Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-28 / 299. szám, csütörtök

28\ ÚJ SZÓ OLVASOINK OLDALA 1995. december 21. Köpködő hivatalnok A Rimaszombati járás egyik kis községének (Balogtamásinak) élenjárói különösen értelmezik az önkormányzat jelentését. Állíthatnám azt is, hogy összetévesztik az önkényuralommal. Egyrészt ez lehet az oka annak, hogy a községi hivatal alkalmazottja ügyintézés közben leköpött. Történt ez egy péntek esti időpontban, amikor a szóban forgó személynek („titkárnőnek") semmi keresnivalója sem volt a községi hivatal irodájában, se hivatalosan, sem hívatlanul. Én ugyanis a polgármesterrel szerettem volna ügyemet elintézni, de mivel Ő nem találta a szükséges okmányokat, kénytelen volt telefonon megkérdezni a hölgyalkalmazottat erről. A „titkárnő" amint meghallotta, kiről van szó, odarohanta községi hivatalba, jól lekiabált, nem feledkezve meg a 14 éve halott férjemről sem és hogy intelligenciáját (amit azért egy községi hivatal alkalmazottjától elvárna a polgár) bizonyítsa, le is köpött. Mit szólt ehhez a polgármester? Többek között azt, hogy az eset nem munkaidő alatt történt, így nem lehet a munkafegyelem megsértésének tekinteni. Márpedig az említett alkalmazott visszaélt munkabeosztásából adódó helyzetével, mert a községi hivatal helyiségében saját számláját igyekezett rendezni önkényes és nem éppen hivatali alkalmazotthoz illő és méltó módon. Aki ilyet bármilyen okból megenged magának, annak semmi keresnivalója sincs egyetlen önkormányzat szolgálatában sem. A polgármesternek pedig kötelessége a község lakosait ilyen incidensektől megvédeni és intézkedéseket tenni ennek megszüntetésére. Tudtommal a „titkárnőnek" a haja szála sem görbült meg, így várható, hogy ezek után még többet is megenged majd magának. BÁN JÓZSEFNÉ Balogtamási Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg. A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat Is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet. Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket. Már a temetőink is? Soha nem gondoltam volna, hogy temetőink is a napi politika tárgyává válnak. A vasárnapi Lépések című televíziós műsorban Móric képviselő úr nem kevesebbet állított annál, hogy Szlovákia déli részein nem is élnek magyarok, hanem elmagyarosított szlovákok. Bizonyítéknak temetőinket hozta fel, ahol a síremlékeken lévő feliratokból következtetni tud az elhunytak szlovák származására. Úgy látszik, hogy Móric képviselő úrnak semmi sem szent, céljainak elérésében, mert illene tudnia azt a régi közmondást, hogy „A holtakról jót, vagy semmit". Ezt az új érvelést most hallom először felvetni a nemzetiek részéről, mely azonban szemenszedett hazugság. Épp az ellenkezője igaz, Móric úr állításának. Temetőink egy darab történelem, itt is le lehet mérni a volt csehszlovák állam törekvéseit a szlovákiai magyarok homogenitásának megbontására. DélSzlovákia temetőiben nyugszanak az első köztársaság idején idejövő úgynevezett „telepesek" ősei, leszármazottai. Ugyanúgy itt vannak eltemetve a második világháború után a hazájukból kiűzött magyarok (úgynevezett lakosságcsere) helyébe idetelepült szlovákok, illetve leszármazottaik. Némelyek sírkövébe még az is be van vésve, hogy honnan települtek ide (például: prišiel z Naďlaku). Nézze meg a képviselő úr, hogy kik éltek itt a Csehszlovák Köztársaság megalakulása előtt! Úgy látszik, hogy Móric úr tudományos babérokra vágyik, és az éppen elfogadott nyelvtörvény értelmében fogja kifejteni tudományos tevékenységét DélSzlovákia temetőiben. Reméljük, hogy a képviselő úrnak hobbijává válik a magyarlakta vidék temetőinek látogatása, mi szívesen látjuk őt temetőinkben. Látogassa csak őket addig, míg tévhitéből ki nem józanodik. Móric úr már nemcsak az élőket gyalázza, hanem a holtakat, őseinket is, főleg ha azok magyarok. Hát ide jutott ő, a temetőt kívánja nekünk, mert ott holtunkban jó szlovákok lehetünk, szerinte. Ott még az éppen elfogadott nyelvtörvényre sem lenne szükség. Mi azonban továbbra is itt szeretnénk élni magyarként, szülőföldünkön, őseink földjén. Szeretnénk Szlovákia jó polgárai lenni, szlovákokkal együtt építeni a fiatal Szlovák Köztársaságot. Sajnos minket azonban kizárnak ebből, mert aki itt magyar nemzetiségű, az hem államalkotó. Ha nem az, akkor mi? Szolga? Azok nem szeretnénk lenni. Szeretnénk szeretni őket, de ők inkább elszakítanak. Elveszik nyelvünket - nyelvtörvénnyel. Mi jön még ezután? Mikor jönnek rá Móricok és hozzá hasonlók, hogy itt élünk már jó ezer éve, ebben a Kárpát-medencében, szlovákok, magyarok, ruténok, németek közösen, kisebbnagyobb időszakokat leszámítva megértésben, egymás Iránti tiszteletben. így tudunk csak itt fennmaradni. N. G. Alistál Ne feledjük őket Jó ötven éve a fiatalabb vagy korosabb férfiak ezrei és milliói kényszerültek búcsút venni édesanyjuktól, feleségüktől, testvérüktől és lányuktól, otthagyni családjaikat s hazájukat, hogy teljesítsék a hatalmak bűnre vezető céljait. Fél századdal ezelőtt mentek az élet-halál harcokba. „Húsz esztendő, az idő hogy eljár" - írja a költő. Azóta ötven esztendő jártéi, ám a rettenetes dolgok még mindig az emlékezetünkben vannak, s még élünk - ott is maradnak. Ha az ember Kassától keletre menvén betekint a Szalánci hegység Dargói hágóján felépült a „Harcok dicsőségének termébe", sok mindent eszébe juttatnak az akkori idők. Hiszen 1944 késő őszén itt több ezer hektár rétet, legelőt, erdőt és szá ntóföldet változtattak aknamezőkre, s nem megy ritkaságszámba, hogy még most is találhatók itt aknák, bombák s egyéb lőszerek. Azon a késő őszi napon a Petrov hadseregtábornok parancsnoksága alatt lévő szovjet alakulatok, amikor a Kárpátokban elért győzelmüket megszerezték, az volt az első céljuk: felszabadítani Kelet-Szlovákia két legnagyobb városát - Kassát és Eperjest. E két város előtt a hitleristák nagy erőkkel kiépítették a „Cisela Stellung" védelmi vonalat, s úgy akarták berendezni magukat, hogy itt-tartózkodnak egészen tavaszig. A német hadsereg egységei amikor a Kelet-szlovákiai síkságról kénytelenek voltak visszavonulni, éppen a Szalánci hegység keleti részén ásták be magukat. Ezzel elzárták a Čemerné-Dargov-Slivník átkelőhelyeket. E területekről több mint tízezer polgár hagyta el lakásait, s az erdőkben kerestek - és találtak menedéket. Az előre nyomuló szovjet hadsereg egységei nem hagyták itt a németeket téli álomba merülni. Támadást támadás után vezettek, hét héten át minden talpalatnyi földért vérükkel és életükkel fizettek. Több mint 22 ezer szovjet katona itt lelte halálát. Rengeteg elesett katonája volt a németeknek is, hiszen a hét hét alatt itt háromszor is változott az harcvonal. Nem véletlen az a megállapítás és valóság, hogy a Dargói hágó áttöréséért vívott harcok Csehszlovákiában a Dukla után a legnehezebbek voltak. Harminc éve annak, hogy a Duklai és Slavíni emlékművek után megépült itt a Dargovi emlékmű, amely országunkban a harmadik legnagyobb. Löffler Béla műve ez a keletre vezető főút mellett a volt harcok helyén, ahol nagyon sok utas megáll s lehajtott fővel lerója kegyeletét azoknak, akik érdeméből mi élünk. Azoknak, akik otthagyták szülőföldjüket és már sohase tértek vissza. Ötvenegy év távlatából mi sem feledkezzünk meg róluk. IVÁN SÁNDOR Kassa Drogélvezet és az írás Sajnos a kábítószerélvezet egyre inkább teret hódít. Azt élvezésének egyre több az áldozata. A kábítószerkereskedők semmitől sem riadnak vissza, csakhogy megtömhessék a zsebüket. Valamit azonban tehetünk ellene, egyrészt felvilágosítással megelőzhetjük egy bizonyos mértékiga terjedését, valamint a kezdeti stádiumában gyógykezeléssel is el lehet még eredményt érni azoknál, akik már ráadták a fejüket. A kábítószer, valamint az alkohol túlzott fogyasztása kihat a kézírásra is. Nem keli ahhoz grafológiai képesítés sem, elég ismerni a kábítószerfogyasztók és az idült alkoholisták kezevonását, hogy tudjuk kivel és mivel állunk szemben. Sőt az írás alapján fel lehet ismerni a kábítószer vagy alkohol hatását egyszeri élvezet után is, elég ha az „élvezet" után rövid időn belül a gyanúsítottnak néhány sort adunk lemásolni, leírni. Az illető sorai lefelé fognak irányulni a betűk összevissza balról jobbra és jobbról balra fognak dőlni, és látni lehet rajtuk, hogy reszketeg kézzel íródtak a sorok. Nem ártana, ha a szülők és a pedagógusok jobban odafigyelnének a serdülőkorú gyermekeikre és neveltjeikre, diákjaikra, milyen az írásuk, hisz a kábítószerélvezet már a tizenegynéhányéveseknél kezdődik. Ha idejében felfedezzük, akkor talán még... Dr. GUGENBERGER TAMÁS Nemeskutas Véletlen? Szándékos! Ez év november 26-án a ligetfalui művelődési házban az országban élő kisebbségek mutatták be kultúrműsor keretében népi táncaikat, dalaikat. Az SZTV 1 a híradóban hozott az említett műsorból rövid bemutatót. Részleteket mutattak be a horvát, a ruszin, a német, a cigány kisebbség fellépéséből. Nagyon kíváncsi voltam, melyik együttesünk képviseli ebben a kulturális műsorban a magyar kisebbséget. Kíváncsiságomat a szlovák televízió (annak ellenére, hogy magyar részvételt is jelzett) nem elégítette ki. Egész egyszerűen, a magyarok műsorából nem mutattak egyetlen képet sem. Azt akkor még naivan a véletlen művének könyveltem el. Atény ugyan dühített, de túltettem magam ezen az igazságtalanságon. December 2-án a Juventus rendezésében három ország balettművészei találkoztak Pozsonyban. A hazaiakon kívül felléptek még az osztrák balettművészek, a magyarokat a győriek képviselték. Feltételezhetően magas színvonalon. Hogy miért feltételezhetően, azt azért mondom, mert az osztrák és a szlovák művészek műsorából a tévé által bemutatott rövid felvételek után „megfeledkeztek" a magyarokról. Ezt már nem tudtam a véletlenek számlájára írni. A szlovák tévé Darmo úr szerint közszolgálati televízió, és ő már csak tudja, mivel ő a szlovák televízió nagyfőnöke, teljesen pártatlan és részrehajlással senki sem vádolhatja. És ha valaki mégis ezt tenné, azt majd az új törvény értelmében (a köztársaság védelmére alkotott törvény, melynek elfogadására a koalíciós kormánypárti képviselők a közeljövőben készülnek), bíróság elé fogják állítani. Meggyőződésem, hogy minden ami magyar, vagy a magyarsággal kapcsolatos, az ingerlő vörös posztó a szlovák közszolgálati televízió számára. Ezt a meggyőződésemet csak az döntheti meg, ha majd a jövőben a fent említett példákhoz hasonlók nem történnek meg, és a tévéhíradó teljesen objektíven fog bennünket tudósítani magyar vonatkozású eseményekről is. Erre alkotmányos, adófizetői és koncessziósjogunk van. TQMANOVICS ZOLTÁN Pozsony MOSOLLYAL A RIGOLYÁK ELLEN, ÚJ SZÓ 1995. X.19. Bosszankodás helyett nevetek Sz. József írását olvasva eszembe jutott egy régebbi vásárlásommal kapcsolatos eset. Az történt akkoriban ugyanis, hogy elmentem a hentesüzletbe, gépsonkát akartam vásárolni. Abban az időben jóval olcsóbban lehetett hentesárut és egyebeket is vásárolni, ezért gyakran álltak sorba az üzletben az emberek, nem úgy mint manapság. Az üzlet kinyitott, mindnyájan besorakoztunk; elég hosszú idő telt el, amikor rám került volna a sor, de egy igencsak rigolyásnak nevezhető nőszemély elém furakodott, mondván, hogyő nem várhat a sorára, mivel sürgős dolga van. Természetesen előre engedtem (habár jól ismertem a fotélyait), gondoltam, már úgy is mindegy, 5 perc ide vagy oda, nem számít. De az öt percből lett talán fél óra is, mivel a tisztelt vásárló előbb sorra lekérte a fölaggatott hentesárut, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán miután már jól megnézegette, végül is kért 1 kg lapockát. A hentes mindent türelmesen végigcsinált, kimérte, becsomagolta az 1 kg lapockát, és akkor a vevő így szólt: Meggondoltam magam, nem kell a lapocka, inkább kérek 1 kg karajt. Ez is szó nélkül megtörtént. De mire a hentes becsomagolta, újra módosított a vevő, mondván, mégsem viszi el a karajt, inkább kér 1 kg combhúst, de lehetőleg szeletekben. Erre aztán már a mögöttem álló vásárlók is elvesztették a türelmüket, mindenki hangoskodott, mondta a magáét. Csak a hentes mosolygott, mire leszeletelte a húst, hangosan nevetett. Mindnyájan csodálkoztunk a tűrőképességén, sőt a jókedvén sokan megdöbbentek. Végül is a leszeletelt húst ismét becsomagolta, mintha mi sem történt volna. Mire végzett volna, a rigolyás vásáré karján a kézikosarával sarkon fordult, mondván, meggondolta magát, egyiket sem kéri. Olyan volt ez, mint a kabaré, a többi vásárló ismét csak zúgolódott, mire a hentes csak nevetve mondta: - Tudtam én ezt az első perctől, de gondoltam, hogy csak azért is végigcsinálom, mivel volt már szerencsém máskor is az ebadtához. De engem nem tud kihozni a sodrombői, nem úgy a többi részleg elárusítóit. Úgy vagyok vele, akár a magyarországi Kazal László művész úr, aki azt énekelte, hogy „amin mások bosszankodnak, azon nevetek". Aztán hozzám fordult és megkérdezte, hogy mit parancsolok. Én azt feleltem, hogy eltérek a szándékomtól, meggondoltam magam, és kérem azt a 3 kg húst, amit az előbb olyan lelkesen kimért. Na látják, szólt ismét a hentes, mégsem fáradoztam hiába, mert minden rosszban van valami jó is. Igen ám, csakhogy a városban nem ismerik egymást úgy az emberek, mint falun. De azért ha csak lehet, mosolyogjunk a nyűgös vevőkön. Osztom Sz. Jó- y zsef úr véleményét, aki szerint is mérgelődni nem érdemes az ilyeneken. JUHÁSZ IRÉN Kőhídgyarmat BANATOS SZALAGAVATÓ, ÚJ SZÓ, 1995. XII. 21. A szülők megbeszélték... Megdöbbenéssel és meglepetten olvastam az írást, és szükségét érzem, hogy válaszoljak. A szalagavató a végzős diákok ünnepe, amelyet a mi iskolánkban is a szülők az osztályfőnökökkel együtt szerveznek. Az iskola pedagógusai és az igazgatóság tagjai csak meghívott vendégként vesznek részt rajta. Az idei szalagavatókat - tudtommal már a tanév kezdetén megbeszélték a szülők - tisztelt szülő, Ön akkor hol volt? Az iskola vezetősége egyébként biztosította, hogy a szakmai gyakorlat (ami 1995 szeptemberében és októberében zajlott le) teljes anyagi juttatását személyesen kapják meg a tanulók (ez az összeg fedezte volna a szalagavató költségeit). Ön erről sem tudott? Tisztelt szülő - ezek tények. Ha legközelebb problémája akad, forduljon bizalommal az iskola igazgatóságához - mint azon szülők tették, akiknek a gondjait lehetőségeinkhez mérten mindig segítettünk megoldani. VARGA JUDIT, a Karvai Mezőgazdasági Szaktan intézet igazgatója Milyen a jó iskola? Nagyon sokszor hallom azt az elkeseredett, néha kétségbeesett panaszt ismerőseimtől, hogy „nem szeret a gyerek iskolába járni". Bizony ez nagyon elszomorító tény. Saját élményeimből tudom, hogy sok esetben elég egyetlen „pedagógus" ahhoz, hogy megkeserítse egy diák életét. Az ilyen gyermekkori élmények örök nyomokat hagynak az emberben. Én is sokszor vigasztaltam gyermekeimet, ha panaszkodva, sírva, vagy néha felháborodva jöttek meg az iskolából. Gyakran összes fantáziámat és tehetségemet össze kellett szednem, hogy vissza tudjam zökkenteni őket a kerékvágásba. Bennem élt mindig a gondolat, hogy egy jó iskolának úgy kell működnie, hogy szeressék a gyerekek. És ez a legfontosabb. Ami eddig csak várva várt remény volt, most valóra vált. Két évvel ezelőtt beadtam gyermekeimet a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnáziumba, és ettől a perctől kezdve minden szorongás megszűnt. Lányaim minden nap felszabadultan, jókedvűen és új élményekkel jönnek meg az iskolából. Soha nincs szorongás, vagy félelem, hogy „Jaj! Holnap dolgozatot írunk". Pedig mindennapos a felmérő dolgozat, de a gyerekek szorongástól mentesen tudnak felkészülni, így természetesen az eredmények is sokkal jobbak. Köszönöm Tóth Lajos igazgató úrnak, hogy az ő személyében végre valaki létre hozott egy jó iskolát, ahol a pedagógusok a gyerekekért élnek és nem fordítva. Hogy sikerült egy olyan jó és őszinte légkört létrehoznia, ahol diák és pedagógus egyaránt jól érzi magát. Ahol véleményt lehet nyilvánítani (előítéletek nélkül). Ahol színvonalas az oktatás, de nem azon az áron, hogy a gyerek szenved. Ahol a diák meg tudja beszélni problémáit a tanáraival.. Tanácsot tud kérni és kapni. Ahol a gyerekeket emberségre, jómodorra, az életben való helytállásra oktatják, nevelik. Ahol a gyerekek várják az új tanévet... Köszönöm a tanárok lelkiismeretes, jő munkáját és remélem, hogy ez a jó iskola még nagyon sokáig működni fog. NAGY MÁRIA Vágsellye Örülünk, hogy segíthettünk A Csemadok kamocsai alapszervezet vezetősége, magáévá téve az Országos Választmánya Elnökségének közleményét Végveszélyben a Csemadok gyűjtést szervezett a községben. Nagy örömünkre szolgált, hogy ebben a szűkös anyagi helyzetben is megértették lakosaink azt a sajnálatos helyzetet, amelybe az ország vezetőinek „gondoskodása" révén került a Csemadok. Adakoztak, ki többet, ki kevesebbet, anyagi lehetőségeikhez mérten. Amit adtak, szívből tették. Nemzeti kultúránk, anyanyelvünk féltése ösztönözte őket. Tízezer korona gyűlt össze. Ezt az összegét átutaltuk a Csemadok folyószámlájára. Havaiamikor a Csemadok életében, szükség volt az összefogásra, akkor most kétszeresen szükség van erre. Rajtunk, az alapszervezetek vezetőin, tagjain múlik szövetségünk megmaradása. Nem szabad megengednünk, hogy a hatalom, a jól kidolgozott fogatókönyve szerint megszüntesse kulturális szövetségünket, a Csemadokot. Szövetségünk féltése sugallta a gondolatot, hogy felhívással forduljunk a Csemadok alapszervezeteihez. Szervezzék meg községükbenvárosukban a gyűjtést a Csemadok megsegítésére, úgy mint azt mi is megtettük. Nem nagy az általunk gyűjtött összeg, de a közmondás is azt tartja: „Sok kicsi, sokra megy." Ha a Csemadok 504 alapszervezetében mindenhol megszerveznék a gyűjtést, talán segítenénk átvészelni a jelenlegi áldatlan anyagi helyzetet. ŐSZI IRMA Kamocsa