Új Szó, 1995. december (48. évfolyam, 278-302. szám)

1995-12-23 / 297. szám, szombat

1995. december 23. KARÁCSONY '95 ÚJ SZ

Ó 3 | Ahol az unokák tanítják a nagyszüleiket Amikor a működő nyugat-európai autonómiamodellekről beszélünk, akkor általában Dél-Tirolt és Katalóniát említjük, holott máshol is akadnak jó példák. Többek között Walesben, ahogy erről egy budapesti nemzetközi konferencián Gwyneth Edwards neves cardiffi politológus beszámolt. Alábbi beszélgetésünk ezen a tanácskozáson készült. • Előadásában ön a walesi nyelv és azonosságtudat valóságos reneszánszáról beszélt. Mit jelent ez a gyakorlatban? - Ha bármelyik világhírű lexikonba belelapoz, akkor azt olvashatja, hogy ebben a században évtizedenként öt százalékkal csökkent a walesi nyelvet beszélők száma. 1801-ben Wales lakosságának még mintegy 80 százaléka beszélte folyékonyan ezt a kelta nyelvet, ez a szám 1957-re 17 százalékra zsugorodott. Teljes asszimiláció fenyegette a walesieket, teljes kipusztulás a walesi nyelvet. Amit viszont csak a legújabb kiadványok rögzítenek: 1990-től ez a folyamat szerencsére megállt, sőt pozitív irányba fordult. Ma például már a 3-15 éves walesi gyermekek 27,9 százaléka beszéli anyanyelvét. Odahaza ők tanítják a nagyszüleiket, gyakran szüleiket is, akik közül nagyon sokan teljesen elfelejtettek walesiül. • Mi váltotta ki ezt a pozitív folyamatot? - Elsősorban az a tény, hogy manapság már nemcsak szavakban deklarálják a walesi nyelv egyenrangúságát az angollal, főleg a jogi és adminisztratív ügyintézésben, hanem már törvények és végrehajtó rendelkezések szavatolják ennek az elvnek a valóra váltását. A másik fontos tényező, hogy több évtized politikai csatározásait követően konszenzus jött létre a mindenkori angol kormány és a walesiek képviselői között. • Külföldön, többek között nálunk is alig tudnak valamit erről az egyezségről, tehát a walesi autonómiamodeilről. - Ilyen összefüggést nem is hallhattak, ugyanis autonómiáról csak a hatvanas évek elején beszéltünk. Erre azonban az angolok rendkívül érzékenyek voltak, valamiféle elszakadási törekvésekre gyanakodtak, ezért aztán járhatóbb utat keresve a lényegről kezdtünk beszélni: az államhatalom lebontásáról. így jött létre a hatvanas években a cardiffi Walesi Ügyek Hivatala. Ez egyfajta regionális szerv, amely 1993-ban létrehozta a Walesi Nyelvi Tanácsot. Ennek 14 tagja és egy elnöke van, valamennyien neves walesi egyetemi oktatók, politológusok és más közéleti személyiségek. A tanács első feladata az volt, hogy megvizsgálja: miként érvényesül az 1967-es angol nyelvi törvény, amely megszüntette az angol nyelv dominanciáját, és a mi országrészünkben vele egyenrangúsította a walesit. • Milyen eredménnyel zárult ez a felmérés? - Azzal, hogy a törvény fontos, de önmagában nem elegendő. Érvényesítéséhez világos végrehajtási utasítások kellenek, ezekkel együtt pedig célirányos anyagi és szakmai támogatás. • Mit jelentett ez a gyakorlatban? - Elsősorban a törvények értelmében kidolgozni a walesi nyelv használatának stratégiáját, ösztönözni ezeknek az elveknek az érvényesítését. Mindez elsősorban a már említett Walesi Nyelvi Tanács feladata, amely egy bizonyos határig tulajdonképpen annyi pénzt kap a Walesi Ügyek Hivatalától, amennyit kér. Persze szakmailag kiválóan felépített kérvények és projektek ezek. Sok pénz kellett szótárak és helyesírási tanácsadók, nyelvművelő és felvilágosító publikációk kiadásához. Ez a tanács nemrég walesi helyesírási szoftvert is készíttetett, éppen a walesi nyelv gyakorlati alkalmazásának megkönnyítése érdekében. • A törvény és a végrehajtó rendelkezések megszületése után milyen ma a nyelvhasználati gyakorlat Walesben? - A legjobb törvény, a legjobb végrehajtó rendelkezések valóra váltásáhozjóakarat és idő kell. Nálunk a törvény az angol és a walesi nyelv egyenrangúságát szavatolja, ám nem írja elő a kötelező kétnyelvűséget. Vagyis iskolák igazgatóinak, állami hivatalok vezetőinek szuverén jogkörük eldönteni, milyen nyelven folyjék az oktatás, illetve az ügyintézés. Érvényes viszont az a szabály, hogy amilyen nyelven szólalt meg, vagy írt beadványt a polgár, a hivatal azon a nyelven köteles válaszolni. Az oktatásban a fokozatosság elve érvényesül. Általános iskoláink egy részében már walesi az oktatás nyelve, és úgynevezett második nyelv az angol. A középiskolák viszont még vagy kétnyelvűek, vagy angolok, ahol kötelező vagy fakultatív nyelv az angol. Ugyanis ma még kevés a walesi nyelvet tökéletesen beszélő pedagógus, például mindössze 24 egyetemi oktató ad walesiül órákat, főleg a bölcsészettudományi tanszékeken. • Eddigi beszélgetésünk szinte már idilli állapotokat sugall, hiszen különböző gondjaikról alig szólt, pedig nyilván ezek is akadnak. - Hogyne. Kezdetben az jelentett sok problémát, hogy a walesi patrióták közül egyesek militánsok, mások türelmetlenek voltak, mindent azonnal akartak megoldani. Mára okosabbak és türelmesebbek vagyunk. Okos érvekkel meg kellett győznünk az angol felelős személyeket és hivatalokat arról, hogy akkor is törvénytisztelő állampolgár vagyok, ha walesiül beszélek, sőt jobban ragaszkodom hazámhoz, ha őrizhetem kultúrámat, azonosságtudatomat. Ma is sok gondunk akad a magánszektorral, amely ebben az országrészben is meghatározó. Őket csak szép szóval aligha lehet meggyőzni, ehhez gazdasági érvek kellenek. Amióta egész napos anyanyelvi műsort sugároz a BBC walesi csatornája, azóta megnövekedett a walesi nyelvű hirdetések száma. A fiatalok közül egyre többen beszélik ezt a nyelvet, ennek köszönhetően megszaporodtak azok a walesi nyelvű reklámfüzetek és más ismeretterjesztő kiadványok, amelyek kimondottan ezt a réteget célozzák meg. Egyértelmű tanulság az, hogy bármilyen nyelv akkor maradhat meg, csak akkor prosperálhat, ha nem szorítják kí sem a közéletből, sem pedig a gazdasági életből. A walesi nyelv térhódításáról az is tanúskodik, hogy jelenleg már több mint 150 szerződéses munkatársa van a cardiffi angol-walesi fordítóirodának. • Európa egy része erőteljesen integrálódik, s ebben a folyamatban érthetően leginkább az angol nyelv hegemóniája növekszik. Ilyen körülmények között megmaradhatnak-e az úgynevezett kis nyelvek, a nemzeti kisebbségek megőrizhetik-e anyanyelvüket? - Határozott igen a válaszom, habár nem problémamentes folyamat ez. Ám a többségi nemzet nagyvonalúsága, politikai akarata, a kisebbségek következetessége, továbbá az elveiket és céljaikat nem feladó türelmessége mindenhol legalább olyan eredményeket, perspektívákat teremthet, mint nálunk. Azért vagyok bizakodó, mert Európa nem az amerikai beolvasztási modellt követi. Itt a régiók Európája épül, amelyben földrajzi egységek, etnikai és regionális közösségek őrzik hagyományaikat, s ezeket az értékeket megőrizve, gyarapítva kapcsolódnak be az említett integrációs folyamatokba. Hosszabb távon nyilván kialakul majd egyfajta európai tudat, ám remélhetően még ez sem jár majd anyanyelvünk, nemzeti azonosságtudatunk elveszítésével. SZILVÁSSY JÓZSEF HÁZI GALÉRIA SOMORJÁN Sziget az első emeleten Első randevúik egyikén a kanadai Vancouverben színes diákat mutatott Suzanne-nak Kiss Csaba. Grafikák, festmények voltak a felvételeken, a Lipcsében diplomázott Somorjai Kiss Tibor alkotásai. Tibor hét évvel idősebb Csabánál. Testvérek. Suzanne lelkesen, érdeklődéssel nézte a képeket. Talán észre sem vette, hogy mindeközben Csabán is úrrá lett egy érzés: a híd, amelyet hónapokon át magában építgetett, egyszerre csak járhatóvá vált. Suzanne Kuala Lumpurban született kínai-maláj lány, aki éveket töltött Ausztráliában, majd szüleivel együtt Kanadába költözött, és „elindult" Csaba felé. Történt mindez 1994-ben, odaát. Csaba és Suzanne azóta házasságot kötöttek, és itt élnek Somorján. Gazda sori lakásuk négy szobájából három - galéria. Házi kiállítás az első emeleten. Csengetésre, belépőjegy nélkül. Utcára néző konyha, kellemes zenével. Suzanne-nal angolul társalgunk, bár látom az arcán: ért már maCsaba és Suzanne (Prikler László felvétele) gyárul is. Csabát hallgatva pontosan tudja, miről beszélgetünk. „Művészetpártoló voltam én már itthon is, még mielőtt Suzanne-nal találkoztam volna. Régebben én is festettem, mint Apu vagy Tibor. '93-ig idegenvezető voltam Pozsonyban; baráti meghívásra mentem ki Kanadába. Tanulni akartam, és persze látni, utazni. Vancouverben van is látnivaló bőven. Nyelviskolába jártam, ott kezdődött minden. Új tanárt kaptunk. A régi elment, de nem is nagyon sajnáltuk. Indiai, pakisztáni, iráni fiatalokkal jártam egy osztályba, velük rengeteget beszélgettem, érdekelt a kultúrájuk. De a srác, aki tanított bennünket, különösebben egyikünknek sem volt rokonszenves. Erre jött Suzanne, és rögtön az első pillanatban megfogott bennünket. Nemcsak engem, mindenkit. Csodáltam őt, mert kedves volt hozzánk és közvetlen. S mint később kiderült, ingyen tanított valamennyiünket. Ezzel engem is meglepett. Kanadában ingyen? Azt hittem, az iskola fizet neki. Ó aztán elmesélte: azért vállalta el az állást, mert benne is él a kíváncsiság mások iránt. Nyitott, barátkozó típus, érdekli őt más népek történelme, kultúrája. Idegen földön ilyen valakivel találkozni, s megértésre találni nála maga a csoda. Amikor a Tibor képeiről készült felvételeket nézegette, én már szerettem őt. Itt házasodtunk össze Somorján, az idén nyáron. Természetesen Suzanne családja is eljött." Suzanne láthatóan jól érzi magát „új világában". Gyorsan beilleszkedett az itteni életbe. „Csaba vízuma lejárt, haza kellett jönnie. Eszembe sem jutott, hogy Vancouverben várjak rá. Jöttem vele. Engem érdekel a közép-európai lét. Csaba rengeteget mesélt róla, de ha benne él az ember, az egészen más. Több helyen megfordultam már a világban, Ausztráliában például éveket töltöttem, de hogy itt meddig maradunk, azt még nem döntöttük el. Én most újra tanítok. Csaba Pozsonyban dolgozik vállalati tolmácsként, én meg angolórákat adok. Hasznukra szeretnék lenni az ittenieknek. Magyarul is azért szeretnék mielőbb megtanulni, hogya nyelv se legyen akadály köztünk." AT HOME. Otthon. Ez a galéria neve. Létrehozásának ötlete Csaba fejében született meg. „Valós értékeket mutatni egy változó értékrendű világban. Ezzel a céllal vágtunk bele. Sokaknak szeretnénk a kedvében járni, hiszen Somorján eddig csak a művelődési központ rendezett időszaki kiállításokat. Azt akartuk mindketten, hogy ez a nem egész száz négyzetméter a művészet szigete legyen. És ha nem csal az érzésem, az is lesz. Tíz napja, hogy megnyitottuk az első kiállítást, s bizony huszonöten-harmincan jöttek el tegnap is. Nekünk ez a boldogság. Hogy adhatunk, mutathatunk, közvetíthetünk. Sokaknak persze még elég furcsa, hogy magánlakásban nézegethetnek képeket, hogy idegen helyre kell becsöngetniük, de mi mindenkit szívesen látunk. Megszólal a csengő, és már futunk is az ajtóhoz. Akkor örülünk a legjobban, amikor látjuk az arcokon, hogy őszinte érdeklődéssel szemlélik a képeket, s amikor elköszönnek, elégedettek." Ezekben a napokban Somorjai Kiss Tibor és Károlyi Zsuzsa alkotásait láthatják az érdeklődők. Mindketten Lipcsében, a Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán végeztek, s Budapesten élnek. Alkotásaikról ugyanaz a harmónia, ugyanaz a nyugalom árad, mint Csaba és Suzanne lényéből. „Úgy döntöttünk: fiatal, kortárs művészeket fogunk felkarolni. Olyanokat, akiknek ritkábbban adódik lehetőségük kiállítani, bár a tehetségük teret kíván. Itthoniakra is gondolunk természetesen; nemcsak külföldiekre. Azt szeretnénk mindenkinek megmutatni, hogy gyorsan mozgó világunkban a képzőművészetben sincs megállás. Nyugat és Kelet ízlését, gondolkodását szeretnénk közelebb hozni egymáshoz, összeilleszteni két agyat, hogy elfogyjon köztük ez a mérhetetlen távolság. Hogy senki se érezze kevesebbnek magát, ha kiteszi a lábát szűk kis hazájából, de abban sem legyen fölény, aki messziről jön ide. Nem akarunk versenyre kelni senkivel. Egyszerűen csak színesebbé szeretnénk tenni a város életét. Aztán majd az idő megmutatja, igénylik-e a helybeliek az ilyen és hasonló lehetőségeket. Ha igen, rajtunk nem múlik. Szerteágazó kapcsolataink révén nagyon sok festőt, grafikust, szobrászt hívhatunk meg." Suzanne kalauzolásával a lakás „magánzónáját" is láthatjuk. Az egyetlen szobát, amelyet önmaguknak rendeztek be. Két ember tenyérnyi helyen. A képek viszont mind a három teremben levegősen élnek. „Nincs sok bútorunk, de nincs is rá szükségünk. Társalgónak, nappalinak a konyha is megteszi. A többi a művészeté. Illetve a látogatóké." Mindehhez Csaba még hozzáteszi: „Kanadai utam előtt én is olyan voltam, mint az emberek többsége. Inkább csak magammal voltam elfoglalva. A kinti egy év alatt aztán azt is megtanultam: aki másokra is figyel, az másoknak is fontos lehet. Azóta erősebb lettem. Talán érzékenyebb is. Bár itthon, a katonaságnál is összeszorult már a szívem, ha láttam, hogy azért akarnak eltiporni valakit, mert más a bőre színe vagy a nemzetisége, mint a többieknek. A rosszindulat, a nacionalizmus nagyon tud fájni. Ilyesmivel Kanadában nem találkoztam. Ez Suzanne számára is egészen szokatlan. Kimegy az utcára, és bizony nemegyszer kap sértő megjegyzést. Én meg a saját bőrömön érzem, ha megbántják őt. Észrevettem: már a gyerekekben is ott a gyűlölet magja. Meglátnak egy idegent, és ő lesz a célpontjuk. Én mindenkinek azt tanácsolom, menjen csak minél gyorsabban külföldre. Abban a percben, amint megérkezik, ő is kisebbséggé válik. És ha az itthoni többséghez tartozik, elgondolkozhat a magatartásán." Első közös somorjai karácsonyukról Suzanne-t faggatom. „Nagyon szép lesz, előre tudom. Csaba már napokkal ezelőtt eltervezett mindent. Ő főzi majd a halászlét, amit nagyon szeretek, én pedig a második fogást. Azt rám bízta. Az lesz az én ünnepi meglepetésem. De a legeslegszebb ajándék továbbra is a szeretet marad köztünk." SZABÓ G. LÁSZLÓ