sosem látott úttest két oldalán négy-öt ház állhatott. Az elsőt, amelyik a sarkon állt, alaposan megviselte már a rohanó idő, megroggyant vállai alig tartották a horpadt tetőt. A fiú megállt a foghíjas léckerítés előtt.- Mamó, mamó! - kiáltott a ház felé boldog örömmel, de csak egy lompos farkú, villogó szemű korcs kutya rohant elő a vályogfal mögül, és tartott nagy ugatással a kapu felé. Misi könnyed mozdulattal félrelökte a nyikorgó sarkú kiskaput, elkapta a lány kezét, és vonszolni kezdte a ház felé. Neki ugyan nem sok kedve volt elsétálni a bizalmatlan eb előtt, de aztán észrevette, hogy a szomszédból egy asszony botrányra éhes tekintettel lesi a fejleményeket, és engedett a nógatásnak. Apró léptekkel haladt el a borotvaéles fogak mellett, és nagy sóhajtással szakadt ki belőle a meglábú széket húzott elő az-ajtó szögletéből. - A szomszéd jányt kértem meg, hogy hozza el az óvodából, mert délelőtt leestem a lépcsőn, és alig bírok lábra állni. De az már rég hazakerült. Azt mondja, útközben vesztette el Misikét. Megint csak csönd lett, s így Erzsinek módja nyílt arra, hogy körülnézzen. Konyhának használhatták a helyiséget, mert a sarokban rozsdafoltos tűzhely állt. Az ablak alatt dívány, mellette szekrény, középen asztal székkel. Míg nézelődött, az öregasszony egyik kezével a fiúra támaszkodva a díványhoz ért, és nagy nyögéssel a végébe telepedett.- Hát a szülei hol vannak? - intett Misi felé a lány annyi együttérzéssel hangjában, hogy teljesen lefegyverezte az öregasszony bizalmatlanságát.- Elmentek azok zárábotkára, már két hónappal ezelőtt - sütött a panasz a félhomályban az öregasszony szeméből. - Kell a pénz, hiszen látja, hogy élünk. Pedig meglenne itt minden, mert a fiam jó mesterember. Csak hát amit keres, lefolyik a torkán. Azért ment vele a menyem is, mert egyedül nem hozott volna haza egy kopeket sem. Hát így maradtunk itt kettecskén az unokámmal. Megint hallgattak, a szoba egyre sötétebb lett.- Több gyereke nincs? - próbált valami megoldást találni Erzsi.- Van még egy fiam, itt lakik nem messze - hallatszott a válasz a sarok homályából. - De arra nincs mit számítani. Mióta főnök lett, meg házat csinált, szégyell az minket. Amikor tavaly betegen feküdtem, s a Sándor fiam üzent neki, csak annyi volt a válasza, hogy gyógyítson, akire a házat írattam. Ő emeletest épített, s ezt a házat sajnálja az öccsétől, ezt a házat... - kacagott sírva az öregasszony.- És ha nálam maradna a gyerek? - állt fel a székről a lány hirtelen elhatározással, s olyan erősnek, elszántnak érezte magát, mint talán még soha.- Magánál? De hát még a nevét sem tudom - ült fel az ágyon nyög- décselve az öregasszony.- A név?... Az nem fontos. Tessék elhinni, egyáltalán nem az a legfontosabb - mondta a lány. - Inkább azt tessék megmondani, van- e a közelben telefon. Különben Bártfai Erzsébetnek hívnak. * Mire beléptek a kapun, már jócskán besötétedett. A fiú még mindig a könnyeit törölgette öklével a szeme sarkából. Nehezen szakadt el a nagyanyjától, no meg az álom is egyre jobban kerülgette. Erzsi letette a kis batyut, amelybe a fiú néhány holmiját kötötték. Hogy megvigasztalja, felkapcsolta az udvari villanyt, és a virágágyáshoz vezette. Elhanyagolt ágyás volt. Nem nőttek benne elegáns kálák, szegfűk vagy rózsák, csak a sárga büdöske illatozott a szélén. A fiú letépett néhányat, és a markába szorította. A vacsorát gyorsan elintézték. A széles heverőn ágyazott meg neki.- Aludj szépen. Holnap elmegyünk nagymamához a kórházba. És holnapután is. Lesz időnk bőven, hiszen itt a hétvége, nem kell óvodába menned - súgta a fülébe, de a gyerek már mélyen aludt. Azzal a lassú, ártatlan szuszogással, mellyel csak az igazán tiszta emberek és a gyermekek tudnak aludni. Megcsókolta a gyerek homlokát, megigazgatta a párnáját. Ahogy a takarót az áliáig húzta, sárga foltok villantak a lepedőn. Összetört, tenyérbe izadt büdöskék voltak. Egy marék virág. ANTON PAVLQVICS CSEHOV Élő kronológia Saramikin államtanácsos szalonja kellemes homályba burkolózik. A zöld emyős nagy bronzlámpa zöldes fényt szitál a falakra, bútorokra, arcokra, á la „Ukrajnai éj"... A hamvadó tüzű kandallóban néha lángra kap egy-egy izzó fahasáb, s egy pillanatra tűzfénnyel önti el az arcokat, de ez nem rontja az általános színösszhangot. A szalon „egy tónusban van tartva”, ahogy a festők mondják. A kandalló előtt egy karosszékben, az ebédjét emésztő ember pózában, maga Saramikin ül - éltesebb úr, csinov- nyik-oldalszakálla már deres, kék szeme jámbor tekintetű. Arcán gyöngédség ömlik el, ajkán bánatos mosoly játszik. Mellette egy kis zsámolyon lustán elnyújtózva, lábát a kandallóhoz támasztva, Lopnyev alkormányzó ül; negyven év körüli, derék férfiú. A zongora körül Saramikin gyerekei téblábolnak: Nyina, Kolja, Nágya és Ványa. A Saramikin- né úrnő dolgozószobájába vezető félig nyitott ajtóból félénken szűrődik át a fény. Az ajtón túl íróasztala mellett ül Saramikin felesége, Anna Pavlovna, a helybeli nőegylet elnöke, harmincegynéhány éves, eleven és pikáns hölgyecske. orrán lomyett; fürge fekete szeme egy francia regény lapjain futkos. A regény alatt a nőegylet múlt évi beszámolójának gyűrött példánya hever.- Azelőtt szerencsésebb volt a városunk ebben a tekintetben - mondja Saramikin; szelíd szeme hunyorogva bámul az izzó parázsba. - Nem múlt el tél anélkül, hogy ne érkezett volna valami híresség a városba. Jártak itt nagy színészek, énekesek... De manapság... ördög tudja, mi az oka, nem látunk mást, csak szemfényvesztőket meg kintornásokat. Semmi esztétikai élvezet. Ügy élünk, mint az erdőben... Bizony. Emlékszik kegyelmességed arra az olasz tragikus színészre?... Hogy is hívták... az a barna, magas... Csak eszembe jutna... Ahá, megvan! Luigi Emesto de Ruggiero... Ragyogó tehetség volt! Micsoda erő! Sokszor csak egy szót mondott, s a közönség tombolt. Az én Anyutocs- kámnak nagy része volt a sikerében. Ő járta ki neki a színházhelyiséget, s tíz előadásra eladta a jegyeket. A színész hálából szavalásra és mimikára tanította. Csupa lélek volt az az ember! Azt hiszem... nem akarok hazudni... tizenkét éve lehet, hogy itt járt... Nem, mégsem... kevesebb: tíz éve... Anyutocska, hány éves is a kis Nyúlánk?- Most töltötte be a tízet! - kiált ki dolgozószobájából Anna Pavlovna. - Miért?- Semmi, mamácska, csak úgy kérdeztem... Aztán jöttek ide néha jó énekesek is... Emlékszik kegyelmességed Pri- lipcsinre, a lírai tenorra? Micsoda nagyszerű ember! Milyen ragyogó külső! Szőke volt... kifejező arc... párizsi modor... És micsoda hang, kegyelmes uram! Egy hibája volt csak: bizonyos hangokat gyomorból énekelt, és a „re”-t egy kicsit fisztulázta, különben nagyszerű volt. Tamberlik tanítványa, azt mondják... Mi jártuk ki neki Anyutocskával a közgyűléstermet, s ő hálából sokszor napokon és éjszakákon át énekelt nekünk... Anyutocskát is tanította énekelni... Nagyböjt volt, amikor a városunkba jött... van már vagy... tizenkét esztendeje. Nem: több... Ó, istenem, az emlékezetem! Anyutocska, hány éves is a mi Nágyecskánk?- Tizenkettő!- Tizenkettő... ha hozzátoldunk tíz hónapot... Nos, úgy van: tizenhárom éve... Azelőtt pezsgőbb volt az élet a mi városunkban... Hogy mást ne is említsek, vegyük például a jótékony célú estélyeket. Micsoda nagyszerű estélyeink voltak régen! Milyen szépek! Énekszámok, színdarabok, felolvasások... Emlékszem, a háború után, amikor fogoly törökök állomásoztak itt, Anyutocska estélyt adott a sebesültek javára. Ezerszáz rubel folyt be... A török tisztek, emlékszem, bolondultak Anyutocska hangjáért, s folyton a kezét csókolgatták. Hehe... Hálás népség, ha ázsiai is. Az estély olyan fényesen sikerült, hogy hiszi, vagy nem, még a naplómba is följegyeztem. Mikor is volt... hajói emlékszem, hetven... hatban... Nem! Bocsánat, mikor is voltak itt a törökök? Anyutocska, hány esztendős is pontosan a mi Kolecskánk?- Hét vagyok, papa! - kottyant közbe Kolja, a barna képű. szénfekete hajú kis süvölvény.- Bizony, megöregedtünk, oda már a mi régi erőnk!... - bólogat sóhajtva Lopnyev. - Ez itt a baj... A vénség, bátyuska!... Új kezdeményezők nincsenek, a régiek pedig megvénültek... Nincs már bennünk a régi tűz... Én, amikor fiatal voltam, nem tűrhettem, hogy a társaság unatkozzék... Legfőbb segítőtársa voltam ebben az ön Anna Pavlovnájának... Jótékony célú estélyt kellett adni vagy tombolát rendezni, érkező hírességeket fogadni - odahagytam minden dolgomat, s már ott voltam. Egy télen, emlékszem, annyit buzgólkodtam, lótottam-futot- tam, hogy még bele is betegedtem... Sohasem felejtem el azt a telet!... Emlékszik, milyen műkedvelő előadást rendeztünk az ön Anna Pavlovnájával a tűzkárosultak javára?- Melyik esztendőben is volt az?- Nem nagyon régen... hetvenkilencben... nem, mégis inkább nyolcvanban, úgy emlékszem. Bocsánat, hány éves is az önök Ványája?- Öt! - kiált ki a másik szobából Anna Pavlovna.- Nos, hát akkor hat évvel ezelőtt... Úgy bizony, bátyuska, azok voltak a nagy tettek! Most már semmi sem olyan. Nincs bennünk az a tűz! Lopnyev és Saramikin eltűnődik. Az izzó fahasáb még utoljára fellobban, aztán lassan elhamvad. Rab Zsuzsa fordítása
