Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-02-12 / 7. szám

l/asärnap 1995. február 12. MŰVÉSZVILÁG Iv an Csonkin Moszkvába tart. Szép lassan, ko­mótosan. Velencében, Prágában, Budapesten és Párizsban már láthatták a nézők Vlagyimir Vojnovics közlegényének Jirí Menzel által film­re vitt szokatlan kalandjait, az oroszországi bemutató még várat magára. A Csehországban készült, angol pénzen forgatott orosz film drá­ga mulatság a forgalmazók számára. Eric Ab­raham, Menzel londoni pénzeszsákja komoly összeget kér minden vetítésért. „Velencében ta­valy ősszel az olasz szenátus elnökének aranyér­mét kaptam a Csonkinért. Ez komolyan megle­pett. Én ma már azt is sikernek tartom, ha egy kelet-európai alkotás bekerül a velencei, a can- nes-i vagy a berlini fesztivál versenyprogramjá­ba. Rossz irányt vett a világ filmművészete. A ki­lencvenes évek mozijából sajnos kiveszőfélben az erkölcs, a humánum, az emberi jó. Minden más fontosabb lett, a nézők pedig észre sem ve­szik, micsoda veszélyes útra tévedtek. ” • Prágában, Párizsban és Budapesten hogy fogadták legújabb filmjét?- A közönség körében mindenütt si­kere van, a kritikusok közül itt-ott fa­nyalognak néhányan. Prágában például azt írták a kultúrsznobok: hiányzik a filmből a komoly művészet. Mintha én a „komoly művészet” híve lennék! Amögött általában komoly nem tudás • Milyen filmnek tartja végül is a Csonkint? Angolnak, orosznak, cseh- nek?- Angolnak azért nem tarthatom, mert csak a pénzt kaptam tőlük. Cseh azért nem lehet, mivel orosz regény alapján orosz színészekkel forgattam. És orosznak sem orosz, hiszen én cseh vagyok. Maradjunk hát annyiban: ez az vezték volna - ha nincs benne hármas összefogás.- Nincsenek nekem emiatt álmatlan éjszakáim. Egy film értékéhez nem sok köze van az Oscarnak. A karrier szem­pontjából fontos lehet a díj, de hogy jó az a film vagy rossz, abban nem hatá­roz. Azt nem az amerikaiak döntik el. Ók nem is tudják, hány kitűnő alkotás születik Európában, a legjobb filmek lusta Schorm, Járomit Jires és Vera Chytilo- vá Bohumil Hrabal Gyöngyöcskék a mélyben című elbeszéléskötetét ültették át filmre, és engem is megkértek, vá­lasszak egy novellát. A főiskoláról is­mertek, tudták, hogy szeretem Hrabalt és szóltak a Barrandov igazgatójának, hogy én leszek a csapat ötödik tagja. Meg sem kérdezték tőlem, mit tanul­tam, mennyit tudok; megteremtették a lehetőséget és részese lehettem egy ilyen nagyszerű munkának. Ha nem szólnak, biztosan máshogy alakul a pá­lyám, hiszen annyira félénk és vissza­húzódó voltam, hogy játékfilmről még csak nem is álmodoztam. Azt hittem, rendezőasszisztens leszek az idősebb, jól dolgozó kollégák mellett. Első fil­memet, Vasárnapi séta címmel, még a főiskolán készítettem, ezt követte dip­lomamunkaként az Eltemettük Foerster urat, de hogy ennek komoly folytatása lehet, olyasmi meg sem fordult a fe­jemben. A Baltazár úr halála azonban annyira jól si­került, hogy rögtön utána felkínálták a Szigorúan el­lenőrzött vo­natok kézira­tát. És ez lett az én újabb szeren­csém. S bár ezért kap­tam Oscar-díjat, mégis azt mondom: a szakma- Filmet forgatni mindig nehezebb, mint színházban rendezni, és ezt nem most találtam ki. Harmincéves korom óta állítom. Egy előadás emberibb mun­ka eredménye. Tavaly nyáron a Szenti- vánéji álmot rendeztem meg Cesky Krumlov forgószínpadán. Ugyanezt a darabot 1983-ban a finnországi Tampe­rében már színre vittem; arról kopíroz- tuk, hogy egy hónap alatt elkészülhes­sünk vele. Prágában, a tinohemí klub­ban a Figaró házasságát rendeztem meg nemrég, a Vinohrady-i Színházban pedig Johann Nepomuk Nestroy komé­diáját, a Négy jellem egy házbant. • Ennek a dalszövegeit írta Zdenék Svérák?- Ennek, de nemcsak azért jó az előadás. A színészek is remekelnek. Olyan az egész, mint egy élő kereszt- rejtvény. Négy lakásban, egymás mel­lett húsz szereplő játszik, és a néző mindent egyszerre lát. Az érzelmeiben gyorsan ingadozó, a búskomor, a kö­zönyös és a lobbanékony ember min­dennapi életét. Kellemes munka-volt, szerettem nagyon. • És játszani?- Játszani sokkal könnyebb, mint rendezni. Számomra kaland, szórako­zás. Vera Cais francia filmjében, a Hrabal novellája alapján forgatott Za­jos magányban a professzort játszot­tam Philippe Noiret partnereként. Lor­don Zafranovic Bosszújában színház­zseni rejtőzik. A saját árnyékomat egyébként sem tudnám átlépni. Olyan film forga­tására, amely mondanivalójával távol állna tőlem, nem is vállalkoznék. Ol­vastam különben olyan véleményt is a Csonkinról, hogy idilli, simogató mun­ka, hogy túlságosan elnéző vagyok az oroszokkal szemben. Hogy az életben kegyetlenebbül viselkedtek. Nekem er­re az a válaszom: ez a film Oroszor­szágban játszódik, nem pedig nálunk, és a Münchenben élő Vlagyimir Vojno­vics írta. És az életünk amúgy is tele van felesleges konfliktusokkal, nem lá­tom értelmét még több rosszat vinni a filmbe. Én annak örülnék, ha az embe­rek kedvesebbek, szívélyesebbek, ille- delmesebbek lennének egymással szemben, ha sokkal több szeretetet, jó­ságot sugároznának. Engem a rossz iszonyúan elkedvetlenít, és mérhetetle­nül idegesít az is, ha a kritikusok érzé­ketlenül átsiklanak a szándékaim felett, és olyan dolgokat kémek tőlem számon, amelyektől egyszerűen idegenkedem. A franciák fenntartások nélkül dicsérik a filmet. Három hete vetítik Párizs belvá­rosában, ami az amerikai filmek döm- pingje mellett nem kis eredmény. • Zavarja őket egyáltalán az amerikai mozi térhódítása?- Náluk is hasonló a helyzet, mint Kelet- Európában. A nemzeti filmgyártás egyre in­kább háttérbe szorul, a legkisebb moziban is amerikai produkciót vetítenek. Pedig a fran­ciák szeretik a francia filmet. A választási lehetőség azonban a forgalmazóktól függ ott is, a forgalmazók pedig fertőzik a nézőket erősen. Nem gátolja őket senki, cenzúra nél­kül azt hoznak be hozzánk is, amit csak akarnak. A gyárakat, amelyek a levegőt vagy a vizeket szennyezik, meg lehet büntet­ni, a forgalmazók fölött azonban senki sem dönthet. Előttük szabad a pálya, ők zavarta­lanul „fertőzhetnek”. A lélek és a szellem szennyezéséért nem kell bírságot fizetniük. • Az ogyesszai fesztiválon miért hördült fel a közönség? Nem tetszett neki, amit a „tükör" mutatott? Vagy arrafelé még mindig szent és sérthetet­len a Vörös Hadsereg?- Egyáltalán. Értették és élvezték a filmet. Akkor kezdtek el méltatlankod­ni, amikor az angolok leállították a vetí­tést. Észrevették ugyanis, hogy nem egy helybeli kamera lopja a filmet. Kalózka­zettákon akarták forgalmazni, csakhogy az angolok résen voltak. Akkor fűzték csak be újra a szalagot, amikor az utolsó „tévés” is elhagyta a nézőteret. én gyerekem, de rajtam kívül angol és orosz ap­ja is van. A cseh nézők sajnos szinkronizálva látják a filmet. Felira­tozva, szerintem, sokkal jobb lett volna, de ki szeret ma feliratokat olvasni? Senki. A kép mindenkit jobban érdekel. Az ame­rikai filmek sem a szövegre épülnek. • Önnek nem okozott nehézséget, hogy a forgatás során végig tolmá­csokkal dolgozott?- Én csak a színészválogatástól fél­tem, de abban is remek segítőtársam volt. Nyikita Mihalkov asszisztensnője minden kellemetlenségtől megóvott. Kijevből, Leningrádból és Moszkvából olyan arcokat toborzott, hogy már rá­juk nézni is öröm volt. Gennagyij Na- zarovot például, aki Csonkin szerepét kapta, első látásra megszerettem. Min­den várakozásomat felülmúlta, annyira jó színész. De nagyszerű teljesítményt nyújtottak a többiek is. Mintha csak maga az író küldte volna őket. Olvasás közben, még mielőtt Moszkvába repül­tem volna, ugyanilyen arcok jelentek meg előttem. Két hónapig dolgoztam negyven orosz színésszel, de egész idő alatt egyetlen rossz szót, nyavalygást vagy panaszt nem hallottam tőlük. Pénzről vagy politikáról sosem beszél­tek, pedig elképesztő anyagi körülmé­nyek közt élnek. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Elsütöttek egy-két jópofa viccet, és végezték tovább a dolgukat. • Milovice határában külön erre a célre épített orosz falucska várta őket, a rendezői kudarc esélye azonban így is fennállt.- Vissza is utasítottam nemegyszer a felkérést, Eric Abraham azonban kitar­tó ember. Nem akart lemondani rólam. S amikor úgy érezte, nálam már nincs esélye, Zdenék Svéráknál próbálkozott, hogy győzzön meg ő. Megíratta vele a forgatókönyvet, amire már nem voltam képes nemet mondani. Egyetlen felté­telt szabtam csupán. Hogy orosz színé­szekkel és orosz tanácsadókkal dolgoz­hassak. Láttam ugyanis annak idején az osztrákok és a németek Svejkjét. Szörnyű fiaskó volt mindkettő. Én pe­dig semmitől sem félek annyira, mint a kudarctól. Engem a rossz kritika irtó­zatosan le tud verni. • Velence aranya mellett az is jelzi a Csonkin sikerét, hogy Oscarra ne­sokszor el sem jutnak hozzájuk. Én nem vágytam soha Oscar-díjra, az én szememben az csak egy óriási flanc. Nem baj, ha van, de egy tehetséges rendező anélkül is tehetséges. Arról nem is szólva: mennyire megnehezíti az életét. Én huszonkilenc éves voltam, amikor megkaptam, és azóta is minden filmemet a Szigorúan ellenőrzött vona­tokhoz hasonlítják. • Milos Hrmára vonatokat, Ivan Csonkinra egy lerobbant katonai re­pülőt bíznak a felettesei. Vojnovics hőse, első látásra, mégis inkább Svejk rokona lehetne.- Csonkin története tele van szere­tettel, gyöngédséggel. Haäek nem sze­rette annyira az embereket. Vojnovics a hadseregről is finomabb humorral ír. • Ön volt egyáltalán katona?- Két évig. Ebből négy hónapot ala­kulatnál, az első vonalban töltöttem, húszat pedig a Katonai Filmhíradónál. Minden második héten négyszáz méter anyagot vettem fel, ami komoly elfog­laltságot jelentett. • Svejk vagy inkább Csonkin nyo­mában járt?- Nem hasonlítottam én egyikre sem. Szánalmas látvány voltam, fotók bizo­nyítják. Menetelni, jelenteni úgy-ahogy megtanultam, a magatartásom mégsem volt katonás. Megalázónak tartottam, hogy mindenki beosztottként kezelt és összevissza rángatott. De megtanultam rendesen dolgozni, a négyszáz méter hasznos anyagot ugyanis minden hely­zetben filmre kellett vennem. Ilyen érte­lemben jó iskola volt számomra a Kato­nai Híradó. Kaszárnyáról kaszárnyára jártam, és különböző felvételeket, ripor­tokat készítettem, ami sokkal jobban tetszett, mint puskával a vállamon lövé­szetre járni. És dolgoztam is szorgalma­san, mert attól féltem, ha elrontok vala­mit, visszaküldenek az alakulathoz. • Első filmjét, a Baltazár úr halálát, amelyért 1965-ben, a locamói fesztivá­lon két díjat is kapott, nem akkor for­gatta?- De igen. Katona voltam, és hatal­mas szerencse ért. Jan Némec, Evald 1 egyszeregyjét, a mesterfogásokat csak jóval később sajátítottam el. Azóta rá­jöttem: a filmkészítés és a szeretkezés között rengeteg a hasonlóság. Kezdet­ben, amíg nem tudja az ember, mit kell tennie, a szívével csinálja, és akkor a legszebb. Később, amikor elsajátítja a technikát, már nem ugyanaz. • Ha már a szeretkezést említette: van a Csonkinban egy képsor... az egyenruhás tiszt és a gépírónő... ilyen merész jelenetet Menzel-filmben nem láthatott még a néző.- Ezt Vojnovicstól kaptam, az ő könyvében olvastam. És ha a szex az életünk része, akkor a filmben is ott a helye. Más kérdés, hogy mindent azért nem szeretek láttatni. • A Hóvirágünnep gerincét egy elej­tett vadkan körüli bonyodalmak alkot­ják, a Csonkinban egy malac is szere­pet kap. Vele sem voltak gondjai?- Nem akarok dicsekedni, de a ma­lac teljesítménye egyedül az én sike­rem. Remek alakítást nyújtott, s ebben nekem is jelentős részem van. Megbe­széltem a Nyurát alakító Zoja Burjako- vaval, hogy mindig, bármerre megy is, legyen a kezében valamilyen eledel, s a malac ezt megszokja és mindig kö­vetni fogja. így is lett. A színészek úgy játszottak, ahogy tudtak, a malac azon­ban az én iskolám. Ott volt egyébként a film zárófogadásán is. Csokornyak­kendőt kapott, „viselkedett” és akkor ment aludni, amikor mi. • Mostanában ismét színházakban dolgozik. Mi ennek az oka? Nincs ked­ve új filmhez kezdeni? rendezőt alakítok, mint Krzysztof Za- nuíj/nál, évekkel ezelőtt. És udvari festő is lehettem Jan Schmidt jóvoltá­ból egy kedves mesefilmben. • Közben hol Rómába, hol Berlinbe utazott, hogy olaszra, illetve németre szinkronizálja saját magát Costa Gav- ras francia filmjében, a Kis apokalip­szisben. Mire a legbüszkébb sok-sok munkája közül?- Arra, hogy néha színpadon is ját­szom. A Nőtlen urak panziója nagyon hiányzik. Sajnálom, hogy levették a Cinoherní klub műsoráról. Meg is híz­tam azóta. Most a Figaró házasságá­ban szerepelek - ha be kell ugrani va­laki helyett. • S ha nem?- Akkor pihengetek. Fekszem az ágyban és musicaleket nézek. A léle­kölő drámákat sosem szerettem, csak a komédiákat és a zenés darabokat. Bár­mennyire hihetetlenül hangzik is, én rettentő lusta ember vagyok. Főleg forgatás előtt és forgatás után. Egész életemben arra vágytam, hogy soha semmit ne kelljen csinálnom, de dol­goztam, mert meg kellett élnem vala­miből. Ha rendezek, akkor már min­dent beleadok, de az első forgatási na­pig nagyon nem akarózik. A hetvenes években, amikor nem engedtek dol­gozni, csak külföldön, heteken át la­zsáltam. És milyen jól éreztem ma­gam! Csak ne kelljen nyomorognom, és legyen végre egy rendes lakásom... a többit majd megoldom. Szabó G. László

Next

/
Thumbnails
Contents