Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-12 / 7. szám
l/BSárnap 1995. február 12. GYERMEKVILÁG og y milyen veszedelmes dolog veszedelmet sejdíteni ott, ahol nincsen, bizonyság rá egy kényes kalandom, amely afrikai pályafutásom kezdetén esett meg velem, s amelynek komoly következményei lettek. Vadásztörténetnek kell neveznem, habár mint látni fogjuk, nem sok lövöldözés esett benne. Hetek óta lestünk már vízilóra, s bár többször megközelítettük ókét, a magas fűben eltűntek előlünk. Sorsot vetettünk, melyikünk menjen föl három-négy mérföldet a folyón, hogy ott, a vízilovak szokásos le- geló'helyén kísérelje meg puskacsőre kapni őket. A sors reám esett. Nos, nem valami kellemes feladat naphosszat ülni ott a magas fű benőtte félsziget csücskén, kiszolgáltatva a vérszopó szúnyogoknak, és lesni a vízilovat. Ha meg elég szerencsés leszek, és lelövök egyet, botorkálhatok majd egymagámban visszafelé koromsötétben, a bennszülöttek akadályokkal telehintett ösvényén. Hogy megkönnyítse feladatomat, egyik emberem felajánlotta a szamarát, hogy szamárháton járjam meg az utat oda is, vissza is. A szamárnak nem volt ínyére a dolog, hogy elhagyja a tanyát ilyen késő esti órákban, s ugyancsak sok rábeszélésbe került, amíg nyeregbe szállhattam. Akkor meg úgy próbált szabadulni tőlem, hogy nekisodort a fáknak, és vágtatva hurcolt meg, amerre csak alacsonyan lehajtó ágakat látott. Végre sikerült a szamarat jobb belátásra bírni. Elügettem. Mire odaértem a színhelyre, be- alkonyodott; a hold felkelőben volt, így hát nem sokat törődtem a rám szakadó sötétséggel. Alkalmas védett helyen, ahonnan jól áttekinthettem a hadszínteret, leültem és vártam. A szúnyogok döngését és a tücskök cirpelését csak egy-egy, a vízből kiszökkenő repülőhal csobbanása zavarta meg; a rovarok nem szűnő, egyhangú zizegése altatódal gyanánt hatott idegeimre. Én bizony annak rendje-módja szerint - elaludtam. Meddig alhattam, nem tudom, csak annyit tudok, hogy arra a bizonytalan érzésre riadtam fel, hogy valami kohó nyitva hagyott ajtaján kiáramló hőség sütögeti a képemet. Kinyitottam a szememet - hát, uramfia, egy otromba állat forró lehellete csapta meg az arcomat. Hallottam, hogyan fúj, horkol, mi közben körülszimatol. Megdermedtem a rémülettől. Képzelje el az olvasó a koromsötét éjszakát, a beborult eget fölöttem, s társtalan, elárvult magamat, amint egy irdatlan nagy víziló fújja a képemet, mintha forró leves volna. Hogy megijedtem, az nem szó: kővé váltam. Moccanni sem tudtam. A szörnyeteg meg csak fújt és szaglászott tovább. Egyszerre csak minden idegem azt parancsolta, ordítsak föl, ahogy a torkomon kifér - egy nedves, érdes nyelv ugyanis végignyalta az arcomat! Nem bírtam tovább. Fölugrottam, megragadtam a puskámat és...- Iá! Iá! - ordított a fülembe az a gyalázatos szamár, és elvágtatott, ahogy a lába bírta. Egy percig se lestem tovább azon az éjszakán a vízilovat. Mire hazavergődtem gyalogszerrel, lázban égtem, és tizenkét álló napig nyomtam az ágyat. Kovács Éva rajza Z. NÉMETH ISTVÁN Manómenet Doromb morog, Menetelve Dobban a (lob, Mindig bízik Korong forog, Erejében. Döbben a dob, Nagy a lárma, Manók mennek, Ezzel jár, ha Menő dolog, Ezer manó Olyanok, mini Szája látva. Az. ördögök. Döngicsélnek, Szemük szürke, Dudorásznak, Orruk parány, Jóhírükre Szójuk széles: Sem vigyáznak, f urcsa arány! Míg a szellő Nincs nevük, csak Ágai mozgat. Csöppnyi eszük, Virágok közi Ki van velük ? Mulatoznak, S ki ellenük? Ha akarják. Kimondatlan Köddé válnak, Kánonában Hattal ütheVagy egy manó tő nyomot se Klemében, hagynak hátra Ma n áréi re a világnak. Tudod-e... ...hogy az európai homár az Európát övező tengerekben a legnagyobb méretű rákfaj, eléri a 60 cm-t. Rendszerint a partoktól távolabb, a mélyebb vizekben tartózkodik, de nyáron a mélyebb sziklás öblöcs- kékben is rábukkanhatunk. Hosszú csápja vörös, színe kék, bamáskék vagy vöröses, fehér pettyekkel. Ha megfőzik, vörös lesz. Első lábpárján nagyméretű ollók vannak, ezek mérete különböző; a nagyobbat használja roppantásra, a kisebbet fogásra. Az aljazaton mászik, de hirtelen szökkenéssel jól úszik - hátrafelé. ...hogy a vadalma leginkább legelőkön, réteken, mezsgyehatárokon tűnik szembe, mint kisebb, feltörővisszahajló, szabálytalan, kusza ágrendszerű fa? A nedves talajú erdők - főleg tölgyesek, ligetek természetes erdőszélek megszokott növénye. Európa csaknem egész területén előfordul, északon Skandinávia déli részéig. Az erdők haszontalannak tűnő, de mégis fontos fája: ősszel a telelésre készülő vadak fontos tápláléka, egyben az almanemesítés egyik kiinduló növénye. A fehér vagy rózsás árnyalatú virágok főleg a sokéves, rövid ízekkel tagolt törpehajtásokon fakadnak. Kis csomókban, a fakadáskor vagy azután, májusban nyílnak. A kis almatermések 2 cm át- mérőjűek, éretten sárgák, savanykás ízűek. É lt egyszer egy király. Napokon keresztül nem csinált semmit, csak fe - küdt a díványán, és mesét hallgatott. Amikor az udvari mesemondói abbahagyták a mesélést, a király annyira elkeseredett, hogy néha még sírva is fakadt. S ami a legborzasztóbb volt: a király éjszaka csak alig-alig aludt, így éjjel is mesemondással kellett elűzni az unalmát. Egy idő után nagyon unta már, hogy olyan meséket mondtak neki, amelyek előbb vagy utóbb véget érnek. Olyan mesét szeretett volna hallani, melynek soha nincs vége. Az udvari mesemondók igyekeztek a kedvében járni, de csak olyan meséket tudtak, melyek egy-két hétig tartottak. A király nem volt megelégedve. Egy nap összehívatta a hírvivőket, s azt mondta nekik:- Hírvivőim! Induljatok el rögvest birodalmam minden tájára, s hirdessétek ki, hogy a király olyan mesemondót keres, aki vég nélküli mesét tud neki mondani. Aki ezt teljesíti, kap egy zsák aranyat, s hozzáadom a lányomat feleségül. De ha a mese idő előtt véget ér, a mesemondónak a fejét vétetem. Szétszéledtek a hírvivők a király birodalmának minden tájára, de bizony a jelentkezők nemigen tolakodtak. A zsák aranyat meg a királykisasszonyt minA VÉGET NEM ÉRŐ MESE (GÖRÖG NÉPMESE) den legény szerette volna elnyerni, de amikor eszükbe jutott, hogy ha nem sikerül vég nélküli mesét mondaniuk, a fejüket vesztik, bizony mindegyikük meggondolta magát. Sorra érkeztek vissza a hírvivők, s szomorúan jelentették, hogy nem sikerült olyan mesemondót találniuk, aki képes lenne vég nélküli mesét mondani. Akkor nagy lihegve megérkezett az utosó hírvivő is, mégpedig egy daliás termetű legénnyel, s boldogan jelentette:- Felség, ez a derék legény hajlandó neked soha véget nem érő mesét mondani.- De ha nem sikerül, a fejeddel fizetsz érte - mondta a király. A legény bátran a király szemébe nézett, s azt felelte:- Felséges uram, ismerem a feltételeket!- Nagyszerű! - örvendezett a király. - Akkor kezdheted is! A legény mesélni kezdett:- Volt egyszer egy király. Birodalmának egész gabonatermését a magtárába gyűjtötte össze. Olyan hosszú volt a magtár, hogy egyik végétől a másikig lovon is egy teljes napig tartott az út. Egyszer a fővárost, ahol a király palotája és magtára is volt, akkora sáskahad lepte el, mintha egy óriási sötét felhő takarta volna el az eget. Felfalták a szőlőhegyeken a termést és a szőlőleveleket, az erdő összes fájának leveleit, behatoltak a lakásokba, szárnyaik zizegésétől volt hangos a város. A király, aki a mesét hallgatta, érdeklődéssel figyelt. A legény folytatta:- Amikor a sáskák már mindent felfaltak, az egyikük észrevette, hogy a király óriási magtárának tetején van egy akkora lyuk, hogy azon éppen befért egy sáska. Bement hát a lyukon a magtárba, de kijönni csak úgy tudott, ha mindössze egyetlen gabonaszemet hozott ki magával. Amikor ezt meglátta a többi sáska, ők is be akartak menni, mert éhesek voltak. Bement tehát a második sáska, s visszajött egy búzaszemmel. Aztán bement a harmadik sáska, s kijött egy búzaszemmel. Bement az ötödik sáska, és az is kijött egy búzaszemmel...- Fene essen a sok sáskába, meséld tovább, mi történt!- Felség! - szólt a legény. - Véget nem érő mesét akartál hallani, akkor kérlek, hallgasd türelmesen. - És folytatta: - Bement a hatodik sáska, s az is kijött egy búzaszemmel. Közben bealkonyodott, leszállt az este. Mielőtt a királyt elnyomta az álom, a legény azt mesélte:- Aztán bement az ezerhétszázkilencvenharmadik sáska, s kijött egy búzaszemmel. Aztán bement az ezerhétszázkilencvennegyedik... Reggel, amikor a király felébredt, a legény itt tartott a mesével:- Aztán bement az ötezer-négyszázhetvenötödik sáska, s az is kijött egy búzaszemmel...- Elég! Elég! - kiáltott a király mérgesen. - Vidd a zsák aranyat, s hozzád adom a lányomat is feleségül, csak hagyd már abba azokat az átkozott sáskákat! A legény meg is kapta a zsák aranyat, s nyomban szétosztotta az ország szegényei között. Aztán világraszóló lakodalmat ültek. Örült az új király, örült szépséges ifjú felesége, de legjobban az ország népe örült, hogy megszabadult az öreg királytól, s bíztak benne, hogy az új király nem a mesékre, hanem a valóságra lesz kíváncsi. Sági Tóth Tibor fordítása Gondolkodom, tehát, aamaaaaaaawa M z B I L T T J E N T E B E E 0 N E Szólás a kerítésen Ha a kerítés léceit a megfelelő sorrendbe rakod egymás mellé, akkor egy szólást olvashatsz le róla. Nos, hogy hangzik? Készítette: Kovács S. A nyertesek névsorát műszaki okokból jövő' heti számunkban közöljük. Szerkeszti: Tallósi Béla
