Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-19 / 12. szám
VÖRÖS PÉTER Isa por és vér „A reménység pedig nem szégyenít meg” (Róma. 5:5) Látjátok feleim, íme, vagyunk - s ha szólít az Úr: megmutatjuk magunk... (asszonyainkat, fiainkat, házainkat és barmainkat, savanyú földjeinket, és virágzó kertjeinket, a jajokat és a sóhajokat, szolgalelkeket és börtönlakókat, hegyeinket és völgyeinket, ragályokat és sajgó sebeinket, vágyainkat meg csöpp boldogságot, a megvesszőzött kerek világot...) Könnyeznek a repedező sziklafalak, a hitetlenek is - lám - térdre? hullanak, s mert szólít az Úr...; hát, íme, vagyunk — nos legyen látjátok feleim, látjátok)?!) „sárral kevert vér száradt fülemen.”! (s füleden?) E gyszer próbára tettem. Tudtam, hogy szeret inni, legalább annyira, mint én, azt gondoltam, hogy az ital mellett majd megoldódik a nyelve. Rafináltan csináltam az egészet; születésnapja volt, éppen a ház előtti rózsabokrot nyesegette, amikor elmentem a nemzeti bizottságra, s mivel az elnök örökölt holmiját néhány héttel azelőtt ingyen elhoztam Szapról, nemsokára már azt recsegte a falu hangszórója, hogy Az én jó apámnál nincs jobb a világon... Az sem bosszantott, hogy a titkárnő a nem várt feladat miatti izgalmában dadogva mondta el a néhány mondatnyi hevenyészett jókívánságot, mert tudtam, hogy öregemet szíven ütötte a fölcsendülő nóta. Tehetetlenül, lehorgasztott fejjel mentem vissza az utcán, a hirdetésre váró izgatott öregasszonyok foghíjas sorfala között. Parányi fejükkel rábólintottak minden léptemre; nem tudhatták, hogy ezzel is csak a bűntudatomat fokozzák. Apám mereven állt a csupasz rózsabokor mellett, és önkéntelenül háta mögé rejtette rózsavesszőt markoló kezét, hogy észre ne vegyem a tenyere szélére tolakodó vércseppeket, de láttam, arcára már kiült a szándék, és este a kocsmában úgy berúgtunk, hogy útban hazafelé nemegyszer a nyirkos kerítések térítettek vissza bennünket a helyes útra. De hasztalan volt az egész, mert tulajdonképpen semmivel sem beszéltünk többet, mint máskor, csak ittunk, ittunk szótlanul. Rájöttem, hiába keresem a hibát éppen benne, ugyanolyan mogorva vagyok én is, az egész család, az egész rokonság. Igaz, néha minden különösebb izgalom nélkül gondolok a fogyatékosságaimra, rossz természetemre, szokásaimra, de máskor őszintén bosszant, hogy a Huryk miért nem néznek soha egymás szemébe, miért nem beszélgetnek el egymás között bizalmas dolgokról. Dodó, olyan jellemző ez ránk, mint az, hogy a rokonság minden férfi tagja magas, darabos, szótlan és mogorva. A nők - azok mások, de kevés nő születik a rokonságban, csak bekerülnek a családba, vállalják gondjainkat, szeszélyeinket; lényegében azonban sose válnak hús-vér tagjaivá a családnak. Persze, ettől függetlenül még igazi Hury- kat szülnek, főként fiúkat, akik kiskorukban egyformán szőkék és szeplősek, de az egész falu előre tudja, hogy jól megtermett, darabos, mogorva férfiak válnak majd belőlük. Esztert könnyen megtéveszthettem, nem törekedtem rá, de könnyedén eltitkolhattam előle, hogy valójában milyenek vagyunk. De csak anyám haláláig. Hidd el, Dodó, anyám a békítő angyal szerepét töltötte be nálunk. Eszter már későn, tolókocsiban ismerte meg, nyesett szárnyú szelíd madárként, és természetesnek tartotta, hogy esténként szelíd megjegyzéseivel elhessegette a tarka abroszra - apám és közém - hulló ködszerű, kellemetlen csöndet: - Péterként, azt olvastam ma a Csallóközben - mondta például -, hogy Nyék előtt a kavicsbányába fordult egy túlzsúfolt autóbusz, mert a sofőr megivott három sört és három féldecit. Úgy aggódom, fiam, miért is nem maradtál a teherkocsin, ott nem olyan nagy a felelősség... Dodó, holtbiztos vagyok, csak azért mondott ilyeneket esténként, hogy feloldja bennünk azt a bántó feszültséget, mert jól tudta, hogy ilyenkor apám is megszólal:- Mindenhol mindenkinek megvan a maga felelőssége. A kőművest ottnyomhatja a fal, a péknek meg a szemébe mondhatják, hogy süsse meg az öreganyja térdkalácsát, ha már a kenyeret nem tudja. Ilyenkor én is mondok valamit, bizonygatom, hogy egy buszsofőrnek mégiscsak nagyobb a felelőssége, mint a péknek, de hidd el, sokszor csak azért, hogy anyám nyomorék létére se érezze fölöslegesnek magát, azzal a tudattal feküdjön le, hogy megtette a magáét, s hogy örökös megalkuvásai ellenére egy közönséges hétköznap estéjén is következetesnek higgye magát. Eszter ezt anyám haláláig természetesnek tartotta, persze nem is tehetett az egészről, soha egy pillanatig sem érezte, hogy áldozatot vállalt; és mondd csak, Dodó, nem tévesztene-e meg téged egy asszony, aki gyereket váró heteiben, napjaiban szelíd ernyedtséggel úgy leülepszik, mint a selymes iszap: csendesen, de meggyőzően, már-már fölényesen. Tudod, amikor elkezdődött az egész, a Molnár gyerekre gyanakodtam, igen, mindnyájan gyanakvó természetűek vagyunk, s elvakultságomban nem is tudatosítottam, hogy egy évvel azelőtt elköltöztek a faluból. Erre a Molnár gyerekre gyanakodtam, mert egykorú volt Eszterrel, együtt serdültek legénnyé, leánnyá. Persze tudat alatt azért örültem, hogy Eszter teherbe esett, valójában a gyanakvásomnál is erősebb volt bennem a szándék: elveszem feleségül, újabb Hury születik majd, szőke, szeplős, tízéves koráig csenevész, visszamaradott, de a faluban mindenki tudni fogja előre, hogy ennek ellenére nagydarab, erős férfi válik belőle. Látod, ilyenek vagyunk, veled nyugodtan elbeszélgetek, mert nem vagy Hury, neked el merem mondani, hogy az esztelen gyanakvás keserítette meg az utóbbi napjaimat is. Egy este, egyik pillanatról a másikra belém villant a felismerés, hogy apám számára már teher volt az a nyomorék asszony. Tudod, három hete már csak ülünk esténként az asztalnál, lélektelenül bámulunk üres tányérunkba, és hiányzik valaki, aki őzszelíd szavaival feloldaná a közénk feszülő csöndet. Csak ülünk, és kitartóan elkerüljük egymás tekintetét, mert úgy érzem mindig, mintha félnék az apámtól, ostoba tehetetlen félelemmel, de tudom, ő is csak így van, talán attól fél éppen, hogy tompán fénylő szemem tükrében megpillantja huszonöt év előtti önmagát. Eszter látszólag egykedvűen viseli a megváltozott helyzetet; keskeny kezét hasán nyugtatva üldögél, máskor meg csendes tehetetlenségét horgolja bele egy készülő csecsemőkabátba. A falióra négynegyedes ütemben szórja tele könyörtelen egyhangúsággal az egyforma esték csöndjét, és senki sem csodálkozhat, hogy nem bírtam tovább, belesziszegtem öregem arcának gyanútlan, mély barázdáiba:- Te mondtad meg neki, igen, ne is tagadd, fölösleges volt számodra az a tehetetlen asszony, tudtad, nem éli túl, ha megtudja... Ordítani tudtam volna a kíntól, amiért nem vágott a képembe bütykös, súlyos öklével; csak megzavarodott, mint egy iskolás gyerek, egy alamuszi kölyök zavartsága ült ki ötvenéves arcára, s azt válaszolta:- Te őrült vagy, nem tudod, mit beszélsz! Abban a pillanatban elátkoztam életem minden addigi percét, szörnyű szerencsétlennek éreztem magam, mert mi, Huryk, ilyenek vagyunk, belül zajlik bennünk minden, de ahhoz már gyávák vagyunk, hogy egymás képébe vágjunk. Dodó, el sem hiszed, hetvenöt dekás súlyzókat vettem az anyámnak, hogy a tolókocsiban erősítse legyengült karját, hogy egy este azzal fogadjon: Péterkém, drága fiam, ma fölvertem a tojáshabot, érted, olyan rácsos süteményt készítettünk Esztikével, hogy az apád megnyalja utána mind a tíz ujját! Mindent kitaláltam, csak hogy erősödjenek az izmai, és ő hitt nekem, istenem, mennyire bízott bennem, a gyógyulásában, minden tanácsomat megfogadta. Hidd el, halvány fogalmam sincs a gyógyterápiáról, de azt mondtam neki, hogy egyszer véletlenül, csak úgy, próbálja meg a lábával elkergetni az erőszakos macskát, vagy becsapni a konyha ajtaját, meg hasonlókat, és én voltam a legjobban meglepődve, amikor egy este valóban azzal fogadott:- Péterkém, olyan, de olyan boldog vagyok, el sem hiszed, ma már körüljártam az egész asztalt, kérdezd csak meg Esztikétől, nem is kellett segítenie, bizony, fiam, megmutatnám most is, csak már fáradt vagyok, de holnap megcsinálom újra, aztán megint, és néhány hét múlva már az udvarra is kimegyek... Dodó, a színtelen krumplicsíra vá- gyakozón kúszik a pincében a tenyérnyi, pókhálós ablak felé, de leég, ha valaki - nyissz! - kíméletlenül kettészeli a fény bátortalan fonalát. Csak erre tudtam gondolni, érted, csak erre akartam gondolni, már nem kerültem apám tekintetét, de ez sem segített; apám alaktalan gránittömbbé változott, te, abban"a pillanatban úgy vágytam egy csipetnyi őrületet, mert én is alaktalan gránittömbbé változtam, s közöttünk ott fehérlett az abrosz csöndélete, légypiszkaival, kenyérmorzsáival. Már csak az keserített, hogy gránittömb létemre beszélni is tudtam, és megszállottan ismételgettem:- Igen, te mondtad meg neki, hiszen csak mi hárman tudtuk, meg az orvos: ő tiltotta meg, hogy megmondjuk neki, tehát ő nem jöhet számításba, úgy ám, csak te lehettél, csak te, százszor, ezerszer is te... Alaktalan sziklatömb voltam, és egy pilllanatra szégyelltem is a feleségem előtt, hogy nem tudom letörölni könnyeimet, de aztán megnyugodtam, mert láttam, hogy egykedvűen vált át simáról fordítottra és vissza, és azt is tudtam, hogy az asztalnak feszülő másik sziklatömbtől sem várhatok semmit, csak föltehetem újra a lemezemet, és ráülhetek, ha apám hirtelen a bűnbánó szerepét vállalja magára. Jó, hogy vagy, Dodó, talán az egyetlen, aki meg tud érteni egy Huryt, ugye, még ez a néy is furcsa, sehol a környéken nincs ilyen; mi egymást csak az esztelen megszakadásban, a közös pártatlan halálban tudjuk megérteni. Mert ha nem elég az általános emberi mérce, akkor te is csak ismételnéd agyalágyultan: te mondtad meg neki, igen, ne is tagadd; egy szamár csökönyösségével én is csak azt tehettem, sőt még menekülni is megpróbáltam.- Ne is tagadd, hiszen az egész falu beszéli, hogy Szerdahelyen egy özvegyasszonnyal találkozol hetente. Az anyánkat, igen, az anyánkat, mit csodálkozol ezen, már régen eltemetted magadban, rögtön, mihelyst elnyűtted, mint egy ruhát. Feloldozásként fogadtad el az orvostól, hogy vérrákja van, s noha ő még kivirult, mint a kardvirág, te barbár módjára letépted...- Péter, Péter, hogy beszélhetsz így az apáddal? - hallottam Eszter iszaphangját, és látom, a velem szemben terpeszkedő gránittömbben erre lüktetni kezdtek az érek. Egyszeriben izgatott lettem, mint egy kamasz a nyilvánosház küszöbén, és az a hülye mondás jutott az eszembe, hogy mint a vasat, az embert is addig kell ütni, amíg meleg. Kaján öröm szállta meg a lelke- met, s ha akkor nem számított volna a feleségem, kíméletlen csahintással beléje fojtom a szót, mert láttam, apám bütykös ökle megmozdul. Újra gyerek szerettem volna lenni, s belesuttogni a hátsó szoba falának repedésébe: Uram, verj agyon, soha alázatosabb és hálásabb céltáblája nem lesz kirobbanó indulatodnak, csak tedd meg, mentsd, ami menthető, ne bocsáss meg az ellened vétkezőnek, de szabadíts...- Te megőrültél! - recsegte a fölém tornyosuló gránittömb, és én odaadó, gyerekes bódulattal nyújtottam ökle elé az arcom. De akkor hirtelen kisimultak apám eltorzult vonásai, s még mielőtt a szobájába indult volna, nagy keze a távoli múltból átnyúlt az asztal fölött, és megcirógatta az arcomat. A többit már tudod, Dodó. Apám, mintha csak Szodoma és Gomorra pusztulására pillantott volna vissza, sóbálvánnyá vált szobája ajtajában, mert Eszterből süvölteni kezdett a dermesztő, fagyos szél:- Nem bírtam tovább elviselni segíteni akarását, tanácsosztogatását, ahogy átlátszó ujjait a fortyogó fazék gőzébe dugta, még egy csipetnyi sót, Esztike, mondta olyankor átszellemült arccal... Nem tehetek róla, a végén már iszonyodtam tőle, igen, nem kellett volna tudnom, hogy vérrákja van, hát persze hogy én mondtam meg neki, sőt, én szedtem össze a kredenc fiókjaiban a maréknyi altatót, én emeltem ki este a tolókocsiból... Nézzétek, ebben a pohárban vittem neki a vizet, hogy le tudja öblíteni a tablettákat, én látom azóta is biztató tekintetét, én érzem rettenetes búcsúzó csókját a homlokomon, igen, én csináltam mindent - helyettetek!... * * Ötvenedik születésnapján köszöntjük az írót IRODALOM 1995. március 19. l/asÉHlBp
