Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-08 / 2. szám

Van még visszaút? Egy alkoholista vallomása Alkoholista vagyok, visszaeső alkoholista. Negyvennégy éves. Hárman vagyunk a szobában: én, egy kajali fiú és egy Léva környéki, aki tegnap került hozzánk Újlak­ra, a volt Esterházy János birtokra. Mit is tudok a birtok egykori tulajdono­sáról? Nehezemre esik gondolkodni vagy már teljesen megzavarodtam? Valami azért rémlik. A 68-as Irodalmi Szemlében olvas­tam Fábry Zoltán: A vádlott megszólal című írását. A szlovák parlamentben egye­dül ő szavazott az ún. zsidótörvény ellen, mégis börtönben halt meg. Hamvait 1991- ben hazaszállították Újlakra, édesapja mel­lett nyugszik a régi temetőben. Hajnali négy óra van. A lévai fiú leesett az ágyról, remeg, mint a kocsonya. Vissza­segítem, reszket és dadog valamit. Megfo­gom a homlokát, lázas. Ez nem halluciná­ció, ez már delirium tremens, alkoholisták­ra jellemző elmebántalom. Milan a neve, negyvenkét éves. Négy barakk és egy kastély a mintegy kétszáz éves angol park közepén. A kony­ha előtt gyönyörű szivárvány színű toliak­kal négy páva sétálgat kevélyen. Van egy kedvenc, vörös szőrű cicám. Meg-megsi- mogatom. De hisz nem erről akartam írni... Huszonkét éves lehettem, amikor el­kezdtem inni. Nem sok szépben, jóban volt részem. Rossz, szegényes családi háttér, al­koholista apa, rosszul sikerült házasság tra­gikus véggel, lelkiismeretfurdalással, ön- marcangolással és rengeteg alkohollal. Itt végeztem Újlakon a kórházban, népi nyel­ven, a bolondok házában. Először a múlt év június harmadikán ke­rültem ide, sok italozás után, idegileg telje­sen kimerültén. Hallucinációk kínoztak. Farkasok kergettek habzó, véres szájjal. Állandó zeneszót hallottam. Nem létező lé­nyek üldöztek. Ez volt a tizenkettedik óra a teljes összeomlás előtt. Magányosság és ital. Egyedüllét. Néhány év alatt öt-hat munkahely csak az első fizetésig. Utána tompa agy, sötétség, kábultság, hajnali re­megés, rosszullét. Labirintus Kréta szige­tén, Daidalosz és Ikarosz építette Knószosz labirintusa Iráklion mellett. Emberi lény bika fejjel, csak a szarvak hiányoznak, de talán nekem már azok sem. Leszólok a nővérnek, Milant átvisszük a zárt osztályra. Vajon megéri-e a holnapot? Megpihenek. A szobában három ágy, egy asztalka, három éjjeliszekrény, két szék és egy falra szerelt reproduktor. A mi osztá­lyunk nem zárt, különben mindenütt vastag rácsok az ablakon. Kivétel a PL/l-es, itt nem áll fenn a szökés, öngyilkosság veszé­lye. Valóban nem? Állandó félelem él bennem, hogy zárt osztályon végzem, ami ennyi év után nem is lenne csoda. Az alkoholizmus minden fázisán átestem, én már a végsőnél, a befe­jezőnél tartok, amikor az alkoholista a végső kimerültségig iszik mindent, ami hó­dít, altat és befed. A kacagó szél suhan az újlaki bolondokháza fölött. Istenem, van-e még visszaút? Mennyit aludtam parkok­ban, állomásokon, árokban, sárban és hó­ban, tompán, kábán és bambán. Az én sze­meimet a halál nem lágy csókkal zátja le, hanem valahol az út szélén fordulok majd fel, mint kivert kutya. A családi házban a leányom lakik a főijével és a fiával. Én el­játszottam, elveszítettem a jogomat az em­berhez méltó életre. Először három hóna­pot töltöttem itt, közben megismerkedtem egy rimaszombati asszonnyal, aki azonnal elhagyott, amint megtudta, hogy ismét visszakerültem. Szeptember elején hagytam el a kórhá­zat. Vissza a tanyára, a magányba. Két hó­napig bírtam ivás nélkül. November elején átruccantam magyar honba, Nagyigmánd- ra. Vége! Ismét vissza a gödörbe, utána már csak cél nélküli csavargás következett: Komárom, Dunaszerdahely, Gúta, Vág- sellye, majd Vécse, ahol a hepajban még ellopták maradék pénzemet. Zuhogó esőben, novemberi hidegben ébredtem, nyakig sárban a Vág partján. Táskás sze­mekkel bebotorkáltam Galántára a kórház­ba. Azonnal visszaküldték Újlakra. Most három hete vagyok itt ismét. Lassan elmúlt a remegés, de nekem már nincs jövőm, csak múltam. Kiégett ember vagyok, élő halott. Vagy talán még pislákol valami a hamu alatt? Hisz soha nem loptam. Tizenöt évig dolgoztam mezőgazdaságban, vezető beosztásban. Büntetve nem voltam. Körülöttem csupa szomorú ember, tö­mör nyomorúság, egyéni tragédiák. De hisz mennyi nagy ember hasonlóan végez­te... Hemingway puskával lőtte szét a fejét, a „napraforgós” Van Gogh előbb még le­vágta a fülét, József Attila a vonat alá ug­rott, Széchenyi elborult elmével végezte, az aranykereső Jack London magára gyúj­totta a farmját. Szintén alkoholisták vol­tak? Svejk is bolond volt? Hé, ide ne lőjje- tek, itt emberek vannak.... Mennyi kárörvendő akadt, amikor lát­ták, hogy ismét részegen botorkálok a fa­lun végig. Nem megmondtam - bizonygat­ták. Nézd csak, megint részeg, mint az ágyú. Isteni szeretetről prédikálunk, de hol az emberi szeretet? A zene megnyugtatóan hat tönkrement idegeimre. Szeretem a madarak énekét. Nyáron sokszor ébredtem a verebek „ple­tyizésére”, de most ősz van és nem szere­tem a sárga színt. Ősz van s „zsong, jajong, búsong a tájon s ont monoton bút konokon és fájón”... Csupán varjúkárogás hallik. Kár, kár... Hess, madár! Az indiánok az Andok hegyei között a kondorkeselyűt Nap-madárként tisztelik (a szabadság jel­képe). Hiszik, hogy a kondor repülés köz­ben figyeli az emberek életét és hírt ad ró­luk a Napnak. Sok hegyi faluban falusi bú­csúhoz hasonlóan emlékeznek meg a kon­dor ünnepéről és halkan suttogják: Kondor, vidd el üzenetünket a Napnak! A folyosón csoszogó léptek hallatsza­nak. Valaki cigizni megy a WC-be. A fo­lyosó ötvenhat lépés. De sokszor leléptem zaklatott idegekkel! Mert menni kell. Men­ni vagy meghalni. De jobb, ha abbahagyom az ábrándo­zást. Visszaeső alkoholista vagyok. Beteg, 12-es diagnózis. Éles, vijjogó, szirénaszerű csengőszó hallatszik a folyosóról. Megvir­radt. Hat óra van - ébresztő a bolondok há­zában... Sz. S. (Újlak) U. i. Január elsejétől otthon vagyok. Bármilyen munkát szívesen vállalok Po­zsonyban is. Címem a szerkesztőségben. Ki segítene? Nem mertem volna tollat ragadni, ha a Vasárnapban nem olvasok mások sorsáról. Bevallom, jóleső tudat, hogy van­nak még segíteni kész, másokkal együttérző emberek. A férjemmel és két gyermekünkkel szövetkezeti lakásban élünk. 1989 után mint sok hozzánk hasonlónak, a mi éle­tünkben is nagy változás történt. Sajnos nem a javunkra. A vállalatunknál történt „karcsúsítás" következtében a fér­jemmel együtt az utcára kerültünk. Több helyen sikertele­nül próbálkoztunk, de munkát nem kaptunk. Olyan esetteI is találkoztunk, hogy megüresedett munkahelyre csak csúszó­pénz ellenében lehetett bejutni... Ekkor döntöttünk úgy, hogy mások segítsége nélkül, a sa­ját erőnkből próbálunk talpra állni. Szakáésnő-pincérnő szakot végeztem, kis vendéglőt nyitottunk. Beinduláshoz az anyósom lakására felvettünk ötvenezer korona kölcsönt. A vendéglő csak lassan indult be. A sok munkanélkülinek jó ha kenyérre jut, nem italra. Két betörés után végül is, köl­csönnel és kamattal a nyakunkon, csődbe jutottunk. Nincs szándékomban panaszkodni. A segély élelemre, lakbérre szűkösen elég. De hát itt a kölcsön. Közben az eredeti 14 százalékos kamat is 28-ra emelkedett. S itt a tél, a két gyereknek ruha és cipő is kellene. Ám attól is na­gyobb baj fenyeget. A bank felszólított, hogy amennyiben év végéig nem rendezzük adósságunkat, elárverezik az anyósom házát. A férjem hetvenéves édesanyja naponta sír, mi lesz ővele. Kijelentette, hogy a házából őt csak koporsó­ban vihetik ki. Bevallom, sok minden megfordult a fejemben. Ha akad­nának megértő emberek és mindenki csak egy koronát ad­na, megoldódna a problémánk. Tudom, ez gyakorlatilag képtelenség. És nem is könyöradományt kérek. Társat kere­sek állattenyésztés beindításához, aki tőkével beszállna vál­lalkozásunkba. Induláshoz elég lenne hatvanezer korona. A feltételekben megegyeznénk. Számításunk szerint két éven belül rendezhetnénk dolgainkat. Amennyiben akadna ér­deklődő, címünket a szerkesztőségben megtalálja. B. E. (Tőketerebesi járás) M ilyen jó lehet szeretetben, tisz­tességben, becsületben együtt, egymás mellett megöregedni - jutott eszembe, amikor megis­mertem az Édes házaspárt. Jó volt bele­nézni Márta asszony mosolygós arcába, Dezső bácsi jóságot sugárzó szemébe. Pedig, ha az emberek sorsát az arcvoná­saikból kiolvashatnánk...- Marcelházáról 1947. január 29-én, a második transzporttal deportáltak Kutná Hóra mellé. Csak a reszlovakizáltak ma­radhattak. Nekünk azt mondták, azért kell az embereknek elhagyniuk a házu­kat, földjüket, mert idehaza kevés a munkalehetőség, s ne legyenek felesle­gesek. Édesapámnak harminc hold föld­je volt, de ne mondhassa senki, hogy odahaza valaki is felesleges, a bátyám néhány pajtásával, a deportálást meg­előzően önként csehországi szövőgyár­ban vállalt munkát. Ez sem segített. A kisbíró katonai kísérettel elhozta a vég­zést. Két napot kaptunk a csomagolásra. Az akkori rendszer urai attól féltek, esküt tettünk, másodosztályú polgárok maradtunk. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de még így is, minden mega­láztatás ellenére boldogok voltunk. Mert hazaérkeztünk - párásodon el a te­kintete és a hangja kissé fátyolos lett. Lélegzetvételnyi szünet után immár megnyugodva folytatta.- Reggel furcsa zajokra ébredtünk. Láttuk, amint a románok pakolnak, s hurcolkodnak a házunkból, ki a major­ba. Noha a sajátunkban voltunk, nem éreztük magunkat biztonságban. Két hét múlva jöttek is a csendőrök, hogy jogtalanul lakunk a lakásban, vissza kell mennünk Bagotára. Magukkal hoz­tak cigányokat, akik kezdték kihordani dolgainkat és a kint várakozó „stude- bakkerekre” rakodtak. Az utolsó pilla­natban meggyőztük a csendőrparancs­nokot, ne Bagotára, hanem a nagyanyá- mék falubeli házába vigyenek. A romá­nok sunyin lesték, mikor költözhetnek vissza. Amikor látták, hogy igyekeze­tük hiábavaló, mi mégis Marcelházán maradunk, kije­lentették, ha máshová nem megyünk, ma­radjunk a há­zunkban. Szavu­kat nem vettük Tizenöt unoka boldog nagyszülei hogy megszökünk, ezért az egyik kato­na nálunk töltötte az éjszakát - emléke­zett Dezső bácsi, de hangjában harag­nak, neheztelésnek nyoma sem volt.- Az ötvenöt éves rokkant édesapám és az ötvenkét éves édesanyám zokszó nélkül teljesítették a parancsot. Én alig húszévesen sem lázadoztam az igazság­talanság ellen. Egy harminchektáros gazdának lettünk a cselédjei, aki viszont nagyon tisztességesen viselkedett ve­lünk. Kommenciós kocsis lettem, s tu­lajdonképpen belenyugodtam sorsomba. Voltak persze, akik néhány hónap eltel­tével hazaszöktek, ám bántódásuk nem esett. Mi maradtunk, Isten iránt való en­gedelmességünk miatt is. „Igyekezzetek annak a népnek a jólétén, ahová vitette­tek, mert annak a népnek a jóléte a ti jó­létetek...” - mondja a Bibilia, s bennün­ket is ez vezérelt.- Az idegen közegben hogyan tudtak szót érteni? - tudakoltam, ugyanis Dezső bácsi megemlítette, hogy szlová­kul alig beszéltek.- Eleinte kézzel-lábbal, de ahogy tel­tek a hetek, hónapok, egyre több kifeje­zés ragadt rám. Az édesapám mindvé­gig anyanyelvét használta. Mindenki­nek magyarul kívánt jó napot, így a fa­lubeliek Potkívánok úrnak szólították. A száműzetésnek 1949. február 9-én vége szakadt. Míg odafelé teljes vagon­ba rakodhattunk, visszafelé csak félre voltunk jogosultak. A gazdától takar­mányt, vetőmagot vásároltunk, és szív­dobogva hazaindultunk. Ógyallára érve megtudtuk, a házunkat kisajátították, nincs hova mennünk. Az édesapám a sarkára állt és kijelentette: ha nem me­hetünk haza, a vagonból sem megyünk ki. Három napig a mellékvágányon vesztegeltünk, mígnem az elvtársak megunták makacskodásunkat, csendőrökkel leüttették a vagonunk la­katját és a holmink egy részét Bagotára szállíttatták. A második téréskor mi is velük mentünk, más kiút nem volt. Másnap édesapám kerékpárral Marcel- házára ment körülnézni, intézkedni. Ezt követően szekerekkel eljött értünk a ro­konság, s hazaköltöztettek. Am a Csehországból hazatelepülő, sokat próbált Édesék házában már ro­mán szlovákok éltek, a gazdasági ud­varban vagy nyolcvanan lehettek. Ala­posan megrémültek, amikor meglátták a tulajdonosokat, de kénytelenek voltak elhelyezni őket. Kaptak egy szobát és egy kamrát, miközben este hattól reggel hatig kijárási tilalmat rendeltek el szá­mukra.- Milyen jogon? - kérdeztem naivan.- Kedveském, a jog akkoriban nem számított. Annak ellenére, hogy hűség­komolyán, elővigyázatosságból írásos beleegyezést kértünk mindenkitől, aki számított: pártbizottság, nemzeti bi­zottság, hivatalos szervek. Csak ezután hurcolkodtunk vissza. Ekkor éreztük, hogy igazán lezárult életünk egy sza­kasza: letöltöttük a szolgaidőt.- A hontalanság nehéz hónapjai alatt egyszer sem járt szülőföldjén?- Negyvennyolc októberében, sza­badságra jöttem haza, engedéllyel per­sze. Jókor érkeztem, legalább, Érsekúj­várig elkísérhettem Mártát és a szüleit, akiket október 8-án Magyarországra te­lepítettek ki. Már régóta ismertük egy­mást, ám nem mertem lekötni a 19 éves leányt. A búcsú nehéz volt. Emlékszem, Márta megkérdezte: Te mikor akarsz vőlegény lenni? Azt válaszoltam: Addig nem, míg te nem leszel menyasszony. Dezső bácsi és Márta néni kedvesen kuncogva mesélték el házasságkötésük történetét, noha leszögezték, hogy az öt­venes évek korántsem voltak derűsek.- A bátyám, aki Csehországból Ma­gyarországra szökött, 1949-ben meghí­vott az eljegyzésére, s onnan már vőle­gényként tértem haza. Mert ugye, ad­digra végképp eldőlt, hogy mi együvé tartozunk. Az esküvőt 1950-ben tartot­tuk meg, de rám még a katonaság várt. A feleségem intézni kezdte hazatelepü­lését, ami egyáltalán nem ment olyan egyszerűen. Először kérvényeznie kel­lett a csehszlovák állampolgárságot, azt követően beadta a beköltözési kérvé­nyét, majd Magyarországon a kiköltö­zési engedélyre várakozott. Hazatérésé­re 1952-ben került sor. Munkával teli hónapok, évek követ­keztek. A fiatal házasokat a hitük erősí­tette. Bár Dezső bácsi álma, hogy kán­tor tanító legyen, nem teljesedhetett. De nem keseredett el.- Most a református egyház kántora vagyok - közölte elégedetten.- A gondok, nehézségek ellenére, s annak dacára, hogy az orvosok felesé­gemnek, gyermekkorból származó szívnagyobbodása miatt nem tanácsol­ták a szülést, öt gyermeknek adott éle­tet. Hárman családostul a faluban, az egyik Komáromban, a fiam és a felesé­ge viszont messze tőlünk élnek, Nagyi­déra kerültek, ahol református lelkész. Ám hadd ne feledkezzem meg a leg­fontosabbról - pödörte meg kackiás ba­juszát -, tizenöt unoka boldog nagyszü­lei vagyunk. Isten iránt való engedel­mességben telt életünk. Olykor nehéz volt, előfordult, hogy lelkűnkben ke­serűség, fájdalom honolt. De: mi érez­tük, érezzük, tudtuk, tudjuk, hogy az Is­ten szavában hinni lehet. Érdemes. Péterfi Szonya Rovatvezető: Zsílka László

Next

/
Thumbnails
Contents