Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-04-16 / 16. szám
Jószomszédi kapcsolatok, más-más értelmezésben szlovák kormányfő az idei évet váratlaA nul látványos diplomáciai offenzívával kezdte. Brüsszelt követően - saját szavaival élve - első hivatalos útja Budapestre vezetett, ahol korábbi önmagát szinte megtagadva, elérkezettnek látta „a két ország közötti történelmi megbékélés pillanatát". E megkésett felismerés régiónkban a több évtizedes, nemegyszer ellenségeskedéssé fajuló torzsalkodás után régóta várt reménysugárként hatott. Szeretnénk ugyan hinni a szavak őszinteségében és eredendő kételyeinket is próbáljuk elhessegetni, de a kisördög csak ott mocorog bennünk. Például: mivel magyarázzuk, hogy a megbékélés meghirdetésére épp olyan parlamenti ülés után került sor, amelyen a kormánypártok tagjai a szlovákiai magyarság legitim képviselőit az ország kárhoztatására irányuló és Budapesttel szövetkező szlovákellenességgel vádolták? A szlovák kormányfő egyszeriben ennek az „ellenségnek” nyújt békejobbot? Mennyire bízhatunk annak az embernek a szavahihetőségében (még ha korábbi elszólásait nem is vennénk figyelembe), aki a magyar fővárosban még készségét fejezte ki „akár másnap tárgyalóasztalhoz ülni” a magyar kisebbség képviselőivel, ám hazaérkezése óta teljesen megfeledkezett ígéretéről?! Többszöri sürgetés után is csak annyi mondanivalója volt, hogy a szlovákiai magyarokkal nincs miről tárgyalnia („elvégre a szlovákiai szlovákokkal se tárgyalt! ”), mert a szerződés kizárólag a két kormány ügye. Vladimír Meciar így az előző kormányának tavalyi megbuktatásához hozzásegítő magyar képviselőknek egyúttal azért is visszavágott, amiért azok - hazai meghallgatás hiányában - többször is konzultáltak a magyar kormánnyal. Meéiar és kormánya az alapszerződés megkötésével a magyar pártok szerepének, mozgásterének csökkentésére is törekszik, egyszerűen oly módon, hogy leszűkítené törekvéseinek a magyar kormány általi támogatása lehetőségét. Ezt a szlovák külügyminisztérium magas beosztású dolgozója egy sajtóértekezleten nagyon is világosan kifejtette. Félreérthetetlen jelekből az a következtetés is levonható, hogy kísérletek történnek a magyar pártok koalíciójának megbontására, ami a meghirdetett hengerpolitika útjában álló további akadály elgördítését jelentené. A szlovák kormányfő megbékélési szándékának őszinteségét az is megkérdőjelezi, hogy furcsa módon akkor látta elérkezettnek a békülés szükségét, amikor kormányprogramja keretében egyre inkább folynak a kisebbségi lét fejlesztésének fékezését célzó intézkedések előkészületei mind az iskolaügy, mind a kultúra és a közigazgatás területén. Az időpont tehát aligha tekinthető véletlennek. A megbékélés hangoztatása a kormányfő megtépázott hazai és nemzetközi tekintélyének helyrehozásán túl, a kisebbségi politika területén készülő intézkedések kedvezőtlen fogadtatását is enyhíthetné. De Rudolf Chmelnek, Csehszlovákia, majd Szlovákia volt budapesti nagykövetének is igaza lehet abban: ha Meéiar nem volt képes a szlovák-magyar megbékélésre, akkor legalább a szlovák-magyar alap- szerződést akarná jelentős sikernek elkönyvelni. Megszületett tehát a szlovák-magyar alapszerződés a jószomszédi kapcsolatokról. Kohn bácsi, az egyszeri zsidó, bizonyára ez esetben is feltenné a szokásos kérdését: És jó ez nekünk? Nos, Michal Kováé államfő (kivételesen) egyetért miniszterelnökével, hogy e szerződés „leszűkíti a szélsőséges nacionalisták mozgásterét”. Bár így lenne! Csakhogy ismét „csak” az értelmezésen múlik: vajon Slotáék is, vagy csak a magyar pártok képviselőit tekintik-e nacionalistáknak? Egyébként a szlovák nacionalistákat az ilyen kilátások nemigen lelkesítik. A Szlovák Nemzeti Párt elnöke az alapszerződést a szlovák nemzeti érdekek elárulásaként értékelte. Persze, a pártelnök aggodalma csakhamar megalapozatlannak bizonyult. Netán ez csak előre egyeztetett taktikai húzás volt Meéiar és Slota között? A szlovák fél ugyanis olyan lépésre szánta el magát, amit a jószomszédi kapcsolatokról szóló nemzetközi egyezmények történetében - feltehetően - sehol sem fognak követésre méltó példaként emlegetni. A szlovák külügyminiszter ugyanis Párizsba utazva már ott szorongatta zsebében kormányának állásfoglalását az Európa Tanács oly sokat vitatott, végül mégis a szerződésbe iktatott 1201-es ajánlásának elutasító értelmezéséről. A miniszter ezt az okmányt az aláírás előtt alig pár másodperccel)!) adta át magyar partnerének. E szokatlan diplomáciai fortély lényege: az említett ajánlást a szlovák fél olyan szövegezéssel vállalja, hogy az számára lényegében nem is kötelező. Mi ez hát, ha nem fából vaskarika! A magyar fél viszont elmulasztotta levonni azt a tanulságot, hogy a szlovák kormány, az Európa Tanácsba való felvételekor, ugyanezt az ajánlást egyszer már elfogadta, csak utólag, mert „ajánlás”, nem tekintette önmaga számára kötelezőnek... Míg a szlovák fél következetesen kitart „a számára elfogadhatatlan” 1201-es elutasító értelmezése mellett, a magyar külügyminisztérium képviselője váltig bizonygatja annak kötelező érvényét. Dacára annak, hogy a magyar kormányfő közben a rádióban is elejtett egy megjegyzést, miszerint a szerződés valóban nem tartalmaz területi és politikai autonómiára vonatkozó biztosítékokat. így lett az alapszerződésből fejtörő, amelynek megfejtését a szlovák kormányfő úgy próbálta megkönnyíteni, hogy „Szlovákia a kollektív jogokat egyéni jogok szavatolásával biztosítja". A szlovák parlament elnöke ezt még azzal a nyilatkozatával tette „érthetőbbé”, hogy a magyar kisebbségnek bizony be kell érnie jelenlegi jogaival, mert azok kibővítésére Szlovákia - jószomszédi viszony ide, baráti együttműködés oda - az alapszerződésben nem vállalt kötelezettséget. És az a haszontalan kisördög továbbra is csak ott nyugtalankodik az emberekben. Mert mi történik akkor, ha a magyar kisebbség mégsem törődik bele, hogy róla csak úgy, nélküle döntsenek? No és ha Meéiamak a kisebbségi jogaink átlagon felüliségéről többször is elhangzott kijelentését a hatalmi elit illetékesei úgy értelmeznék, hogy meglevő jogainkat meg is nyirbálhatják valamiféle szerintük deklarált európai átlagra? Rágondolni is rossz, hogy a világ számos jelenlegi feszültségi gócát is jobbára a kisebbségek elégedetlensége váltotta ki... A történelmi megbékélés elsősorban a két ország között kialakult neuralgikus pontok felszámolását és a továbbiak megelőzését feltételezi. Vitathatatlanul ide sorolandók (a cseh álláspontra való tekintet nélkül) a szlovákiai magyarságot kollektív bűnösséggel megbélyegző beneSi dekrétumok. Igaz, ezeknek a magyar külügyminiszter már csupán erkölcsi jelentőséget tulajdonít, de hát ő bizonyára nem élte meg a velük járó sok-sok megaláztatást és szenvedést. Ez a „csak” nem kevesebbet jelent, mint hogy itt, tehát a szlovákiai magyarokat mindmáig a szlovákság törvényben is kimondott ellenségének tekintik! Így pedig az ebből táplált magyarel- lenesség jogi normára emelt dokumentum! Az alapszerződés aláírásának színhelye is riasztó szimbóluma Magyarország huszadik századi történelmének. Az első és második világháború után épp Párizsban kényszerítették a magyar kormányt két megalázó békeszerződés aláírására. A magyar kormányfő e mostani, lényegében egy békeszerződést pótló megegyezés aláírását azért tekintette történelmi eseménynek, mert őt erre most senki nem kényszerítette. Ha e szerződésnek (minden vitathatatlan pozitívuma ellenére) mindenekelőtt számunkra netán mégis hátrányos következményei lennének, ezután már igazán nem hivatkozhatnánk valamiféle történelmi igazságtalanságra. Befejezésül próbáljuk hát megválaszolni a mindig tamáskodó Kohn bácsi kérdését: Miért is jó nekünk ez a szerződés? Először is megteremti a két szomszédos ország együttműködése kiszélesítésének kereteit. Az országaink közötti kapcsolatok remélhető javulásával fokozatosan elveszítené táptalaját a konfrontációra épülő nacionalista politika. Ha a két ország között - a nem éppen biztató jelenségek ellenére is - megszilárdul az annyira szükséges bizalom, nem mutogathatnak majd ránk, mint a szlovákok megrögzött ellenségére, és ha saját sorsunk irányításába is nagyobb beleszólást biztosítanak, akkor a két kormányfő párizsi útja nem volt hiábavaló. Így lenne jó mindannyiunknak. Itthon egyetértésben, egymás között, külső döntőbírák nélkül is megoldanánk problémáinkat. S akkor arról sem kellene vitáznunk: ki hogyan értelmezi a szerződés szándékosan faramuci módon megfogalmazott szövegét. Ehhez viszont, még a végső jóváhagyás előtt, feltétlenül tisztázni kellene mindmáig vitatott pontjait, nehogy a jószomszédi kapcsolatokról szóló szerződés - aláíróinak szándéka ellenére - további nézeteltérések forrása legyen. Zsilka László egyes érzelmekkel néztem a V pozsonyi TV március 26-ai Lépések című adását. Ugyanis régóta foglalkoztat, és egyben nyugtalanít is, a többségi nemzet politikai reprezentánsainak ingerült, olykor neurotikus reagálása a magyar kisebbség jogos igényeire. Nyugtalanít ez a hozzáállás, mert színlelten védekező jellegével támadásnak minősíti a standard európai normákra épülő követeléseket - bizonyítani akarván ezzel azok „megalapozatlan és eltúlzott" mivoltát. Gondolok itt elsősorban az Európa Tanács szóban forgó 1201-es ajánlásaira. Ahol ilyen heves félremagyarázá- si kampányba kezdenek közvetlenül egy államközi szerződés aláírása után, ott az érintettek önmaguk cáfolják meg a legnyilvánvalóbban a szerződésben vállalt kötelezettségek betartásának szándékát. Itt van igaza Duray Miklósnak, Bugár Bélának és A. Nagy Lászlónak, amikor a szerződés első elolvasása után még Budapesten, ki-ki aggodalmát fejezte ki a szerződésben foglalt vállalások gyakorlati alkalmazása kapcsán. Hogy mire épül és miből táplálkozik e pánikszerű „önvédelem”, tudjuk. Még inkább aggasztó, hogy ez egyben és félremagyaráz- hatatlanul a hivatalos szlovák politika álláspontja is. E „védekezés” még intenzívebb lesz, ha a szlovákiai magyar iskolaügy problémái, például az „alternatív” iskolák - kerülnek szóba. Mélyen egyetértettem Csáky Pállal, a szóban forgó Lépések egyedüli magyar résztvevőjével, aki nagyon higgadtan, okosan, állhatatosan támadta a képmutató „védekezéseket”. Logikus és frappáns érvekkel szorította sarokba a farizeus demagógiát. Mégis van ezzel kapcsolatban egy hiányérzetem: mindmáig nem hallottam (lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet?) a hasonló viták során szlovákiai magyar politikusoktól a szláv Komensky intéseit és tanításait a tudományok anyanyelven való elsajátításának fontosságáról és előnyeiről. Ennél hatékonyabb érvelést el nem tudok képzelni az anyanyelvi oktatás védelmezésében Komensky hamis utódainak megfékezésére, asszimilációs törekvéseik megakadályozására. Az alternatív iskolák létrehozásának gondolata egyértelműen asszimilációs törekvéseket takar. A terv alattomos mivoltát bizonyítja az az állítás, hogy a magyar diákság jobb érvényesülése érdekében született meg. Naiv és átlátszó megállapítás ez. Szeretném leszögezni, nagyon sok tapasztalat bizonyítja, hogy ettől még nem lesz jobb a magyar fiatalok szlovák nyelvtudása. Ellenkezőleg. Tudvalevő, mindaz, amit a múltban ránk akartak kényszeríteni, milyen belső tiltakozást és ellenszenvet váltott ki. Egy idegen nyelv elsajátítása, annak művelése mindenekelőtt nyelvtehetség kérdése is. Ezért minden szlovákiai magyarnak - aki csak gyengén is beszéli a szlovák nyelvet - jókora előnye van ama szlovák polgártársával szemben, aki az anyanyelvén kívül nem beszél más nyelvet, sőt irritálva érzi magát, ha a környezetében idegen szót vél fölfedezni a füle. Horn Gyula eljött Pozsonyba, tárgyalt... és négy nappal később Párizsban, Balladur áldásával, ő és Meciar már alá is írták az alapszerződést Fotó: TA SR Nem szívelem az alternatív iskolákért harcba szálló tudor politikusok „aggódását” a magyar fiatalok érvényesülése tekintetében. Minden ember ugyanis a maga szerencséjének a kovácsa, ezért hagyjuk csak a magyar fiatalokat, döntsenek egyedül sorsukról! Mert az biztos, ha olyan területen kívánnak elhelyezkedni, szlovák főiskolán akarnak továbbtanulni, akkor bizonyára maguk is tudják, hogy mindez a szlovák nyelv magas szintű elsajátítása nélkül nem megy. A szlovák irodalmi nyelvet pedig manapság minden magyar gimnáziumban vagy szakközép- iskolában el lehet sajátítani. Igen, az államnyelv elsajátítása állampolgári szükség- szerűség; ám hogy kinek mennyire van szüksége az állam nyelvére, azt törékeny demokráciánkban is hadd döntse el mindenki egyedül. Gyámok és gyámkodás nélkül. Ez minden állampolgár magánügye. Az 1201-es ajánlás valóban nagyvonalúan, európai szinten kezeli a nemzeti kisebbségek és a nemzetek zavartalan együttélésének problémáit. Ezzel kapcsolatban a minap egy érdekes megjegyzésre lettem figyelmes a pesti tévében, ahol egy szlovák nemzetiségű magyarországi képviselő érdekes óhajának adott hangot. Arra kérte az ottani vegyes lakosságú falvak magyar polgárait, hogy a zavartalan kommunikáció és az emberek jobb együttélése érdekében, ha konyhaszinten is, de igyekezzenek elsajátítani a szlovák nyelvet! Nálunk ehhez fogható kijelentést még a sok esetben radikalizmussal vádolt Duray Miklóstól sem hallhattak a szlovák politikusok... A tévéinterjút készítő riporter kommentár nélkül megköszönte a beszélgetést, és ezzel az ügy le is záratott. Viszont biztosra vehető, hogy fordított esetben - egy hasonló kijelentés után a pozsonyi szlovák tévében - a szlovák postákon szinte égnének a vonalak a sok tiltakozó telefonáló indulatától; noha a fent jelzett óhaj, a nemzetiségi arányszámokat tekintve, nálunk sokkal inkább indokolt lenne. Gondolom, hogyan reagálnának a hej szlovák politikusok és újságírók, a Maticáról nem is beszélve. A budapesti tévében mind a mai napig nem követte e kijelentést sem közös felhördülés, sem a petíciók tömege... így állunk hát nálunk a nemzetiségi kérdéssel! Történik mindez akkor, amikor Kö- zép-Európa szívében ez a két nemzet, Balladur szavaival élve: „a békés egymás mellett élésre van ítélve”. De talán épp ez az, ami nem tetszik a „nemzetépítő” szlovák nacionalistáknak. Ők talán a legszívesebben továbbra is begubóznának, elszigetelődnének a nemzeteket egyesítő páneurópai akarat elől. Ezért hát a pánikhangulat az ominózus 1201- es körül? Mi lehet még az akadály a dél-ti- roli, a finn vagy akár a spanyol rendezési minták előtt, most, a határok sérthetetlenségének szentesítése után?! Félő, hogy a politikai akarat az egyetlen akadály. Ezt a magatartást bizonyítja a kormánypártok egyöntetű elutasító hozzáállása az érintett kérdésekhez. Martin Simecka írja, nagyon találóan, a Vasárnap március 26-ai számában A vádlottak megszólaltak című írásban: „... a többség feladata, hogy igyekezzen megérteni a kisebbséget, hiszen a kisebbségnek úgymond kötelessége a többség megismerése, mert az életszükségletéhez tartozik. Viszont megalázó és kimerítő a kisebbség számára, hogy arra unszolja a többséget, igyekezzen megérteni őt. A szlovákoknak azonban kötelességük lenne megérteni a magyar kisebbséget. Annál is inkább, mivel - a cseh nemzettel való együttélés tapasztalatai alapján - elméletileg fogékonynak kellene lenniük a kisebbségek problémái iránt. Amíg nem rendelkeznek ilyenféle empátiával, saját magukat sem fogják megérteni... ” Ezt az elemzést minden szlovák politikus becses figyelmébe szeretném ajánlani, hiszen Simeéka úr bizonyára nem tartja magát rosszabb szlováknak, mint teszem azt Dusán Slobodník, Ivan Hu- dec vagy éppenséggel Irena Slavkovská. A különbség „pusztán” annyi, hogy Simeéka nézetei egy felvilágosult európai elme fejtegetései, megszívlelendő tanácsai. Nos, valahol itt az alfája és ómegája a szlovák-magyar kiegyezésnek. Szakái Gábor
