Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-30 / 301. szám, szombat

1995. december 21 PUBLICISZTIKA ÚJ SZ

Ó 2947 j CSAKY PAL Visszanézve és előre tekintve Vannak, akik állítják, negyvenötven. évenként a történelem olyan válsághelyzeteket termel, amelyek elkerülhetetlenül a viszonyok átrendeződéséhez vezetnek. Ez az átrendeződés öt-tíz év alatt játszódik le, nem ritkán fegyveres konfliktusok árán: a helyzet utána újra megszilárdul, s a világ újabb negyven-ötven évig a kialakult új viszonyok közt éli életét. Magam nem vagyok meggyőződve a fenti állítás teljes igazságtartalmáról, ám kétségtelen, hogy némi ciklikusság kimutatható az európai és világtörténelemben. Az viszont, azt hiszem, vitán felül áll, hogy napjainkban épp egy nagyon dinamikus átrendeződési időszakot élünk meg, amelynek ma még a világ legjobban informált politikus-egyéniségei sem látják a végét. Tény viszont, hogy mindenki, aki tudatos politikát igyekszik folytatni, már most a huszonegyedik századra készül. Azok, akik Európában egy uniót akarnak létrehozni, a huszonegyedik századi globális erőviszonyokat tartják szem előtt, s erre mindenekelőtt mint gazdasági és pénzügyi egységre tekintenek. A kérdés az, megtudja-e Európa tartani azt a vezető szerepét, amelyet kétezer év óta betöltött a világ történelmében (bár többek szerint az a dominancia 1945-ben véget ért). Képes lesz-e Európa a huszonegyedik században valódi globális hatalomként reális partneri viszonyt kialakítani KeletÁzsiával, Délkelet-Ázsiával, az Amerikai Egyesült Államokkal vagy megosztottságba süllyedve végleg alárendelt szerep jut neki. Nyugaton minden felelős politikus tudja, hogy partneri viszonyra csak egy egységes, jól szervezett Európa képes. A jelenlegi egységesülési folyamatnak tehát éppen ez a tétje - mint ahogy ez a tétje a bekerülésnek vagy a kinnmaradásnak is. Aki ugyanis kimarad, a lecsúszás veszélyének teszi ki magát. Ne legyenek illúzióink A viszonyok persze nem ilyen egyszerűek. Az igazság az, hogy körülöttünk kemény hatalmi harc folyik, amely harcban sokan nem átallják a legaljasabb eszközöket sem bevetni. Ne legyenek illúzióink, ez a küzdelem újra és újra fel fog újulni, valamiféle abszolút nyugalom, abszolút stabilitás bekövetkeztére hiába is'várnánk. Az elmúlt öt év történései - véleményem szerint - több fontos tanulsággal szolgálnak. Elsősorban azzal, hogy újra bebizonyosodott, a világon vannak dolgok, amelyeket meg lehet oldani erővel - és vannak, amelyeket nem. Az amerikaiak és a velük szövetséges seregek néhány nap alatt megsemmisítő vereséget tudtak mérni Szaddam Husszein seregére - ám, mivel politikai számításból megálltak, Irak belső viszonyait nem tudták megváltoztatni. Az amerikai békefenntartók el tudták választani egymástól a Közép-Keleten harcolókat, ám a valós békét csak azok belső akarása hozhatja meg. Dél-Afrikát gyakorlatilag az egész világ bojkottálta, ám az igazi megoldást az ország számára a fehér vezetés bölcs döntése hozta meg - amely szintén csak belső akarásból és meggyőződésből fakadt. Nelson Mandela személyisége és működése, azt hiszem, még sokáig példa marad a minden hasonló rendezés iránt kétkedők számára: nem szabad lebecsülni a professzionális politikában talán tapasztalatlanabb, ám lelkébenszellemében nagy embert. Meg vagyok győződve róla, hogy a világ számára sokáig pozitív példa marad a Rabin-Arafat kettős is: mindkettőjük életútja tanulságos, és mintha azt mondaná, van ideje a kemény ellenállásnak, és van ideje a megbékélésnek is. Van ideje népük egységesítésének, és bizony eljöhet az ideje annak is, hogy eszméik védelmében szembe kell szállniuk saját szélsőségeseikkel is. Meggyőződésem, hogy mindketten tudták: egy nép sem engedheti meg magának, hogy állandóan harcban álljon, különösen nem a kis népek. Csatákat nyerhetnek ugyan, de félő, hogy egyszer végleg kimerülnek. Pubertások és hamiskártyások Ismétlem, vannak helyzetek, amelyeket külső erővel nem lehet megoldani. Nem lehet kívülről fényt gyújtani mások agyályekben néhány tucat jól irányzott levegő-föld rakéta többet ér, mint néhány ezer ENSZ-határozat. A világ felnőttként közeledett KeletEurópához, s rá kellett jönnie, hogy itt az egészségesnél több a pubertáskorban lévő meg a hamiskártyás. Ez persze nem azt jelenti, hogy a demokratikus világ vétlen az ilyen helyzet előállításában; a Nyugat a bipoláris világban egyetlen alternatívára, a háborúra voltfelkészülve - s hogy az elmaradt, a békés út lehetőségével evidensen nem tud mit kezdeni. Ők váltig naiv módon abban a hitben éltek, hogy Kelet-Európában több százmillió demokrata él, akiket néhány százezer rossz kommunista elnyom. A kép ennél sokkal bonyolultabb volt - és az ma is, s ha valaki nem hajlandó figyelembe venni a lelkekben okozott rombolásokat, és nem hajlandó azok eltávolításáért anyagi áldozatokra is - nem értheti meg a posztkommunista világ lényegét, és ebben a világban nem számíthat sikerekre. Európa szégyene Az elhúzódó balkáni válság ugyanis Európa szégyene volt, s azt képtelen volt megállítani az ENSZ és az Európai Unió ügyetlenkedése. Az Egyesült Államok egyérélő albánok, jelentős összeg havi befizetésével. Sokan azt mondják, a balkáni válság Koszovóban kezdődött, és ott is fog befejeződni - s ez nem sok reménnyel kecsegtet a jövőt illetően. Nyugtalanságra ad okot azonban a boszniai kép is. A jelen helyzetre a menekültek százezreinek rendezetlen helyzete nyomja rá a bélyegét, és sajnos, azzal az elemzővel is egyet kell értenünk, aki azt mondja, hogy Daytonban éppen a lényegről, az autonómiák alkalmazhatóságáról nem volt szó. Az egymásba fonódott etnikumok ugyanis akkor élhetnek igazán békében, ha elismerik nemcsak egymás másságát, hanem egymás jogát is arra, hogy azokat a kérdéseket, amelyek csak az egyik közösséget érintik, az a közösség autonóm módon oldja meg. Az állampolgári elv szimpla alkalmazása csupán az emberi alapjogok szintjén hozhat eredményeket, a multietnikus társadalmakban az általa kínált lehetőségek elégtelenek. Amennyiben ezt a békecsinálók nem veszik figyelembe, törvényszerű lesz, hogy a Balkánon kiújulnak majd a konfliktusok. A Magyar Koalíció feladatai 1995 Szlovákiában talán a kiA hazai magyar pártok vezetői az újságírók kérdéseire válaszolnak ban, nem lehet a gyűlöletet kívülről szeretetre, a lenézést megbecsülésre változtatni. Az amerikai haderő büszkén, a CNN televízió kameráitól kísérve vonult be Szomáliába békét teremteni - és vonult onnan ki csendben, néhány hónap múlva, jórészt dolgavégezetlen. A tűzerejük óriási volt, ám az ott élők mentalitását nem tudták megváltoztatni. Gépfegyverrel a kézben, néhány hetes gyorstalpalókon Lenin-fiúkat lehet kinevelni, de demokratákat nem. 1995 azt is megmutatta, hogy a világon az egyedüli működőképes védelmi erő a NATO. S bár egy demokrata számára az esetek kilencvenkilenc százalékában csupán a tárgyalásos út az elfogadható, a magam részéről mégiscsak megkönnyebbüléssel vettem tudomásul a régi igazság modern újrafogalmazását, amely szerint lehetnek helyzetek, ametelmű szerepvállalására volt szükség ahhoz, hogy előre lehessen lépni - bár azt is látni lehet, hogy az igazi béke balkáni szomszédságunkban még nagyon messze van. Nemcsak a boszniai és horvátországi tűzfészkekre gondolok (ez utóbbit illetően nagyon tanulságos a krajinai szerb bábállam története), de például a koszovói albánok megoldatlan helyzetére is. Aki netán nem tudná: évekkel ezelőtt betiltották az iskoláikat, a kórházakba nem vesznek fel albánokat, az állami hivatalokba mindenüvé szerbeket helyeztek. A koszovói albánok erre egy párhuzamos társadalom kiépítésével válaszoltak, titkos iskolákat, magániskolákat alakítottak ki, saját kórházakat, intézményeket - a saját adóbeszedőket is beleértve. Az államnak nem adóznak, állami szolgálatot nem vállalnak - s ezt a furcsa, jórészt illegális belső autonómiát erőteljesen támogatják a világon Prikler László felvétele józanodás éve volt - már persze azok számára, akik egyáltalán képesek a kijózanodásra. Az ország, sajnos, távolabbra csúszott a demokratikus értékrendtől, a társadalom feszültségektől szabdalt, és erősen megosztott; két táborra szakadt az értelmiség is. Mindezt a politika okozta, pontosabban az a politizálási stílus, amely itt a múlt év novemberétől meghonosodott. Ha valaki azt várta, hogy a DSZM egyes képzettebb képviselői mejd felfelé fogják húzni koalíciós partnereiket, tévedett: a társadalomban színvonaltalanság és erkölcsi nihilizmus uralkodik, s ha valaki keserűségében olyan kijelentésekre fakad, hogy néhány kérdésben a helyzet rosszabb, mint 1989 előtt volt, bizony nem jár messze az igazságtól. A szlovák társadalom óriási válságban van, s belső, jobbik erői mozgósítása nélkül képtelen lesz ebből a válságból kikerülni. Eme helyzet érvényessége alól eddig, dicséretes kivételként, a szlovákiai magyarság kivonta magát, s mint hetvenéves történelmünkben oly sokszor, az idén is példát statuált helytállásból is, mértéktartásból is. Hány szirén zengett és zeng a fülünkbe az úgynevezett alternatív oktatás kapcsán - s íme, egységes kiállásunkkal meg tudtuk törni a hatalom rohamát. Júniusban, szeptemberben is szolidaritást tudtunk vállalni egymással - ám azt sem szabad elfelednünk, hogy e téren sem egyszeri fellángolásra, hanem szívós kitartásra van és lesz szükség. A kardinális kérdés számunkra a jövőt illetően is belső önszerveződésünk erősítése - s ezen a téren a jelenleginél sokkal erősebb szerep vár a Magyar Koalíció pártjaira is. Jövőre ugyanis újabb rohamoknak leszünk kitéve - vélhetőleg napirendre kerül a területi átszervezés és a kisebbségi kultúrák finanszírozásának kérdése is. A fő probléma azonban Szlovákiával kapcsolatban mégiscsak az, hogy az ország kicsúszott a demokratikus országok potenciális partnereinek első kategóriájából. Ez is 1995 „terméke", s erre a tényre mind a szlovákiai magyar politikának, mind a szlovákiai magyar társadalomnak meg kell találnia a maga válaszát. Sokan megsértődnek ebben az országban, ha valaki kétségbe vonja európaiságukat. Pedig ez a fogalom elsősorban gondolkodásmódot, bizonyos civilizációs értékekhez való ragaszkodást jelent; s ha képesek vagyunk kellő önkritikával szemlélni magunkat, rá kell jönnünk, hogy 1995 végére anélkül, hogy földrajzilag elmozdultunk volna helyünkről, nem európai, de valamiféle egzotikus észak-balkáni viszonyok közé kerültünk. Mindez igyekezeteink ellenére történt, s nekünk az új viszonyok között is meg kell találni helyünket, meg kell tudnunk szervezni magunkat. Már most látható, hogy 1996 a világpolitikában a kivárás éve lesz. Szlovákiában valószínűleg a lázas cselekvésé, a nemzetállami funkciók további erősítéséé. Számunkra, Szlovákiában élő magyarok számára ez a helyzet viszonyaink újragondolásának kötelességét hordozza magában. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy azokon a területeken, ahol eddig nem próbáltunk meg alkalmazkodni az új viszonyokhoz, később sokkal fájdalmasabb körülmények között kényszerülünk erre. Öt éve halogatjuk, hogy kidolgozzuk a szlovákiai magyar társadalom ama modelljét, amelyet a jövőben szeretnénk megvalósítani. Tény, hogy az eddigi politikai és társadalmi instabilitás nem adott különösebb ösztönzést és időt az ilyen munkának, mint ahogy az is tény, hogy a jövő év sem hordozza magában - sajnos - a megvalósítás lehetőségét. Nekünk azonban tudnunk kell, mit akarunk, s ezt elsősorban egymás közt kell tisztáznunk. A honfoglalás 1100. évfordulója szinte kötelez az ilyen együttgondolkodásra.