Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-23 / 17. szám
1995. április 23. RIPORT JÓ GÁRÓL - SOKSZEMKÖZT Kezdjük talán a végén. Valamennyi meditációs technika kiindulópontja, alapja, ha úgy tetszik, sarkköve a légzés tudatos megfigyelése. Azonosulás minden belégzéssel, minden kilégzéssel, amely túlvezet a test viszonylag „hangos” és „zavaró” természetes funkcióin, sőt szabadul a mentális (értelmi, észbeli) kötöttségektől. Persze ez az üresség paradox következményekkel jár. Feltöltődik. A légzés - a prána (életenergia) áramlásának ez a formája - szellemilelki tartalommal dúsul, mintegy a híd szerepét tölti be „én” és „Én” között, illetve „Én” és a világmindenség, a kozmikus szellem, intelligencia között. E néhány bevezető mondatból is nyilvánvaló, miért éppen a pránajá- ma (a rádzsa jóga negyedik fokozata) jelenti rendszerint az első komoly akadályt a jóga útjára lépő ember előtt. Gyakran előfordul, hogy maga a fogalom sem eléggé tisztázott - a prána nem levegő, viszont a levegő is prána. Kissé leegyszerűsíthető a probléma, ha elfogadjuk definícióként, hogy a prána a világűrben föllelhető energiák gyűjtőfogalma. Ezek után már „csak” az energia minősítése, transzformációja és egyebek okoznak gondot, nem is keveset... Nos, maradjunk a légzésnél! A negyvenes évek elején nyugati, európai tájainkon, konkrétan Budapesten Yesudian mester ugyancsak sokat „kesereg” légzésünk miatt, amely szerinte „...már csak az élet legalacsonyabb színvonalán mozgó gyenge pihegés”. Tagadhatatlan - ezt bizonyítja napjaink gyakorlata -, a nyugati ember elfelejtett lélegezni, s ugyancsak félő, hogy végül belefullad civilizációjába. Ám mielőtt ez megtörténik vele, degenerálódik... Attól, amit ugyan ha rosszul is, de belélegzik! „Legfontosabb étkünk a levegő" - tartja a jóga berkeiben gyakorta hangsúlyozott régi-régi mondás, amely aligha épül laboratóriumi körülmények között „előállított” tudományos adatokra. Ezek szerint a nap huszonnégy órája alatt hozzávetőlegesen 13 ezer liter levegő halad- áramlik be-ki légzőszerveinken, persze kinek-kinek vitálkapacitása szerint. (Ezzel szemben naponta csupán két liter folyadékot, hozzávetőlegesen egy kiló szilárd táplálékot veszünk magunkhoz!) Táplálékunk, italunk távolról sem közömbös számunkra, de fogyasztási módja, körülményei sem (itt is pránáról van szó). A légzés - fura módon - csupán akkor kerül a figyelem homlokterébe, ha komolyabb rendellenességek merülnek fel, megbetegedünk. Nos, ha a tisztaság fél egészség, akkor legalább másik fele a légzés...! Már csak azért is a légzés, mert szervezetünk energiagazdálkodásának egyik alapvető tényezője. Közvetlenül hat tudatunkra, visszatükrözi hullámzó kedély- állapotunkat (másként lélegzik a síró, nevető, mérgelődő, csöndesen szemlélődő ember). A jóga egyik célja a harmónia megteremtése. Nem csupán önmagunkban, hanem önmagunk és embertársaink, önmagunk és a természet, a világmindenség között. A tudatos és helyes légzés mindennek fontos eszköze. Itt válik világosabbá, érthetőbbé, miért kell az egyes ászanák gyakorlása során olyannyira ügyelnünk a légzésre, az adekvát légzésvisszatartásra, a be- és kilégzés időtartamának a megfelelő arányára. A sport, például a gimnasztika gyakorlatai rendkívül pránaigénye- sek. Ezzel szemben az ászanák tartalékolják a pránát, harmonizálják a pránave- zetékekben (nádi) áramló energiát, sőt ha szükséges, megfelelő helyre összpontosítják. A helyes jógalégzés kis odafigyeléssel viszonylag könnyen elsajátítható. A pránajámában, annak bonyolultabb technikáiban - főként amikor azok tudati változásokat idéznek, illetve idézhetnek elő - megfelelőbb tapasztalt jógira, jó szakirodalomra támaszkodni. A jógatorna gyakorlatai, a testhelyzetek, pózok (ászanák) hatékonyságának titka, hogy finomabb, mélyebb struktúráinkra, pránates- tünkre hatnak. Megfelelő légzés híján képtelenség ászanát helyesen végrehajtani. Ez viszont - főként kezdők esetében - komoly gondot okoz. Felvetődik a kérdés: mit előbb, mit hamarabbi Hiszen a póz „gimnasztikái szintű” elsajátítása is problémákba ütközik... A légzésemet mindenekelőtt megfigyelem. Nem befolyásolom, figyelem, ismerkedem vele, rádöbbenek, hogy a lélegzettel számos információ érkezik hozzám. A korrekció - nagyon óvatosan - ezután következhet. Rövid eszmefuttatásunkat a „végén” kezdtük. Nos, ha nem akarunk az elején maradni, krónikus jelleggel vissza-visszatérni az indítóállásba, a pránajáma, a légzéstechnika fontosságát egy pillanatra se tévesszük szem elől. Már csak azért se, mert Maharisi szerint „A légzés uralmával elérjük a gondolatok uralmát. ” Polák Imre Az eleje a jgége...? Minden nagy valami kicsiből nő nagyra (A szerk. archívumából) Szolgálni egy életei Két kutya is megugatja a váratlan látogatót a kamocsai papiak udvarán. A nagyobbik, szerencsére, csak a kertkapu rácsa mögül vicsorog, a kisebbik azonban úgy terelgeti a vendéget a ház hátsó bejárata felé, mint a jó juhászkutya az eltévedt báránykát. Sietne elénk Vörös Béla tiszteletes úr is, de hiába, lábai már nem olyan fürgék, mint hajdanán. Nem is csoda, hiszen a napokban töltötte be 80. életévét. Egészen a közelmúltig ő volt a Szlovákiai Református Egyetemes Egyház legidősebb szolgáló lelkésze. Ez év januárjában adta át helyét utódjának, miután csaknem ötven éven át szolgálta a kamocsai gyülekezetét. Vörös Béla hosszú életpályája a mai Jugoszlávia területén indult. Édesapja hajós volt, így történhetett, hogy a csicsói református szülők gyermeke Bezdánban látta meg a napvilágot. A vérzivataros időkben a család hamarosan visszaköltözött Csicsóra, de Vörös Béla tanulmányait már Jókai szülővárosában kezdte; itt tanulta a betűvetést, itt ismerkedett a művészet, a tudományok rejtelmeivel, s itt érlelődött meg benne az elhatározás: a lelkészi pályát választja hivatásul.- Vallásos família voltunk - emlékszik vissza az idős lelkész -, minden vasárnap ott voltunk a komáromi nagytemplomban az isLátogatóban Vörös Béla kamocsai lelki] tentiszteleten. Én mint gyerek, csak néztem, hallgattam, csodáltam a lelkipásztort a szószéken, s az volt a vágyam: bárcsak egyszer én is ott állhatnék és prédikálhatnék. Nagyon jó hitoktatóim voltak (köztük Galambos Zoltán komáromi lelkész), akik észrevették bennem a hajlamot, s egyengették, irányították utamat a lelkészi hivatás felé. Érettségi után (a komáromi bencés gimnáziumban érettségiztem) a losonci teológiára jelentkeztem. Mert az első köztársaság alatt még református magyar teológiai főiskola is működött Losoncon. A főiskolát az egyház tartotta fenn a hívek adományaiból. Sörös Béla volt az igazgatója, akinek kiterjedt külföldi kapcsolatai voltak, amit szintén a főiskola javára tudott fordítani. A Felvidék visszacsatolása után ez a főiskola megszűnt, a diákok az egyházkerületük szerinti legközelebbi teológián folytatták tanulmányaikat. Én Pápára kerültem, Jókai, Petőfi iskolájába, ott is fejeztem be a teológiát. Vörös Béla nehéz, emberpróbáló időkben kezdte meg lelkészi működését. Előbb Tanyon, majd Rétén, Komáromban, Marcelházán végezte szolgálatát. A háború azonban az ő életébe is beleszólt. 1944-45-ben tábori lelkésznek hívták be a hadsereghez, s mint magyar csapatok meganny rülte el a fogság megpróbá - Garmischpartenkircf waldban estem fogságba, különböző német fogolytí azt hiszik, hogy akik nyi tak, azoknak fenékig tejfö az életük. Tényleg volt mindent megkaptak a fogl is, de a miénk nem tartóz kerítések között 30 - 40 CH zsúfolva a szabad ég alatt, ha esett, ha fújt. Naponta levest és negyed kiló tartó: közben állandóan úton vt roztunk, hol ott. A feles mindenfelé, ő ugyanis szil nak a hadsereggel, de mii elszakadtunk egymástól. C tunk, mikor kiszabadulta sünk is körülményes volt, hozták haza, akik szlovák: magyaroknak vallottuk i gyarországra irányítottak, is jutottunk szerencsésen, Manapság sokat szokás arról beszélni, milyen is volt a régi Pozsony, s ilyenkor persze szóba kerülnek az egykori kávéházak is. Gyermekkoromban én ezeket csak kívülről ismertem, mert a szüleim sohasem vittek magukkal kávéházba, az volt a véleményük, hogy gyerekeknek ott semmi keresnivalójuk. Úgy hétéves koromban egyszer vagy kétszer mégis voltam kávéházban; szüleim néhány hétre elutaztak, s engem meg a bátyámat rokonokra és ismerősökre bíztak. Nagy- néném, aki nagyon szeretett kávéházba járni, elvitt magával a „jtivnodomba" (ez a mai Olympia). Ö ott kötött, újságot olvasott, kávézott. Arra már nem emlékszem, hogy nekünk mit rendelt, de arra igen, hogy halálosan unatkoztam... Édesapám nem volt valami nagy kávé- házlátogató, de legénykorától jól ismerte a pozsonyi kávéházakat, és sétáink alkalmával elmondta, melyik kávéház milyen, kik járnak oda, mi rájuk a legjellemzőbb. <3, ha már elment egyszer-egy- szer a kávéházba, akkor leginkább a Stefániába vagy a Berlin kávéházba (az egykori Hungáriába) tért be újságot olvasni, vagy valakivel találkozni. Néhanapján - talán havonta egyszer - édesanyámmal együtt elmentek este egy-két órára a Stefániába, a Berlin vagy a Dro- bek kávéházba (ez utóbbi a Duna utcában volt) egy kis baráti tereferére. Apámnak nem volt valami nagy véleménye azokról, akik naphosszat képesek voltak a kávéházi asztalnál tanyázni, ezeket ő elintézte ezzel a megjegyzéssel: az is csak olyan „kávéházi Konrád”. Mint nagydiákok, néha - egy-egy éjfélkor végződött diákmulatság után - voltunk a Stefániában, persze szigorúan szülői kísérettel. Ez már tetszett, mert jó cigányzene volt, és táncolni is lehetett. Az érettségi után néhány hétig nagyon élveztük azt a szabadságot, hogy már nem vonatkozik ránk a középiskolai fegyelmi szabályzat, mely szerint a gimnazista diák szülői kíséret nélkül nem teheti be a lábát a kávéházba. Akkor néhány osztálytársammal együtt „kipróbáltuk” a pozsonyi kávéházakat, persze nem mindegyiket, csak a számunkra vonzóbbakat. Jártunk hát a Stefániában, a Berlin kávéházban, a Bláhában (jelenleg Krym), a Savoyban, Carltonban, a Stahlnál, amelynek a Hviezdoslav téri parkban volt kerthelyisége, a Reginában, amely a Bafa épületével szemben levő ház emeletén volt, és voltunk táncolni az „Umelecká beseda” melletti kerthelyiségben. De nem mentünk például a Korvin kávéházba (ez az Obchod- ná - Széplak - utca sarkán volt, ahol később a Városi Könyvtárt rendezték be), mert az az idős nyugdíjasok kávéháza volt; sem az ún. Bözsi kávéházba (Alzbetka), mivelhogy nem örvendett a legjobb hímek, sem a Stefánik úti Dax kávéházba (később Kriván - azóta lebontották), és a Metropol sem tetszett nekünk. Arra nem emlékszem, meddig szolgáltak fel a pozsonyi kávéházakban még „valódi” feketekávét, hiszen akkor már háború volt, és a szemes kávé kezdett hiánycikk lenni. Az úgynevezett fehérkávénak pedig nem mindig volt köze a valódi kávéhoz. Hogy mi volt a régi kávéházak varázsa? Nos, hogy mindegyiknek megvolt a maga hangulata, a törzsvendégei. Hogy mindenki - legalábbis a pozsonyiak - tudták, melyik kávéházba kik járnak leginkább. Hogy a kávéház tágas volt, az asztalok nem álltak szorosan egymás mellett, nyugodtan lehetett beszélgetni, anélkül, hogy a másik asztalnál ülők hallották volna, miről folyik a szó. Hogy a tulajdonosok, a pincérek ismerték a törzsvendégeket, nevükön szólították őket, tudták, melyikük milyen újságot olvas, és azt felszólítás nélkül elhozták, sőt általában azt is tudták, melyik vendég mit szokott rendelni. Nem zavarták fölöslegesen a vendéget, ha az órákig ült egy feketekávé mellett, olvasott, írt, tanult vagy beszélgetett - a pincér legföljebb letörölte az asztalt, és friss vizet hozott, de nem tett fel tolakodó kérdéseket, hogy mit hozhat még. Manapság az akkorka kis helyiségeket is a „café", azaz kávéház megnevezéssel illetik, ahol két-három asztal van szorosan egymás mellett, s két embernek kell kimennie ahhoz, hogy még egy be- fétjen. Ezek a helyek nem kedélyes üldögélésre való kávéházak, legföljebb egy gyors kávé elfogyasztására alkalmas presszók. De hát a mai élet sokkal haj- szoltabb, mint a régi volt, a mai főváros sokszorta nagyobb, mint az egykori Pozsony, már csak ezért sem lehet visszahozni a régi kávéházak hangulatát... De visszatérve saját kávéházi élményeimre, hadd mondjak el egyet, amely hosszú időre elvette kedvemet a kávéháztól, pedig nem a kávéház volt benne a bűnös, hanem az akkori rendszer. Már 1944-et írtunk, s elég gyakori volt az igazoltatás. Egy alkalommal az utcán igazoltató „közeg” nem valami nyájasan figyelmeztetett, hogy a jövőben szíveskedjem magammal hordani a születési anyakönyvi kivonatoA pah Fotó: Vlado Gloss mat is. Engedelmes állampolgár lévén, en elmentem az Anyakönyvi Hivatalba, és tU| kértem egy születési bizonyítványt. Meg is kaptam, természetesen azzal a kelte- < zéssel, amikor kértem. Ez 1944. július 22-e volt. Valamikor ősszel, mit sem sejtve üldögéltünk a Stefánia kávéház- yé ban, amikor egyszerre kivágódott az aj- ^ tó, és belépett két civil detektív. Minden ta| asztalhoz odamentek, és mindenkit iga- gj zoltattak. Átadtam az útlevelemet - más zjj, fényképes iratom nem volt -, a közeg őrt pedig rám mordult: hol a születési anya- úr, könyvi kivonat?! Ezt is a kezébe adtam, Icá és legnagyobb meglepetésemre elkezdte ide-oda forgatni ezt a papírlapot, majd úg előkotort a zsebéből egy elemes kézi- eg lámpát, és alulról-felülről átvilágította ÜQí-uéiCCat...
