Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-11 / 286. szám, hétfő

1995. december 12. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó F5L KOMMENTÁRUNK Mi és az EU Nehéz megítélni, mennyire volt tisztában a lépés teátrális voltával Vladimír Mečiar, amikor idén áprilisban átadta Szlovákia hivatalos felvételi kérelmét az Európai Unióba. Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy még a legfelsőbb államapparátus sem elemezte ki eléggé a belépés kritériumait tartalmazó terjedelmes anyagot. Azt úgy nagy vonalakban mindenki elismeri, hogy a felvétel elsősorban a kérelmező ország politikai viszonyaitól függ. Ennék ismeretében felmérhetjük annak kockázatát, amikor hivatalos képviselőink úgy viselkednek, mintha az EU kérne bennünket a belépésre és nem fordítva. A felvétel másik fontos kritériuma a m.egfelelő gazdasági fejlettség elérése lesz. Ebben a tekintetben első pillantásra jő úton haladunk, hiszen a visegrádi négyek országai, amelyekben a piacgazdaságra való áttérés miatt 1993-ig a nemzeti össztermék (HDP) nem ritkán egyharmadával is visszaesett, most egymásra licitálnak évi 4-5 százalékos növekedéssel. Hamar kiderült viszont, hogy ez egylőre nem a szerkezetváltásnak köszönhető, hanem főként annak, hogy az EU fokozatosan kinyitja piacát a társult országok előtt. Szlovákia számára például komoly előnyt jelent, hogy idénre megszűntek az ipari termékeket illető korlátozások, január elsejétől pedig hasonló lesz a helyzet a kohászati és acéltermékek tekintetében. [gy lehetővé vált az alapanyagok és félkésztermékek nagy tömegű kivitele, amely ma a teljes exportbevétel 85 százalékát képezi. Ez fontos bevételi forrás, de komoly hátulütői vannak. Először is az, hogy a bevételek kilenctizedét kevesebb mint egytucat vállalat biztosítja. Vagyis, bármelyiküknek problémája akad (például dömpingeljárást kezdeményeznek ellene), azonnal komoly kiesés jelentkezne. A másik, hogy a gazdaság dinamikája fontos mutatójaként nyilvántartott beruházásokra nemcsak perspektívátlanul kevés jut, hanem értelemszerűen a számítástechnika és más, nagy hozadékot biztosító ágazatok helyett ezt az összeget is a „gyarmati" iparágak versenyképességének fenntartására fordítják. A harmadik tényező a személyi, illetve a közfogyasztás. Jelenlegi vezetőink a statisztikai adatok láttán állandóan kettős késztetésnek vannak kitéve. Az idő múltával közülük is egyre többen utalnak arra, miszerint három évvel ezelőtt nem voltak biztosak abban, hogy sikerül elkerülni a „bár füvet eszünk, de legalább önállóan" bekövetkezését. Ők most legszívesebben naponta világgá kürtölnék: na látjátok, mégis megúsztuk. A fogyasztás címszó alatt a táblázatban szereplő és évek óta változatlanul alacsony adat azonban óvatosságra inti őket. Az általában alapiskolás műveltséggel rendelkező, illetve nyugdíjas választóik számára ugyanis nem illdomos túl gyakran arról beszélni, hogy a statisztika szerint már mindenkit leköröztünk, miközben a sportcsarnokból hazatérve másnap éppen úgy kénytelenek fillérezni, mínt mondjuk két évvel azelőtt. Térjünk vissza azonban a számokhoz. Az Európai Uniónak nem érdeke, hogy szegény országokat vegyen fel. A gazdag országok azért húzódoznak, mert a tagállamok fejletlenségükhöz mérten meríthetnek az általuk képzett szerkezetátalakító alapokból. Márpedig John Major brit kormányfő szerint a visegrádi országok felvétele esetén a megfelelő reformok hiánya miatt csak a mezőgazdaságra 72 milliárd márkát kellene kiadniuk. Az összes közép-kelet-európai ország, illetve a FÁK-tagállamok esetében ez az összeg 172 milliárd márkára rúgna, így azután nem is csodálkozhatunk, hogy a jelenlegi legszegényebb tagországok, mint például Portugália és Írország egyáltalán nem lelkesednek az ötlet hallatán. A gazdasági kilátások tehát nem kecsegtetek gyors tagsággal térségünk országait. Nálunk ezt súlyosbítják vezető politikusaink megnyilvánulásai, amelyek láttán egyre inkább az az érzésünk, hogy szándékosan próbálják rontani esélyeinket. Ausztria, a skandináv országok, illetve Svájc belépési igyekezetét látva még a közgazdaságilag műveletlen ember is hamar rájön, hogy nincs esély valamiféle lavírozásra a nagy tömbök között. Márpedig, ha lemaradunk az EU vonatáról, egyetlen utunk marad. Keletre. Az „együttműködés" érdekében ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT Bájos, régi, kopottacska vicc: Az elefánt rálép az egér lábára és azt mondja: pardon. Nem tesz semmit, feleli az egér, fordítva is történhetett volna. De mivel a középeurópai élcelődések sosem minden valóságalap nélkül valók, az ember igencsak eltöprenghet a szlovák külügyminiszter minap tett, enyhén szólva furcsa kijelentése fölött. Schenk úr arra kérte Budapestet, hogy „tanúsítson mértéktartást" az alapszerződés ügyében, mert úgymond, végre ratifikálásra kerül a dolog a koronázó városban is. Ergo: Budapest tapsoljon annak, hogy a szlovák parlament végre megtárgyalni készül azt a szerződést, amelyet a magyar parlament már több mint fél éve jóváhagyott, kinyilatkoztatva jóindulatát, hogy a két nép viszonyát rendezni szeretné. Hogy Pozsony hogyan képzeli ezt a rendezést, tapasztaltuk: időközben (mintegy a jószomszédi kapcsolatok rendezésének kinyilvánításául) elfogadott egy agresszív nyelvtörvényt, amely minden jőszándékot mellőz, minden európai normát lesajnál, s amely minden „mértéktartásnak" ellentmond. De azért Budapest legyen mértéktartó, „nehogy kijelentéseit és reagálásait negatívan, az együttműködés érdekében tett közös erőfeszítések rovására használhassák ki." Mármost csak az a kérdés, hogy ki használhatná ki kinek a „rovására" azt a totojázást, azt a keiietlenséget, a jószándéknak éppen nem nevezhető hangulatot, amely a magyar-szlovák alapszerződés ügyét övezi Szlovákiában. Tolerálja Budapest a szlovák kormány időhúzó taktikáját és a szlovákiai magyarság ellen tett lépéseit (mert a nyelvtörvényt nem az utca szavazta meg), s ha kell, várjon még néhány hónapot, nehogy már megsértődjenek egyes kormányzati erők Pozsonyban. Legyen tekintettel Prokeš, Móric, Slota, Hudec és más urak vagy teszem azt Slavkovská és Garajová asszonyságok hangulatára, és annyit se mondjon az európai fórumokon, hogy bikmakk. Mert bikmakkozhat például a svéd néppárt, amely lépésekre buzdítja eszmetársait az Európa Tanácsban, de Magyarország várjon türelmesen, míg mondjuk a szlovák belügyminiszter betiltja a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét. S lehetőleg azután se tiltakozzon Budapest, mert ez is Szlovákia belügye. Nehogy már megsértődjön a szlovák belügyminiszter, hogy belekotyognak a demokratikus berendezkedés érdekében hozott humánus döntéseibe. Vagy ahogyan egy hete a szlovák kormány „jogi szakértője" a VTV vitaműsorában szellemeskedett: még azt is megérhetjük, hogy a fókák is belekotyognak Szlovákia belügyeibe. Igaz, a fókákkal Szlovákia egyelőre nem tervez ' alapszerződést kötni, de nem árt őket jóelőre figyelmeztetni, hogy a jószomszédi kapcsolat legjobb rendezési módja, ha a szomszéd befogja a száját... KÖVESDI KÁROLY FOLKLÓR A SZLOVÁK DIPLOMÁCIÁBAN. A pozsonyi televízió műsorában mostanában még a korábban megszokottnál ís gyakrabban produkálják magukat falusi rezesbandák és népi együttesek. Jozef Darmo, a legnagyobb hatású közszolgálati médium vezérigazgatója nyilván nem akarja túlterhelni a nézők agytekervényeít. A Markovié-műsoroknál közérthetőbb, ha a nagyérdeműnek csűrdöngölők (államnyelven: odzemok) produkcióján kell élvezkedniük. A nemzet ezt igényli - állítja a tévé első embere. Ez. még rendben is lenne, csak az a baj, hogy a folklór alkalmazását illetően még a külügyminisztérium is Jozef Darmo példáját követi. A diplomáciában is a közérthetőség lett a fő követelmény. A szlovák-magyar alapszerződés ratifikációjának előkészítése sem kivétel ez alól. December első napjaiban nem kisebb személyiség remekelt e tekintetben, mint Jozef Šesták külügyminisztériumi államtitkár, aki jó 8 hónappal az alapszerződés világvisszhangot kiváltó aláírása után nemes egyszerűséggel kijelentette: kérdés, hogy a Magyar Köztársaság szavatartó partnere-e Szlovákiának. Ez akár úgy is felfogható, hogy Vladimír Mečiar kormányának külügyi államtitkára kétségbe vonja a miniszterelnök bölcsességét, előrelátását. Soha sem derül ki, hogy a kormány elnöke miként reagált az államtitkári nyilatkozatra. Azt azonban sejteni lehet, hogy a nemzet idegengyűlölő és befelé fordulásra hajlamos részének imponált a népi, sőt, „velkische" ihletésű nyilatkozat. Egyértelműen rímelt erre az államtitkári helyzetértékelésre a Szlovák Értelmiség Kongresszusa Bizottságának, illetve a Szlovák Értelmiség Állandó Konferenciája (Slovakia plus) Bizottságának a Literárny týždenník c. hetilapban közzétett Állásfoglalása. A több mint egy teljes újságoldalnyi szöveg aprólékosan részletezi, miért vonható kétségbe a magyarok szavahihetősége. Az „érvelésben" van minden, ami egy kárpátmedencei idegengyűlölő szemének, szájának, orrának ingere. Szó esik benne az irredenta veszélyről, az ország déli részén élő szlovákok elmagyarosításáról, Bősről és Nagymarosról, a vitézkötéses magyarországi magyarok debreceni összejöveteléről és tucatnyi más jelenségről. Csak egyetlen dolog hiányzik belőle: a szolid érvelés, annak bizonyítása, hogy a felsorolt tényezők reálisan mennyire veszélyeztetik Szlovákia területi integritását abban az. egyesült Európában, amely felé tartunk. És egy szó sem esik benne arról, ami az alapszerződés egyik leglényegesebb pontja: Magyarország e dokumentumban elismeri a magyar-szlovák határ megváltoztathatatlanságát. Így az embernek már-már arra kell gyanakodnia, hogy a szlovák nemzeti értelmiségiek nem is gondolják túlságosan komolyan az ország Nyugat felé orientálódását. Ugyanakkor olyan magabiztosak, mintha a Szlovák Köztársaság egy legalább 100 millió lakoságú nagyhatalom lenne. A NYOMTATOTT SAJTÓ ZÖME SÜRGETI A RATIFIKÁLÁST. Az alapszerződés parlamenti jóváhagyását illetően két, egymástól homlokegyenest különböző táborra szakadt a szlovákiai tömegtájékoztatás. Miközben a fentiekben már említett Literárny týždenník és a Slovenská Republika láthatóan ellenzi a ratifikálást, a Sme, a Národná obroda, a Pravda és a Práca publicistái egyértelműen úgy vélekednek, hogy az országnak nemzeti és állami érdeke a Magyarországgal való kibékülés. Úgyszólván minden mérvadó szerző ezzel érvel: a kölcsönös viszony rendezése nélkül nem számíthatunk arra, hogy tagjává válunk az EUnak, illetve a NATO-nak. A hét folyamán több szlovák publicista is sürgette: az alapszerződés ratifikációját ellenzők ne csak általánosságban ijesztgessenek az ország déli részén élő szlovákok elmagyarosításával, hanem állításaikat konkrét statisztikai adatokkal is támasszák alá. A mai Szlovákiában nem kevés bátorságra van szükség ahhoz, hogy egy közíró ilyen gondolatol vessen papírra. Érdekes, hogy az elenzéki szlovák pártok politikusainak zömét a jobb publicisták józan hangvételű kommentárjai, elemzései sem tették túlságosan bátorrá. Úgyszólván valamennyien készek a lábszagú nemzeti retorika előtti behódolásra. Reméljük, hogy csak taktikai megfontolásból teszik; nem akarják megkönnyíteni a most valóban kutyaszorítóba került miniszterelnök dolgát. A hét folyamán, legkésőbb a szavazás órájában minden kiderül. A ratifikáció visszautasítása óriási külpolitikai vereséget jelentene Valdimír Mečiar számára. De azt is jelentené, hogy már a belpolitikában sem teljesen ura a helyzetnek. Zsarolók - fehér kesztyűben Talán véletlen, ami pénteken történt velem. Délelőtt fölhívtam az egyik szlovák napilap főszerkesztőjét, aki régi ismerősöm. Ha időnk engedi, általában ezen a napon szoktunk leülni ínformációt és véleményt cserélni. Titkárnője a vonal túlsó végén halkan rebegte: - A főnök hajnalban infarktust kapott. Veszem a kabátom, hogy kollégáitól személyesen érdeklődjem ismerősöm állapotáról. Amíg a felvonóra vártam, fölvillantak előttem előző beszélgetéseink, amelyek egyre komorabbak és elkeseredettebbek voltak. Ezt a szlovák napilapot nemrég hazai tulajdonos vásárolta meg, szép summát fizetett a részvényekért. Az új gazda függetlenséget ígért és még több pénzt, egy ideig állta is a szavát. Ám az ő egyéb bevételei is megcsappantak, s hónapok óla bárhova lépnek, bármilyen üzletet kívánnak kötni, minduntalan az államhatalomba ütköznek. S ugyanazt a sugalmazást hallják: - Tegyelek rendet a napilapotokban, szeressenek jobban bennünket, aztán lesz üzlet meg pénz. A nagyobb nyomaték kedvéért listát is küldtek a tulajdonosnak: hányszor szerepelt például a címoldalon a köztársasági elnök és hányszor a kormányfő, pirossal keretezték be azt a példányt, amelyben Michal Kováč fotója alatt ellenzéki politikusok szerepeltek vezető hírként. A tulajdonos továbbadta ezeket a kifogásokat, sőt egy idő után ő is strigulázott: ki és mi, hányszor... - Rosszabb, mint az ötvenes vagy a hetvenes években volt! - fakadt ki többször is kollégám. Ezek képtelenek elfogadni, hogy a világ összes tisztességes lapjánál események, tehát szakmai szempontok döntenek a címoldal és más híranyag összeállításánál, nem pedig a pártérdekek! A szakmai ellenérvek egyre inkább eltörpültek a pénzét menteni és gyarapítani igyekvő tulajdonos kifogásaival szemben. Sorjáztak a további listák, ismerősöm a szakmai tisztesség határáig hátrált. Lelki-testi összeroppanás lett a vége. Indulok vissza azzal a hírrel, hogy kollégám túl van a közvetlen életveszélyen. Szerkesztőségi szobámban Miroslav Kusý professzor ül, kezében több kézirat. - Ezeknek az írásoknak a közlését minden szlovák napilap visszautasította. Egyesek azonnal nemet mondtak, mások ígérgettek, de a cikkeim hónapok óta ott lapulnak a főszerkesztő vagy valamelyik famulusának a fiókjában. És árad a keserűség belőle is, majd kibuggyan a refrénszerű mondat: - Ugyanaz, mint a hetvenes években, talán még rosszabb... Este kiállításra indulok. Nézelődés, majd borozgatás közben kérdem a képtár jó szemű és jó tollú munkatársát, miért nem publikál hónapok óta. - Őszinte leszek hozzád. Nem merek. Megmondta az igazgató kerek-perec: aki a Magyar Koalícióban, vagy magyar lapban politizál, az.t kirúgja. Gyermekeim vannak, szeretném megtartani ezt a státust, és ezt a munkát, amit nagyon szeretek. Hajói belegondolok, akkor legfeljebb csak az véletlen, hogy egy napon történt mindez velem. A három történet ugyanis jellemző korkép és kórkép a mai szlovákiai társadalmi viszonyokról. A mechanizmus egyre inkább átlátható: a posztszocialista országokban, elsősorban Csehországban és Szlovéniában, de Magyarországon és Lengyelországban is a különböző gondok ellenére jól érzékelhetőek a polgárosodás jelei, amelyek lényege az államhatalom lebontása, regionális és más közösségek jogkörének bővülése. E folyamatok eredményeként létrejön és gyarapodik a polgárság és más olyan réteg, amely egzisztenciálisan már nem függ a hatalomtól, viszont törvénytisztelő és lojális, csak éppen nem kötelezően valamelyik párthoz, hanem ahhoz az országhoz, amelynek állampolgára. Nálunk több mint egy esztendeje éppen az ellenkezője történik: ismét egyre többen kerülnek luggő viszonyba: az ápolónőt csak úgy alkalmazzák, ha belép a mai kormánypártba, vállalkozó úgy kap hitelt, megrendelést, egyszerű halandó pedig munkát, ha lojális a mai hatalomhoz, vagy legalábbis állampolgárként befogja a száját. A mai zsarolók és politikai percemberkék sokat tanultak a múltból: fehér kesztyűben szorongatják a demokrácia torkát, miközben finoman mosolyognak: látszólag teljesen törvényesen cselekednek, hiszen pályázatokon, legkülönfélébb bizottságokban és érvényes törvények szerint döntenek. Valójában azonban undorító színjáték az egész, hiszen a legtöbb helyen kizárólag pártszempontok alapján ítélkeznek milliárdokról és százezrek sorsáról. S aki még így sem zsarolható, mint például az Új Szó német többségű tulajdonosa - azt gazdaságilag teszik tönkre. Lapunkat is. Főleg azzal, hogy az állami monopóliumot élvező PNS Szlovákiában a legnagyobb terjesztési díjat az Új Szóért kéri. Jövőre 5 koronába kerül egyetlen szlovákiai magyar napilapunk, ebből alig 2 koronát kapunk a lapterjesztőtől. A világon általában az ár 35 százalékáért terjesztik a napilapot, nálunk az. Új Szót mintegy 60 százalékért! Ha rövidesen nem lesz egyetlen magyar napilapunk sem, az a mai hatalom számára tiszta haszon, a tény meg is magyarázható: istenkém, csődbe jutottak. Különben is van azért Szlovákiában magyar lap: páldául a Slovenská Republika Nemzetiségi Újságja... Vallási értelemben a Messiásvárás heteit éljük. Állampolgárként lelkünkben él vagy szunnyad a közéleti Messiás: a demokratikus értékrend, a tehetséget és a teljesítményt, nem pedig a szolgalelkűséget és a lalpnyalást jutalmazó társadalom óhajtása. A demokrácia templomából viszont közösen kell elkergetnünk a politikai kufárokat. Úgy is, hogy nem engedünk a zsarolásnak és megaláztatásoknak. Ahogy az elmúlt hetekben az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság tette. S ahogy sok százezer becsületes állampolgár teszi naponta. SOKSZEMKÖZT Szilvássy József rovata