Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-02-26 / 9. szám

A rendszerváltás óta új szavak és fogalmak ra­gyogtak fel a társadalom egén: piacgazdál­kodás, magánosítás, marketing, menedzser (manager) és mások. Jószerével a változások értel­mévé és céljává váltak. Sok egyéb segédkifejezéssel kísérve állócsillagok lettek, némelyik éppenséggel üstökös vagy bolygó; de hullócsillag is akad közöt­tük, meteorként átrepül felettünk és elenyész. S <épződnek köztük kozmikus ködök, titokzatos nap­lóitok izzanak fel, sőt a tudósok által nemrégen felfe­dezett fekete lyukak - melyeket a kozmosz rejtelmes bugyraiként foghatunk fel - sem hiányoznak csillag- rendszerükből. Mindennapjaink mennyboltozatán az új jelenségek transzcendenciákat árasztanak, ame­lyek bonyolulttá, nyűgössé, sőt titokzatossá változ­tatják életünket! Vagyis a menedzserek! Tegyük vizsgálat tárgyává sejtelmes létüket! (Hogy miért sejtelmes, kiderül később!) Mielőtt azonban keresésük­re indulnánk, meg kell ismerkednünk DÍJBA zelőségek állítólag 400 százalékos béremelést hajtot­tak végre, négyszeresére emelték alkalmazottaik fize­tését, mialatt a házak és épületek javítására és karban­tartására nincs pénzük. A házbérként befizetett össze­gek nem a lakások állagának megőrzését szolgálták, hanem a hivatalnokok életszínvonalát emelték! Mennyire lehet ez az irányzat általános?! Emlékeze­tünkben él még a parlamenti képviselők nagy egyetér­tése, amellyel a saját, jócskán magas fizetésüket meg­szavazták. Abban az időben kapott nyilvánosságot az a tény is, hogy az irányító szervek és az államapparátus munkája szintén jelentősen többe kerül, mint azelőtt! Az adófizetők pénze magasabb életnívót biztosít azok­nak, akik az állami bevételeket felosztják, a felhaszná­lását előírják, a sorsáról döntenek. De a befektetési alapok háza táján is körülnézhetnénk! Náluk helyeztük el vagyonjegyeinket, a magánosításból megillető 100 pontunkat. Az alapok megvannak, élnek s izmosod­nak, a polgár számára nehezen vagy GYULA aiig áttekinthető üzleteken dolgoznak, Menedzserek egy - némileg alsóbbrendű - fogalommal, amely mintegy az előző fogalom népiesebb rokona s talán első lépcsőfoka: a vállalkozóval! Ma már számos vállalkozó (népiesen: podnikateJ!) él közöttünk, mondhatnánk rengeteg! Dunát lehetne velük rekesz- teni! A vállalkozó - korunk hőse. Bizalmas közelsé­gük emberivé teszi köcsönös viszonyunkat. Ismerjük őket, s ez jó! Élelmiszerboltok tulajdonosai, hentesek és zöldségesek, szabók, suszterek, tv-javítók, szol­gáltatási kft.-k vezetői, fodrászszalonok tulajdonosai és szerelőműhelyek mesterei, hot-dog árusok és le­pénysütők, taxisok és fuvarosok, büfések, kocsmáro- sok és cukrászok, s ki tudná mind felsorolni?! Kemé­nyen dolgoznak, adót fizetnek, törlesztik hiteleiket. Időnként a tolvajok és betörők megdézsmálják va­gyonkájukat, a maffia megzsarolja őket, itt-ott eltűnik valamelyikük, olykor gyanús ügyletekbe ke­verednek. Munkájuk eredményeként szolid jólét öve­zi őket, sokuknak már nyugati kocsira is telik, és gyakran meleg tengereknél üdülnek. Ők a gazdasági transzformáció gyalogosai és futói, a piacgazdálko­dás csírái, nélkülözhetetlen vállalkozó szellemek. Ám hol vannak a menedzserek? Hol élnek a nagy- vállalkozók, akikből az új tőkések lesznek? Merre ta­lálható a hazai milliomosok világa? Egy statisztikai felmérés szerint a bankszakmában és a biztosítóknál legmagasabbak a fizetések. Igen, a bankok szaporodását - mint eső után a gomba! - megfigyelhettük, de hol a bankár? Egy új jelenségre kell felfigyelnünk! Él köztünk egy figyelemre méltó fiatalember-típus. Hosszú, széles vállú, fekete vagy sötétkék (barna, szürke) télikabátot vagy hasonlóan bő balonkabátot és bő szárú, a cipőjére omló, sötét nadrágot visel, divatosan vastag talpú, masszív cipőben jár. A külsejében van valami reklámszerű, idegenesen feltételezett. Jóvágású, ápolt fiatalember. Kiválik közülünk, bizonyos rendkívüliséget sugároz. Energikusan jár, határozottan, gesztikuláció nélkül beszél, magabiztosan viselkedik. Lénye elgondolkoz­tató és sokat sejtető. Megfigyeltem egyiküket! Hatá­rozott léptekkel megy Pozsonyban, az Úri utcában és hangosan beszél. De nem magával beszélget, hanem hordozható kézi telefonon - a Ewingek (Juingok) so­rozatból jól ismerjük - társalog valakivel. A tőzsde­árfolyamok után érdeklődik? Utasításokat ad a be­osztottjainak? Vagy üzletet köt? Miről tárgyal, kivel beszél? Hová, merre tart? A titok mélységét a képze­let abszolút tehetetlensége jellemzi, a fiatalemberről felmerülő kérdésekhez nem képes hozzászólni! Nincs válasz, mert tulajdonképpen kérdés sincs; a telefoná­ló fiatalember személye megközelíthetetlen. Sajátos és egyedi lény, magának való, akár egy axióma! Cá­folhatatlan, önmagáért van és önmagát jelenti; de nem közli, miért és minek? Ő lenne a menedzser? Lehetne! Vagy csak nagyzoló pozőr, piti vállalkozó, nyamvadt szélhámos, aki a nagyvonalú formára épít (elfoglaltság, időzavar, miegymás), nyomja a szöve­get, neki az utca is munkahely, neki állandóan intéz­kednie kell, az idő pénz! Az üzlet létforma, minden pillanatban vállalkozunk! Netán hazai playboy az ip­se és a szeretőjével dumál, a nőjével enyeleg, találkát intéz vagy az elmúlt éjszaka örömeit ecseteli? A kül­seje jómódra és öntudatra utal. A sarkon talán „bavo- rák” várja, vagy sötéten csillogó Mercedes, de leg­alábbis egy vadonatúj Skoda Felicia! M indenesetre tudományosan igazolt tény, hogy a bankok és biztosítók fizetik leg­jobban alkalmazottaikat. Ahová a pénz áramlik és összpontosul, ott a legkedvezőbbek az anyagi feltételek. Például némi külföldi tőke színhe­lyén. Magas kamatú hitelek s lakossági betétek, általá­nos és kötelező biztosítási díjak koncentrációjánál. Azon területek virulnak, ahová a pénz az anyagi érték metafizikájának átláthatatlan törvényei alapján csopor­tosul. Ahová tömegesen ömlik a közös munka ered­ményének elvonult értéke, a termelés eredménye, a megtermelt jólét föle. Tehát: ahová köteles befizetések folynak. Más példa! Újsághír tudósít, hogy a házke­hozzáférhetetlen tranzakciókkal foglalkoznak. Külföl­di autókat és irodahelyiségeket vásárolnak, berendez­kednek, körültekintően befektetnek; osztalékot viszont nem, vagy alig fizetnek. Informatív beszámolókat kül­denek tagjaiknak, amelyek „tudósítják” a részvényest, hogyan fiadzik a pénze, mint gyarapodik vagyona. A befektetések szövevénye azonban oly bonyolult és át­tekinthetetlen, hogy a polgár képtelen belemélyedni. Hacsak nem közgazdasági egyetemet végzett, inkább elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van és vár. Türelmesen várja, hogy a pénze fiaddzon! Bi­zony, valahol a sejtelmes szférákban, a beláthatatlanul magas helyeken történő vállalkozásokban, az adófi­zető számára hozzáférhetetlen „mintagazdaságokban” tenyészik a pénz, szökik szárba a magánvagyon. Ott működhetnek a menedzserek! A közelebbről meg nem határozott, sejtelmes és mitikus valóságban, melynek híreiről gyakran tudósít a sajtó, a rádió és a tévé. Még­sem értik a nagy tömegek. Épp ott az „őskáosz”, ahol az állami vagyont kezelő intézmények, magas hivata­lok és a magánosítást irányító tisztviselők megterem­tik a közös társadalmi értékek privatizálásának a felté­teleit és lefolyását. Ahol hatalmas méretekben a ma­gánvagyon születik! Bizony mondom, a bibliai mí­toszban Isten teremtő munkája áttekinthetőbb és tisz­tább lehetett, mint ez a bonyolult folyamat! K ormányzati cél a vagyonos rétegek létreho­zása! Ők lesznek a jövőfejlődés, a kultúra- és művészetpártolás alapja, a társadalmi élet hajtómotorja. Megvalósítják a magánvagyon mozgósító erejét! Megnyugtató lenne, ha mindez ná­lunk is a klasszikus kapitalista fejlődés alapján való­sulhatna meg. Az ügyes fiatalember kezdetben cipőt tisztít az utcán, cipőpucolással - vagy egyébbel - ki­csinyke tőkét gyűjt, ügyesen befekteti, közben felta­lálja a sorozatgyártás technológiáját és végül Ford lesz belőle! Manapság a magánvagyon másképp ke­letkezik. Új értékelosztáson alapul, amelynek le­hetőségei közelről sem adottak mindenki számára egyenlő mértékben. A tulajdonváltást sem kíséri ter­melési eredmény, kezdetben inkább a csökkenés jel­lemző, nem születnek új értékek, a régi kerül más ke­zekbe, s nem jön létre új minőség. Vállalkozónk, me­nedzserünk sem egyéni alkotói rátermettségből lesz, nem is szívósságból és munkabírás­ból, teremtő tehetségből szüle­tik, hanem informáltságból, rá- menősségből és állami köl­csönből. A nagy magánosítást jórészt az állam finanszírozza. Abszurd metaforaként azt mondhatnánk: a közös vagyon önmagát emészti fel! Ez a ma- nagement-ek kora. A nagyvál­lalkozó pedig abban a kozmi­kus valóságban mozog ottho­nosan, ahol a politikus, a pénz­ember és a menedzser a hiá­nyos törvények - ó, a „legisz- latíva” legendája! - útvesztőjé­ben s következetes egyéni ér­dekek csapásán kéz a kézben haladnak, és időnként cinkosan egymásra kacsintanak. A szü­lető piacgazdaság kozmosza egészében fordított világ. Nem az a jellemzője, hogy a cipőpu- colóból milliomos lesz, sza­bályszerűbb, amikor a gyártu­lajdonosból lehetne cipőpuco­ló, ha nem nyúlna a hóna alá valamely párt vagy mozgalom, hogy a felszínen maradjon. De valóban: kik ennek a kozmikus gazdasági világ- egyetemnek az igazi mene­dzserei?! A köztudatban általában az él, hogy a politikai rendszerváltás vonta maga után a gazdasági rendszerváltást, tehát hogy a központi tervutasí­tásos gazdasági rendszert (tervgazdaságot) a pi­acgazdaság váltotta fel. Valóban igaz, hogy a gazdasági rendszervál­tásnak feltétele a politikai rendszerváltás, mivel az utóbbi nélkül az előbbi nem valósulhat meg. Ha azonban az ok és okozat szempontjából vizs­gáljuk a változásokat, akkor kiviláglik, hogy a gazdasági rendszerváltás, vagyis a piacgazda­ságra való áttérés szükségessége kényszerítette ki a politikai rendszerváltást. Adott a kérdés: miért vált szükségessé a gaz­dasági rendszerváltás? Egy ország gazdasága kétféle rendszerben működtethető. Vagy a tervgazdasági, vagy a pi­acgazdasági rendszerben. E rendszerek feladata integrálni, azaz egységbe fogni, nemzetgazda­ságba tömöríteni a gazdálkodó szervezeteket, vállalkozásokat és a nemzetgazdaságon belül koordinálni, azaz összehangolni tevékenységü­ket. Mindezt úgy kell biztosítani, hogy mind a gazdálkodó szervezetek, mind az egész gazda­ság hatékonyan működjenek és a legnagyobb teljesítményt produkálják. A gazdaság teljesítményét a „bruttó hazai ter­mék” mutatójával mérjük, amely az ország gaz­dasága által létrehozott értéket (jövedelmet) feje­zi ki egy adott időszak (általában egy év) alatt. E mutatónak az egy főre, azaz egy lakosra számí­tott értéke fejezi ki legszemléltetőbben a gazda­ság teljesítményét. Minél magasabb ez az érték, annál nagyobb a gazdaság teljesítőképessége, en­nek köszönhetően magasabb lehet a lakossági és közületi fogyasztás, az életszínvonal, több eszköz jut a gazdaság fejlesztésére, környezetvédelemre, kultúrára, oktatásügyre, egészségügyre stb. Nemzetközi összehasonlítások és tapasztala­tok bizonyítják, hogy a piacgazdasági rendszer sokkal hatékonyabban, eredményesebben képes működtetni a gazdaságot, mint a tervgazdasági rendszer. Ezt leginkább a volt szocialista orszá­goknak a nyugat-európai országokhoz mért gaz­dasági lemaradásával lehet érzékeltetni. A Vi­lágbank adatai szerint például az egy főre eső bruttó hazai termék volumene az Európai Unió országainak átlagához viszonyítva Csehország­ban 44 %, Magyarországon 35 %, az Orosz Fö­derációban 29 %, Szlovákiában 28 %, Romániá­ban 16 % és Bulgáriában 10 %. Hogy megért­sük, miért van ez így, meg kell ismernünk a két rendszer működési mechanizmusát. A központi tervutasításos, azaz a tervgazdasá­gi rendszer a termelési eszközök állami tulajdo­nán alapszik, a vállalatok és a vállalkozások zö­me állami tulajdonban van. Az állam nevében az államhatalmi központ, a kormány jár el, ő látja el Egyelőre: ebek harmincadján Prikler László illusztrációs felvétele a tulajdonosi és vállalkozói funkciókat. Az állam a gazdaság működtetése céljából létrehozza a gazdaságirányító és gazdálkodó szervezetek hie­rarchikus struktúráját a kormánytól a vállalato­kig (a tervhivatalt, ágazati minisztériumokat, trösztöket). A gazdaság irányítását a nemzetgaz­dasági tervben meghatározott mutatók lebontása, vagyis tervfeladatok, tervutasítások segítségével végzi. Ebben a rendszerben a vállalatoknak nincs valós önállósága, s így nincs valós vállal­kozói kockázata sem. Ha a terv úgy rendelkezik, akár veszteséges vállalatok is működhetnek. Mivel tervmutatókkal határozzák meg a vál­lalatok feladatait (a termelést, értékesítést, nye­reséget stb.), természetes, hogy azok teljesítésé­hez kötött a vállalatok és az alkalmazottak anya­gi érdekeltsége is (nyereségrészesedés, bérek, fizetések, prémiumok stb. formájában). Az elmondottakból következik, hogy a válla­latok nem a lehető legmagasabb gazdasági ered­ményben (pl. nyereségben) érdekeltek, hanem a tervmutatók teljesítésében (ha veszteséget ter­veztek, akkor abban). Ha tehát a vállalatok a tervteljesítésben érdekeltek, akkor egyben ab­ban is, hogy az irányító szervek a lehető legala­csonyabb, „legpuhább” tervfeladatokat állapít­sák meg számukra és ilyen értelemben is visel­kednek a tervtárgyalások, a „tervalkuk” során. A legalacsonyabb tervfeladatokat igyekeznek kiharcolni maguknak. Érdekük eltitkolni a belső tartalékokat és a teljesítmények növelésének le­hetőségeit, mert azok alapján túl magas tervfel­adatokat határozhatnának meg számukra. Ezzel veszélyeztetnék a tervteljesítést s egyúttal az ér­te járó anyagi juttatásokat is. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a tervgaz­dálkodási rendszer nem kényszeríti a vállalatokat hatékony működésre, nem készteti őket arra, hogy az adott ráfordításokkal a lehető legjobb eredményt, illetve a várt eredményt a legkisebb ráfordításokkal éljék el. Ez a rendszer demotivál- ja a vállalatokat lehetőségeik feltárásában és ki­aknázásában. A tervgazdálkodási rendszernek még egy negatív tulajdonságára kell rámutat­nunk. Mivel minden vállalat a tervben meghatá­rozott feladatokat teljesíti, nincs valós gazdasági verseny, konkurencia, mely serkentené a műszaki fejlesztést és a gazdasági eredmények fokozását. A piacgazdasági rendszer a magántulajdon intézményén alapszik. A vállalkozói szerveze­tek, vállalkozások magántulajdonban vannak, s így önállóan döntenek termelésükről, értékesíté­sükről, ráfordításaikról, áraikról, fejlesztéseikről stb., tehát a vállalkozás minden dolgáról. Ebben a rendszerben az önálló vállalatokat nem az ál­lam hatalmi központja, hanem a piac mechaniz­musa, „láthatatlan keze” integrálja és koordinál­ja. A piac a szabad ármozgással egyidejűleg szabályozza a kínálatot (az árnövekedés bővíti, az árcsökkenés szűkíti), a keresletet (az árnö­vekedés csökkenti, az árcsökkentés bővíti) és a jövedelmeket (az árnövekedés növeli a kínálat képviselőinek jövedelmét és csökkenti a keres­let képviselőiét és fordítva), a gazdaság egé­szét pedig egy dinamikus egyensúlyi állapot­ban igyekszik tartani. A magánvállalkozások lényegéből ered, hogy tevékenységük célja és egyben motorja a nyereség maximálása, mégpedig lehetőleg hosszú távon. A magánvállalkozás nem enged­heti meg magának a veszteséges működést, mert az elkerülhetetlenül csődhöz, a vállalko­zás megszűnéséhez vezet. A magánvállalkozás egzisztenciális okok miatt kénytelen a lehető legalacsonyabb szinten tartani ráfordításait, költségeit. Ennek érdekében a ráfordítások olyan kombinációját igyekszik kialakítani, me­lyek a legalacsonyabb költségeket eredménye­zik. Az értékesítésnél a lehető legmagasabb ár elérése az érdeke. Az ármaximalizálási törek­vésnek gátat szab a fizetőképes kereslet, mely­re hatással van a konkurencia mennyiségi, minőségi és árkínálata. Tehát a piac mechanizmusa átfogóan szabá­lyozta a vállalkozásokat és a gazdaság egészét. Dinamikus egyensúlyban képes működtetni a gazdaságot, s a vállalkozásokat magas haté­konyságra és nagy teljesítményre készteti. Ha a volt szocialista országok be akarnak kerülni a fejlett országok csoportjába, s ezáltal anyagi jólétet és biztonságot teremteni a lakos­ság számára, akkor nincs más lehetőségük, mint a piacgazdaság. Harmadik út nem létezik. PIAC-GAZDASÁG 1995.február 26. ilBSÚmap

Next

/
Thumbnails
Contents