Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-12 / 11. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Olvasta már Netán nyert ár? Böngészett már?] lismár?^af«*5É JUIZ és nyerjen véli Adalékok a NÉPES krónikájához (Ellenzéki) FARSANGFARKA Tereferénk a magazin 8-9. oldalán 1995. március 12. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona van ez a sokszor felmagasztalt, sokszor fetim sizált, de sokszor megcsúfolt és nemegyszer megtagadott szó. Történelmi sorsfordulókkor zászlókon lengett, barikádok védőinek adott erőt; máskor totalisztikus rendszerek sajátították ki és mondatták el köszöntésként naponta ezerszer fiatallal, öreggel, olyan korban, amikor még a gondolat is rejtekébe bújt, félvén a leleplezéstől. Sokan szerették volna magukévá tenni használatának monopóliumát, elfeledvén, hogy lényének alapja a szabályozhatatlanság, s hogy a fo- _____________________________ ga lom, melyet jelöl, az em- CSÁKYPÁL béri lét egyik értelme. Olaszországi meghívásnak tettem eleget tavaly őszön; az utat nem tudván megtenni egy nap alatt, egy tiroli kis falu panziójában szálltam meg. Este volt, s a kis vállalat éttermi része szinte Petőfi versébe illően hangos. Ebbe a kis kurta kocsmába jöttek össze a község fiataljai, jól érezni magukat. S bár cimbalmos helyett videáés gépzene munkálkodott a három, egymásba nyíló helyiségben, ez a hiányosság szemmel láthatóan senkit sem zavart; a fiatalok jókedvűek voltak, görcsök nélküliek. Egyikük egy videokazettát tett fel: a képernyőn ismert osztrák politikusok groteszk bábfigurái jelentek meg, s a fiúk saját szinkront készítve hozzá, rajtuk szórakoztak. Majd másikuk, témát váltva, a helyi polgármestert kezdte el kifigurázni, mondhatom, tehetséggel és ízléssel. Míg befejeztem a vacsorát, sorra kerültek a tanáraik, nevelőik is; nemcsak ők, magam is jól szórakoztam a produkción. Történt mindez akkor, amikor itthon még gyűrűztek budapesti előadásom visszhangjai, és sokaknak az volt a legsürgősebb feladatuk, hogy megmagyarázzák, mit szabad és mit nem szabad tennie egy állítólagosán szabad ország szabad polgárának, vagy uram bocsá’, parlamenti képviselőjének. Néztem azokat a gyerekeket és irigyeltem őket: egy való- . ban szabad ország szabad polgárai, akik kevesebb lelki görcstől terhelt felnőttek lesznek, mint mi vagyunk. Néztem őket, és a saját tinédzserkorom jutott eszembe; amikor először mondtuk az ipoly- sági gimnázium akkori igazgatójának, párttitkárnak, hogy: nem. Amikor az osztály diákjai egy emberként tépték ki a szlovákból fordított történelemkönyv ama oldalát, amely a honfoglaló magyarokról dehonesztálóan szólt. Amikor majdnem tömegesen kaptak infarktust a tantestület tagjai, amikor mi a nyitott ablakoknál magyar himnuszt énekeltünk. Az történt ugyanis, hogy a járási tanfelügyelőség már akkor is egy csak szlovákul tudó tanfelügyelőt küldött a magyar gimnáziumokba, ellenőrizendő, mennyire tudunk szlovákul. Szlovák írókról, költőkről kellett szlovák nyelven beszélnünk, s meg is tettük azt, tisztességes színvonalon. Amikor aztán a tanfelügyelő elvtárs elégedetten baktatott ki a gimnázium ajtaján, valakinek - ó, boldog tinédzserkor! - eszébe jutott közülünk, mutassuk meg, hogy mi tudunk azért mást is. S elénekeltük, a hetvenes évek küszöbén, a Himnuszt. Mondanom sem kell, nem a szlovák kultúra, nem a tisztességes szlovák költők és írók elleni tiltakozásul. Az erőszak, az egyoldalúság, a bigottság elleni tiltakozásul. Talán a tanfelügyelő is így érthette - vagy nem tudta, mit Szabaddá éneklünk. Igazgatói megrováson kívül ugyanis más következménye nem lett a dolognak. Lélekben szabadok voltunk, s szabadok akartunk lenni teljesen. Ösztönösen, ideológiai és mindennemű magyarázkodások nélkül. Ráéreztünk valamire, amit Illyés Gyulánk az Egy mondat a zsarnokságról című versében briliáns módon megfogalmaz: ha valahol zsarnokság van, az átjárja az egész életet. Megjelenik az óvodában, a munkahelyen és a hitvesi ágyban, ott les az emberre a telefonkészülékből és befurakodik a sejtjei közé. Megsejtettünk valamit a politikai erkölcs Gresham-féle törvényéből, amely szerint a zsarnokság olyan, mint az örvény, és alapeszköze a félelemkeltés: a félelem pedig megsemmisíti az emberi értékeket. Nekünk, magyaroknak, van hová nyúlnunk történelmünkben, ha szabadságszeretetünk bizonyítékait akarjuk felmutatni. Ahhoz is van lelki erőnk, hogy bevalljuk: mi sem tudtunk mindig helyesen élni a szabadság nyújtotta lehetőségekkel. Ám ebből a tanulságokat is le tudjuk vonni: tudjuk, hogy az a politika, az a fajta hatalomgyakorlás, amely mögött nem áll erkölcs, nem lehet sikeres. Az erkölcs nélküli emberi lét is homokalapon tengődik csupán. Tudjuk, ha önmagunk számára teljesebb emberi létet akarunk biztosítani, az áldozatokat, többletmunkát, és esetenként bátor kiállást is igényel. Vállaljuk ezt is, mert az is világos számunkra, hogy az emberi kitartás, az erkölcs és az igazság azok a megingathatatlan alapok, amelyeken minden zsarnoki kísérlet kudarcot vall. S ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol a passzív ellenállás marad csak számunkra, vállaljuk azt is. Tudjuk, Gandhinak egyetlen fegyvere a szellem volt, s célba ért vele. Londonban azt mondta a demokráciájukra és „felsőbbrendűségükre” oly gőgös briteknek: „A mi kenyerünk nem búzából készült. Mi a szabadság kenyerét esszük. ” S még valamit nem feledünk, ne feledjünk: művelődnünk kell! A szabadság foka ugyanis arányos a műveltséggel, a megszerzett információk mennyiségével és minőségével. A buta ember nem lehet szabad.
