Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-26 / 13. szám
l/BSärnap 1995. március 26. PUBLICISZTIKA Ro ald Amundsen (1872-1928), aki elsőként érte el a Déli-sarkot, elhatározta, hogy az Északi-sarkot is felkeresi. Miután Robert Edwin Peary (1856-1920) öt társával már 1909-ben gyalog megtette ezt az utat, Amundsen 1925 tavaszán úgy határozott, hogy repülőgéppel indul az Északi-sarkra, ami akkoriban, a repülés hőskorában szintén nem volt egyszerű feladat. A merész vállalkozást anyagilag egy amerikai milliomos, Lincoln Ellsworth repülőgépgyáros támogatta, sőt az általa rendelkezésre bocsátott két Domiér Walt típusú hidroplán egyikén maga is felszállt a Spitzbergá- kon berendezett támaszpontról. Sajnos a mintegy tízórás repülés után az északi szélesség 88. foka előtt az egyik gép meghibásodása miatt kénytelenek voltak leszállni a jégmezőre, ahol átmenetileg a jég foglyaivá váltak. Az expedíció hat résztvevője három heti munkával alkalmassá tette a terepet a felszállásra, és a még működő géppel visszatért a támaszpont közelébe, ahonnan egy halászhajó vontatta be őket a kikötőbe. A norvég sarkkutatót a kudarc nem törte le, de belátta, hogy repülőgéppel egyelőre nem valósíthatja meg a tervét. Más eszköz után nézett. Abban az időben a németországi Zeppelin léghajók már komoly személyi forgalmat bonyolítottak le, ráadásul megbízhatóak voltak, de hatalmas méretük miatt mégis alkalmatlannak látszottak a feladat végrehajtására. Amundsen egy kisebb méretű léghajót keresett, s végül meg is találta Olaszországban, ahol egy fiatal ezredes, Umberto Nobile (1885-1978) volt A „Norge” északsarki útján (1926. május 12.) az olasz léghajógyártás vezetője. Nobile nagy örömmel vette Amundsen ajánlatát és néhány hónap leforgása alatt átalakította N-l-es léghajóját a norvég sarkkutató útmutatásai alapján, s közben kiképezett néhány norvég pilótát a léghajó kezelésére. Ez a vállalkozás ugyancsak költséges volt, hiszen a Spitzbergákon egy hatalmas hangárt kellett felépíteni a Norge-re átkeresztelt léghajó számára, de szükség volt egy kikötőtoronyra is. A földi személyzet több mint száz főre rúgott, s magán a léghajón is közel húszán teljesítettek szolgálatot. A kiadásokat ismét Ellsworth fedezte. A Norge 1926. április 10-én hagyta el Rómát és többnapos repülés után az egyik szovjet bázison landolt. A Spitz- bergákra a kedvezőtlen időjárás miatt csak május 5-én indulhattak el, ahová kétnapos viszontagságos út után sikeresen megérkeztek. Amundsen és Nobile nem kis meglepetésére egy amerikai tengerészkapitány, Richard Byrd (1888-1957) - aki később a Déli-sark és az Antarktisz légi felderítésével szerzett elévülhetetlen érdemeket - is megérkezett a Chantier nevű hajó fedélzetén a Spitzbergákra, mégpedig egy hárommotoros Fokker-gép (a Josephine Ford) társaságában, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy végrehajtsa azt, ami egy évvel korábban Amund- sennek nem sikerült: elrepüljön az Északi-sarkig, majd onnan vissza. Byrd 1926. május 8-án felszállt és tizenhat óra múlva sikeresen visszatért a támaszpontra. A Norge 1926. május lián emelkedett a magasba és hajnali fél kettőkor már megérkezett a rádióüzenet: Amundsenék elérték a pólust, ahol három zászlót eresztettek a jégre: a norvég, az amerikai és az olasz nemzeti lobogót. Mivel a nap az Északi-sark környékén a tavaszi és a nyári hónapokban állandóan a horizont fölött van, ezekben az éjszakai órákban is jól látták, hogy a pólus környékén friss lábnyomok kanyarognak. Ismét megelőzte őket valaki, de a kilétét ezúttal könnyen felfedték: egy jegesmedve volt. A Norge 1926. május 14-én szállt le Alaszkában, s elsőként repülte át a Jeges-tengert parttól partig. A világ természetesen elsősorban az expedícióvezető Amundsent ünnepelte, hiszen az ő ötlete volt a vállalkozás. No- bilét érthetően bosszantotta a dolog, mivel úgy vélte: az ő konstruktőri tehetségére is szükség volt a sikerhez. El is határozta, hogy az első adandó alkalommal Amundsen nélkül indul el az Északisarkra, ahol le is fog szállni. Nobile sértődöttségét az olasz sajtó is táplálta, amely az olasz szellem diadalaként dicsőítette a Norge útját, s Mussolini, hogy némiképp kárpótolja Nobilét, tábornokká léptette elő. Nobile azonnal hozzálátott az expedíció előkészítéséhez, mindenekelőtt megépítette az Italia nevű léghajót. Nobile két évvel azután, hogy Amundsennel először vágott neki a pólus felé vezető útnak, 1928. május 6-án érkezett meg a Spitzbergákra és május 11-én elindult a sarki útra. Eredetileg azt tervezte, hogy bejárja a Jeges-tenger partvidékét, ahol néhány tudós - köztük a cseh Frantisek Béhounek - oceanográfiai kutatásokat is végez majd. Nyolcórai repülés után azonban vissza kellett térniük a támaszpontra, mert az időjárás nagyon elromlott. A léghajó burkára sok jég rakódott, ráadásul a sűrű köd nagyon megnehezítette a tájékozódást. Néhány nappal később az Italia ismét a levegőbe emelkedett és Nobiléék egy Szlovákia nagyságú területet kutattak át. Május 23- án a léghajó a Spitzbergákon levő támaszpontról elindult az Északi-sark felé. A kedvezőtlen időjárás miatt nem kockáztathatták meg a póluson a leszállást, beérték egy három óráig tartó körözéssel, majd miután leeresztették az olasz és a pápai lobogót, elindultak visszafelé. A viharos szél miatt a léghajó váratlanul süllyedni kezdett és az addig jól működő rádióösszeköttetés is megszakadt. A világ csak hetek múltán tudta meg, mi is történt az Italiával. A léghajó egy jég- szirthez csapódott, s eközben tízen kiestek a jégmezőre, de a rakomány egy része is kizuhant; a léghajó terhe több tonnával lett könnyebb, így hirtelen a magasba emelkedett, fedélzetén további hat személlyel. Őket elnyelte a jég birodalma, sohasem akadtak a nyomukra. A jégre zuhant tíz ember közül egy azonnal meghalt, néhányan kéz- és lábtörést szenvedtek (Nobilének is eltört a lába), de voltak, akik kisebb zúzódással megúszták a balesetet. A kizuhant tárgyak között ott volt a rádiókészülék is, amelyet sikerült rendbehozni, így a világ néhány nap múlva megtudhatta, mi történt az Italiával. Nobile biztos volt abban, hogy keresni fogják őket, ezért nehezen egyezett bele, hogy hárman segítségért induljanak, keresztülvágva a hatalmas jégmezőn. A többiek azonban úgy határoztak, hogy dr. Malmgren meteorológus és két olasz tiszt: Zappi és Mariano keressenek valahol segítséget, míg a többiek a rádió mellett maradnak és kapcsolatba lépnek a külvilággal. Sajnos, ez a szétválás tragikus lépésnek bizonyult, és megnehezítette a mentést is, hiszen a figyelem kétfelé oszlott. Közel egyhavi eredménytelen keresés után végre megtalálták Nobilét és öt társát. Egy svéd hidroplán leszállt a közelükben, és magával vitte a parancsnokot, Nobile tábornokot. Ez utóbb nagy felháborodást váltott ki, noha Nobile maga a gyanú, hogy Zappi módszeresen becsapta Marianót, aki hosszabb ideig hóvakságban is szenvedett. Mariano testére egy zászló volt csavarva, amelyen ez volt olvasható: „Ubi nec aquila” (Amerre a sas sem jár). Ez a felirat két dolgot is szimbolizált: az Italia olyan helyeken járt, ahol még a madarak királya sem fordult meg, s utalt arra a harminc évvel korábban szerencsétlenül járt expedícióra is, amelyet a svéd Salamon August Andre'e vezetett a Sas nevű léghajó fedélzetén az Északi-sarkra. Andrée és társai maradványait csak 1930-ban találták meg, s a feljegyzésekből tudták meg, A King öbölből Nobile segítségére induló svéd repülőexpedíció legénysége (Fotók: archívum) ártatlan volt a dologban, hiszen azt szerette volna, ha a súlyos törést szenvedett Cecionit szállítják el. Lundborg svéd pilóta azonban ragaszkodott hozzá, hogy Nobile legyen az első, akit elvisz, így a tábornok 1926. június 22-én elrepült a támaszpontra. A többiek azonban hiába vártak az elszállításra: a visszatérő Lundborg gépe leszállás közben megsérült és ő is a jégmező foglya lett. A „léghajótörötteket” végül a Kraszin nevű szovjet jégtörő mentette meg vagy egy hónappal később, miután előtte sikerült megtalálnia a dr. Malmgren vezette csoport két életben maradt tagját: Zappit és Marianót. Dr. Malmgren két héttel útra- kelésük után annyira legyengült, hogy nem bírta tovább a gyaloglást, s noha a három embernek akkor még bőségesen volt ennivalója, ő már enni sem volt hajlandó. A két olasz kétségbeesetten ment tovább, míg aztán a Kraszin megtalálta őket. A hajón nagyon elcsodálkoztak, hogy Zappi mennyivel melegebben volt öltözve társánál, ráadásul jobb kondícióban is volt, noha elmondása szerint már több napja éheztek. Azóta sem oszlott el hogy a léghajó csak egy napig volt a levegőben, mert a ráfagyott jég a földre kényszerítette. A három meggyötört ember néhány hét alatt elpusztult a végtelen hómezőben. Az Italia expedíciójának volt egy olyan ádozata is, aki nem is vett részt a vállalkozásban. Roald Amundsen, miután hírét vette, hogy az Italia fedélzetén a becsapódást követően hatan maradtak, egy repülőgéppel a felkeresésükre indult. Utoljára 1928. június 18-án adott életjelt magáról; sem őt, sem a repülőgépet nem sikerült megtalálni. Umberto Nobilét szülőhazájában nem várta diadalkapu. A lapok őt vádolták a kudarc miatt, sőt hét ember haláláért is őt tették felelőssé. Az is ellene fordította a közvéleményt, hogy Amundsen frissen megjelent életrajzában negatívan vélekedett Nobiléről, jóllehet az egekig magasztalta a Norgét. Később napvilágra került, hogy a Nobile számára kedvező tanúvallomásokat tudatosan elhallgatták, s mindenáron őt szerették volna megtenni bűnbaknak. Az utókor azonban igazságot szolgálatott neki. Lacza Tihamér tgy vortÁütVí z Erőssy Szilárd Horkaira gondolva vette kezébe a legalább egy hete érintetlenül szaporodó újságrakás legfelső darabját; belelapozott, s megtalálva barátja szokásos tárcáját, megdöbbenve látta, hogy néhány napja történt találkozásukról írt. Ezek az írások minden látszat ellenére sem realisták abban az értelemben, ahogyan azt az irodalom bennfentesei emlegetni szokták: „Képzeljünk el egy Isten háta mögötti kisvárost, valahol a hegyekké növekedő dombok karéjában. Házai, iskolái, templomai, kisiparosok műhelyei, kereskedők boltjai, múltból ottmaradt gyárai - akarom mondani - gyáracskái meg a tárgyiasságukban is ideologikusnak látszó modern üzemei vannak. Családi tragédiák, diákszerelmek, felekezetekben osztódó hitek, mesteremberi eltökéltségek, makacs polgári életutak, bizalmas hozómra adott hitelek, falak omladozó vakolataiban tenyésző termelési idil- lek, világmegváltó eszmékkel együtt kiüresedő munkásöltözői csendek. Ebben az aurában, öt esztendővel az évszázad és az évezred vége előtt, érezhető leginkább az egyre inkább kétségessé váló emberi reinkarnáció helyett valamiféle történelmi, társadalmi, korokhoz kapcsolható lélekvándorlás. Ott nem az élőlények lelke születik újra és újra, kiismerhetetlen egymásutániságban a földi világba, hanem a város valamikori és mai lakói által megélt korok lelkisége bolyong az utcákon. Átok és áldás egyszerre ül ezeken a köveken, s általuk a házakon, a templomokon, a gyárcsamokokon. Nem valamikori meg tegnapi politikai hatalmak reinkarnálódnak, hanem az emberek teremtette szellemi és anyagi világ. Mert semmi sem tűnt el nyomtalanul, élte volt meg azt bárki, bármelyik korban is, volt pediglen foltozó varga, kofaasszony, kibukott felsőgimnazista, csődbe ment ecetgyáros vagy hazudozó agitátor. Úri szalonok szivarfüstjéből, polgári otthonok fahéjillatából, bőrcserző műhelyek szagából, külvárosi bakkecskék bűzéből, szerelmek akácillatából, embereket rejtő marhavagonokból, őszi eső áztatta avar rothadásából, hűtlenkedő szépasszonyok parfümjeiből, megszálló katonák árulta kapadohányból, üresen hagyott kaszárnyák latrináiból, géptermek olajfoltjaiból árad egyszerre ki az a szag, amiből az kora sem teljesedhetett ki errefelé. Örök anyagi és szellemi megváltást ígérő eszmék nevében lettek modern jobbágyok. Egyenmunkahelyeken dolgoztatott, egyenlakásokba kényszerbe» egyenruhás emberek, egyeniskolák, egyentanulók, egyencsaládok, egyenválóperek, egyenerkölcs, amiben - Orwell szerint - voltak az egyenlők, s közöttük az általam emlegetett reinkarnálódás leginkább megsejthető. Megjön hamarosan a lányok virágillata is, a fiatalurak gombjukaiba tűzött szagos szegfűk, a cukrászdák hátsó traktusaiban sülő francia krémesek meg dobostorták édeskés gőze. Lesznek kávépör- kölők, gyógyfűárusok, szerelmi bájitalokkal házaló vigécek, olcsó szappannal mosakodó öregasszonyok, akik a házak előtti kiskertjükből árulják a virágokat az éppen arra járó szerelmespároknak. S már itt vannak a régmúltból a holnap emberei. Ahol ők tanyát vernek, ott nemcsak a kisváros szaga, az egymásra vetülő utcaképek, a piac földillata és az emberi szavak, állati hangok, siratóénekek, harangszó, ebédidőt meg vészt jelző szirénák hangja keveredik, hanem az általuk születő új kor lelkisége. Akárha egy élelmiszer nagykereskedésben, ami E.Sz. magántulajdona, amiben benne foglaltatik saját holnapja is, majdani családjának biztos megélhetése, tegnapi álmodozásai és mai álmai, nem kevésbé alkalmazottaié. Reménykedés ez egy idilli kor reinkamálódásában, amikor még a magántulajdon - volt légyen az két hold föld vagy kovácsműhely a faluszélen - önmagukhoz mérte az embereket. Igaz, a jobbágyság eltörlésével bekövetkezett szabadság egyenlőbbek. Gondoskodtak róluk egészen addig a mértékig, hogy gondolkodni ne kelljen nekik kiszolgáltatottságukról. Ettől a kényelmes vegetálástól tetszik manapság a fegyelmezettség, a felelősség, a tudatosság, a szigorúság következetessége - ha vállalkozó él általuk - mindenképpen becsapásnak, csalásnak, hazugságnak. Ha E.Sz. magánvállalata gyarapszik, biztosak lehetnek benne, hogy a város és környéke gyarapszik általa. Kicsivel, de sokkal biztosabban, mint ama nagy egyenépítkezések korában. A baj csak az, hogy a korok reinkamálódásában ugyanúgy elénk tolakszik az a közeli, mint a távoli- ak. Az idő állandóságából adódik, hogy E.SZ. magánvállalkozó csehországi német szerelme, általa találja magát szembe ártatlanságában is egy kor vétkével, amelyben viszont E.Sz. szüleinek ártatlansága ütközött más ártatlanok sorsával. Végül is ki hát itt a vétkes? Ki felelős azért, hogy egy kor lelke visszavándorol? Nem bújnak egyenruhába az újfasiszták, zsidók helyett a hegyekké növekedő dombok karéjában alvó kisvárosban most éppen a magyarokat szidják. A magyar meg szidja a cigányokat, már csakazértis, ha mások romáknak mondják legalább egyharmadukat. E.Sz. öleli német kedvesét, s közben bizonytalan, nem követ-e el bűnt édesanyja ellen, akiben a református hit és a nagyanyja szinte már csak szokásvilágában élt zsidó vallásossága nőtt mindenki felé áradó szeretetté. Mindenki bízik benne, elfogadja szeretetét, csak a fia bizalmatlan anyjával szemben. Mert a kisvárosban a kocsmák dohányfüstjében, a luxus tekézők rezes félhomályában olykor fennhangon szólnak a szürkék, akik testvériségük nevében kiáltoznak a nekik nem tetszőkre.” Erőssy Szilárd megdöbbenve meredt az újságlapra. Újságíró barátja napokkal ezelőtt járt itt. Nem hallhatott arról, amit a Sivy-testvérek kiabáltak róla tegnap este. Nem tudhatott arról, amiről az őr beszélt. Ennyire benne lenne a levegőben ez a feszültség, hogy egy Horkaihoz hasonló érzékenységgel élő ember megérzi, megsejti a történéseket? Napokkal előbb leírja azt, ami a valóságban még csak történni fog? Mintha magában beszélt volna. Ezt érzékelve tűnt úgy neki, hogy egyre többször esik meg vele. Felállt az íróasztala mellől, s kiment az irodájából. A nagyraktár rámpáján állva bámulta a felhős eget. Mindig fölösleges és értelmetlen dolgokat kezdett csinálni, ha valami megakasztotta gondolkodásában. Lassan araszolva eléri cipőjének orra a rámpa peremét, majd talpának közepére támaszkodva billegni kezdett. Abban a pillanatban egy madár szállott az udvar közepére. Erőssy Szilárd annyira meglepődött, hogy billegő mozdulatainak egyike közben - mintha repülni akart volna - előredőlt, s az udvar fölé hajolt. Abban a pillanatban tudasította, hogy szabályszerűen hasraesett. Akkor még nem tudta, hogy Horkai éppen befejezte E.Sz. magánvállalkozóval átélt lelki kalandozásairól írt újabb tárcáját.
