Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-14 / 263. szám, kedd

1995. november 14. KULTURA ÚJ SZ Ó [7] Új évezred küszöbén... Ha csak az-égiek másképp nem rendelik, holnap a szlovák parlament megtárgyalja (és való­színűleg elfogadja) a kormány ál­tal javasolt nyelvtörv.ényt. A fiatal Szlovák Köztársaság, amely he­lyét keresi a nap alatt, ezzel a ne­mes gesztussal belép az európai nemzetek sorába, s leteszi az érettségi vizsgát. Bebizonyítja, hogy méltó az európai jelzőre, az európai szervezetek tagságára, és hogy igazi hazája kíván lenni az itt élő magyaroknak, csehek­nek, németeknek, lengyeleknek, ruszinoknak, ukránoknak és a többi néptöredéknek, amelyek ezen a földön születtek, élnek és boldogulnak évszázadok óta. Végre megkapjuk azokat a jogo­kat, amelyek egyesek szerint megilletnek bennünket. Kiderül végre, kik az urak ezen a földön, mint mondták a nyelvtörvény szellemi atyjai. Ám legyen bármilyen ez a nyelvtörvény, s a tervezet módo­suljon bármiképpen, egy dolgot elkönyvelhetünk: a jelenlegi kor­mány ezzel ország-világ előtt ki­nyilvánítja, hogy az itt élő kisebb­ségek másodrendűek, a jogok alacsonyabb szintjére jogosultak, s csak annyi engedhető meg szá­mukra, amennyit az ország jelen­legi urai jónak látnak. Ez lesz a „normán felüli jogok" betetőzése, a nagy mű egyik alappillére. Men hiszen - mondá miniszterelnö­künk - nincs a világon még egy ország, ahol több nyelv is hivata­los lenne. Csak Kanada, csak Finnország, csak Olaszország, csak Spanyolország, csak Svájc, jut eszünkbe kapásból néhány el­maradott állam, amelyek példá­ját az unalomig ismerjük. Kár, hogy a kormánykoalíció nem is­meri őket. S van még egy ország, igaz, az már eltűnt a történelem süllyesztőjében: az első Csehszlo­vák Köztársaság, amelyben a két­nyelvűség olyan természetes volt, mint lesz az egynyelvűség Szlová­kiában. Az emberi jogok evolúciójának ez a különleges válfaja lehet, hogy egyeseket büszkeséggel tölt el, de minket legalábbis elgondol­kodásra késztet, s igazolja pár év­vel ezelőtti aggályainkat, amikor Csehszlovákia kettészakadása volt a tét, s amikor sejtettük, egyes szlovák politikai erőknek elsősorban arra kell az önállóság, hogy rendet csináljanak „itthon". Meglehet, ez a nap ünnepnap­ként vonul be a szlovák esemény­naptárba, s majd örömtüzek gyúj­tatnak ismét a jeles évfordulón, hadd lássa a világ, hogyan kell demokráciát csinálni. 1996-ban, a harmadik évezred küszöbén, Európa közepén. - kövl ­Nyelvkérdésről ­más szempontból Egy régi ismerősöm mesélte nekem nyelwiszonyokkal kap­csolatos tapasztalását, amely nem minden tanulság nélküli. A Léva melletti Kereskényből szár­mazott az illető, aki diákkorában, a húszas-harmincas években sze­rezte az alábbi élményt. Hajdani bocskoros nemesekből paraszttá vedlett családok éltek Kereskény­ben, olyan nevekkel, mint Agárdy, Benedek, Szekeres, Magyar, Ju­hász, Huszár stb., akiknek a fele már akkor sem tudott magyarul. Ismerősöm felidézte élményeit: „Amikor diákkoromban, a szünidőben odahaza voltam, rendszeresen részt vettem a ha­tárban folyó munkákban. Napo­kattöltöttem a munkások között. Amikor valami feladatnak a ho­gyanját és mikéntjét beszéltük meg, és én beszéltem a munká­sokkal, velem mindig magyarul beszéltek. Mihelyt azonban egy­más között váltottak szót, rögtön átváltottak szlovákra. Egy alka­lommal meg is kérdeztem a pa­rancsolói (kedves, jó emberem volt): »Mondja, Lajos, hogy van az, hogy ha az emberek velem be­szélnek, akkor magyarul megy a diskurzus, de abban a pillanat­ban, ha egymás között váltanak szót, mindjárt szlovákul beszél­nek?'' Vakarta a fejét, majd ezt válaszolta: »Hát kérem, az úgy van, hogy a szlovák a szegénység nyelve.« Ennek az egyszerű em­bernek a válasza világot gyújtott a fejemben. Nem nemzetiségi, ér­zelmi adottságról van itt szó, ha­nem a sokkal erősebb társadalmi összetartozás megnyilvánulásá­ról. Aki »szegény«, az egyben szlo­vák, illik tehát, hogy az összetar­tozás szolidaritását a nyelvben is kifejezésre juttassa." Eddig is­merősöm élettapasztalata. Lehet, hogy a fenti történet ol­vasója elgondolkodik a dilem­mán: a szegényedés vagy a gaz­dagodás útját tapossa-e? Ez eset­ben inkább más irányba terelném a figyelmet: e sorok írójának egy másik ismerőse, Pavol Čarno­gurský sok beszélgetés közepette őszintén megerősítette: a szlo­vákság beszivárogva körbefogta, majd szépen beolvasztotta (sza­poraságával is), egyre délebbre haladva, a magyar őslakosságot. Elmondhatjuk tehát, hogy a ma­gyarság védekező helyzetben vi­askodott a lávafolyáshoz hasonló szlovák etnikum terjeszkedésé­vel szemben. Ez motiválta a ko­rábbi Treffort-, majd a későbbi Ap­ponyi-törvények meghozatalát: visszamagyarosítani a már elszlo­vákosodott magyar helységeket. ZILIZI TIHAMÉR DOKUMENTUMFILM Szemüveg nélkül Némi csodálkozással fo­gadhatta a szlovákiai televí­ziónéző a nemrégiben A jövő gyökerei címmel bemu­tatott, Alexander Dubőekről szóló olasz-szlovák kopro­dukciós dokumentumfilm bevezető képsorait. A film ugyanis igencsak messziről, Milan Rastislav Štefánik re­pülőszerencsétlenségét megörökítő felvételekkel in­dult. Joggal támadhatott olyan érzés, hogy az olasz rendező, Alessandra Guip­poní egy kicsit talán a hazá­jabeli nézőknek szánt fo­gáshoz folyamodott. Hisz Štefánik neve nyilván nem ismeretlen Olaszországban. Az államalapító, francia ka­tonai szolgálatban szerzett tábornoki rangban, fran­cia- olasz közvetítést vállal­va, gépével Olaszországból szállt fel. Alighanem azért is jól jött ez a múlthoz forduló indítás, hogy Alexander Dubček gyökereit össze­hozza a Csehszlovák Köz­társaság megalakulásával. Amint az a kísérőszövegből kiderült: Dubčeket édes­anyja már a szíve alatt hor­dozta, amikor a család, szá­mos amerikai kivándorolt­tal együtt, reményekkel tel­ve szállt hajóra, hogy vissza­térjen az új közös csehszlo­vák hazába. A gyanúra hajlamos néző azért meglehet, hogy kép­zettársításokra ösztönző szándékot is vélt felfedezni Štefánik személyének ilye­tén felelevenítésében. A két szlovák politikus tragikusan végződött életútja erre okot adhat. Egyébként az olasz rendező, aki a félreállított Dubček személyét felkaroló olaszországi értelmiségiek­hez tartozik, roppant szűkszavúan érinti a film végén Dubček tragikus ha­lálának rejtélyektől nem mentes körülményeit. Ép­pen ez a kérdés vált egyik sarkalatos vitatémává azon az összejövetelen, amelyet a Szlovák Televízió a bemu­tató előtt rendezett újság­írók számára, a film elkészí­tésében közreműködött szlovák szakértők részvéte­lével. Érdekes volt tapasztalni, hogy a vitázok - a filmet megtekintve - meglehetős idegenkedéssel fogadták az olasz rendező látásmód­ját, amelynek nem volt külö­nösebb erénye a pontos ténykezelés. Alessandra Guipponi láthatóan nem mai megítéléseket vetített vissza a múltba, hanem azt az egyedülálló korabeli lég­kört igyekezett megragadni, amikor a Dubček nevével fémjelzett csehszlovákiai reformmozgalom a szocia­lizmus megújulásának messzeható ígéretét jelen­tette. A filmben a lelkese­désnek, a Dubčeket övező bizalomnak a lenyűgöző megnyilatkozásai játszották a főszerepet, úgy, ahogy azt a korabeli felvételek megőrizték. Közben ennek tágabb európai dimenziói is felsejlettek. Az említett vitá­ban úgyszintén afféle a­ránytévesztésként esett szó az akkori diáktüntetések fe­lidézéséről. Nálunk aligha­nem még ma sem termé­szetes, ahogyan annak ide­jén a demokratikus európai közvélemény 1968-ra tekin­tett: amiképp a Prágai Ta­vasznak a hatalmi önkény vetett véget, úgy a nyugati megmozdulásokat egy otta­ni eredetű, keleti rokonától nem független erőszak ha­tástalanította. Nosztalgia? Aligha. In­kább a történelem olyasfaj­ta, minden bizonnyal nem kifogásolhatatlan láttatása, amely nem hajlandó csak úgy, utólag, nem ritkán cini­kus legyintéssel nyugtázni az egykorú érzés- és gondo­latvilágot. (kiss) November elejétől a hónap végéig tekinthető meg a pozsonyi várban az Izraeli fotó című kiállítás, amelyet a Zsidó Kultúra Múzeuma, Izrael bécsi nagykövetsége és a FOTOFO alapít­vány rendezett. (Kép és szöveg: Prikler László) RECENZIÓ: „A vers nélküli vers" A hatvanadik születésnapját nem­rég betöltött Tőzsér Árpádról kevesen írtak ez idáig ilyen pontos, szinte a teljesség igényével megfogalmazott értékelő tanulmányt, mint a budapes­ti Pécs/ Györgyi a nemrég megjelent monográfiájában. A legfontosabb életmű-nyilvántartási elveken túl az egységes információtartalmat bizto­sítja a kötetben, hogy az életmű érté­kelésével kapcsolatban is határozott „lépéseket" tesz a szerző. így a reális értékeken túl biztosítja az összeha­sonlíthatóságot is. Ugyanazokat az értékelési elveket követi egyik évről a másikra, egyik kötettől a másikig, és ez lényegesen növeli a monográfia in­formációtartalmát, másrészt a Tőzsér-kép művészeti komplexitását. Szerzőnk állítása szerint Tőzsér Ár­pád életműve elválaszthatatlan a szlovákiai magyar irodalomtól, mivel „Tőzsér költői evolúciója egyed­fejlődésében modellálja az 1948 utá­ni modern szlovákiai magyar iroda­lom törzsfejlődését S tegyük hozzá, ez az összefonódás nagyfokú intran­zigencia eredménye, hiszen költőnk szándékai szerint is összefonódik a szlovákiai magyar irodalommal, azt vallja, hogy értékes mű csak a művek kölcsönhatásaként, a közvetlen kör­nyezet irodalmának és a világiroda­lomnak az együtthatóságában szület­het." A tőzséri „szervezet" működé­sét, helyzetének megítélését is le­hetővé teszi, mégpedig a tőzséri tevé­kenységet tükrözi az események fo­lyamatos, teljes körű és pontos rögzí­tésével. Az adatok rögzítését úgy old­ja meg, hogy ennek alapján az egyes kötetekben s ezáltal Tőzsér gondolat­világában bekövetkezett változáso­kat nyomon lehessen követni. Pécsi megfelelő súllyal tárja fel és elemzi a tőzséri célokat. Célja min­den bizonnyal az, hogy - az olvasó pozícióját kiaknázva - elemzéseiben jelentős szerepet kapjanak a költő egyes állomásai, fejlődésének, elmé­lyülésének, precizitásának, szigorá­nak útjai. Mert a minőségi „mutatók" mértéke egyfelől a költő által megírt művektől függ, másfelől, be kell is­merni, igen jelentős az adott szakmá­ban kialakult szokások szerepe is. Márpedig ezek a szokások világosan vetítik elénk, hogy meg kell adni min­denkinek azt, amit kiérdemel. Tőzsér Árpád sokat tett már le az asztalra, s egyáltalán nem értéktelen dolgokat. Itt volt az ideje, hogy méltassuk mun­kásságát, hiszen csakúgy, mint indu­lásakor, ma is nagy figyelmet kell szentelni jelenlétének. „Tőzsér Árpád a sokféleség drámá­ját éli, de mindiga forma katarzisának egyetlensége felé tart. Ezért költő." ­fejezi be Pécsi Györgyi dolgozatát. (Kalligram, 1995) TURCZI ÁRPÁD Műemlékvédelem - kevés pénzből Minden vidéknek, minden tájegy­ségnek megvannak a maga meg­csodálni való természeti szépségei, látogatott történelmi emlékhelyei és értékes kulturális emlékei. Gondo­zásuk, karbantartásuk vagy felújítá­suk komoly anyagi áldozatok nélkül elképzelhetetlen. A gond csak az, hogy ezekre az államnak kevés pén­ze van. Az Ipoly mente egy részét is ma­gába foglaló Nagykürtösi járás törté­nelmi és kulturális emlékekben meglepően gazdag vidék. A körzeti hivatalban járva a műemlékek vé­delmével foglalkozó osztályon Lu­kács Ernő volt segítségemre a régió­ban nyilvántartott műemlékek átte­kintésében. - A járás 35 településén a műem­lékek között 19 tájház, 17 templom, 5 kastély, 3-3 emlékház és régésze­ti terület, valamint egy-egy kápolna, harangláb, kálvária és ko­vácsműhely található. Ezekből csak a szklabonyai Mikszáth-emlékhá­zat, a leszenyei kúriát, a kékkői kál­váriát, valamint az ipolybalogi és a múlyadi katolikus templomot sorol­ták az I. kategóriába, a többi a II. és III. kategóriában kapott helyet. A műemlékek megbecsülése és vé­delme iránt érzett felelősség kiol­vasható a hivatalunkhoz anyagi tá­mogatásért benyújtott kérvények emelkedő számából is. Kár, hogy a műemlékvédelemre fordítható anyagiak nem állnak ezzel arány­ban. - Mennyi pénzt kap a hivatal erre a célra? - Erre az évre tizenketten igényel­tek több-kevesebb anyagi juttatást műemlék épületek javítására. A ka­pott 280 ezer koronából az alsószt­regovai evangélikus templom javítá­sára 80 ezret, Sucháňban a tájház rendbetételére 200 ezret folyósítot­tunk. Éppenséggel 10-20 ezer koro­nás tételekben is eloszthattuk vol­na a rendelkezésünkre álló pénz­összeget, de abból indultunk ki, hogy azokat a műemlék épületeket részesítjük előnyben, melyeknek az állaga leginkább rászorul a javítás­ra. - Gondolom, már a jövő évre is megérkeztek az igénylések... - Ezzel kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy a kérvények­ben szereplő pénzigénylés közel 2,5 millió koronát tesz ki. Nem nehéz megjósolni, hogy a jövő évi anyagi juttatás sem lesz nagyobb az idei­nél. A kulturális minisztérium javas­lata alapján a járási hivatalban dön­tenek majd a kérvények további sor­sáról. (bodzsár) Mit nem sejtett Cicero? „A közös nyelv egy közérzést, ez köztörekvést szül, a közjóra tö­rekvés egyesíti a haza erejét, ez előmozdítja az érteimesedést, az értelmeáedés az egyleteket, s így tovább - így derül fel a hazának boldogsága" - írta Szabó György 1830-ban. „Az államnyelvről szó­ló törvény tervezetének jóváha­gyása Szlovákia minden polgárát egyesítve és egyenjogúsítva le­hetővé teszi számukra a művelődést, az emberi és polgári jogok érvényesítését, képessége­ik érvényre juttatását" - írja Mi­lan Ferko 1995-ben. Mint látjuk, az érvelés logikája 165 év alatt mit sem változott: az államnyelv mint az egyéni és köz­boldogulás, a fejlődés legfőbb zá­loga - utána jöhet az aranykor. A két érvelés között azonban még­is van egy lényeges különbség. Amikor a 19. századi magyar re­formnemzedék a mai Szlovákiá­nál lényegesen nagyobb és jóval több nemzetiséget számláló tör­ténelmi Magyarországon a ma­gyar hivatalos nyelv bevezetését szorgalmazta, olyan lépésre szánta el magát, amelyre a konti­nensen nem volt precedens. Illet­ve volt egy: Franciaország példá­ja, amely azonban épp az asszi­milációs törekvések indokoltsá­gát igazolta. A monarchia 14 né­pét egy közös nyelv révén egyesí­teni és az értelmesedés (Milan Ferko modern szóhasználatá­ban: művelődés) áldásaiban ré­szesíteni szándékozó reformerek még töretlen idealizmussal hihet­ték, hogy - a társadalmi reformo­kért és alkotmányos jogokért cserébe - a jogok és kötelessé­gek teljességével élő polgár etni­kai hovatartozásától függetlenül lojális lesz az új polgári nemzeti államhoz. A történelemből jól tudjuk, hogyan bukott meg ez a kísérlet azon a hatalmas ellenál­láson, amelyet a nemzetiségek számára sokféle kényszerrel járó asszimilációs törekvés kiváltott. Milan Ferko, úgy látszik, át­aludta a történelmet. Vagy leg­alábbis nem tanult belőle: erre vall az általa kidolgozott szlovák államnyelvtörvény tervezetének durván korlátozó, kisebbségelle­nes jellege. Ennél a 19. századi Magyarország törvényei is jóval liberálisabbak voltak. A szlovák történetírás által olyannyit kár­hoztatott 1868. évi nemzetiségi törvény értelmében minden pol­gár - tehát a nem magyar nem­zetiségű is — saját anyanyelvén nyújthatta be a községekhez, megyékhez, annak közegeihez és a kormányhoz intézett bead­ványait, és ezekre anyanyelvén is választ kellett kapnia. A köz­ségek szabadon választhatták meg ügyviteli nyelvüket. Megkö­tés nélkül használhatták a nem­zetiségek nyelvét az egyházak, egyházi hatóságok és az álta­luk fenntartott intézmények. Ugyan hol érvényesül ma ez Szlovákiában, ahol Ferko úr ­miközben azt állítja, hogy nem avatkozik az egyházak nyelv­használatába - még az egyházi esküvőket is csak államnyelven óhajtaná engedélyezni? Nem elég, hogy minden hivatalos ügyvitel kötelezően szlovákul folyik, Ferko úr ennél is tovább megy, amikor a Slovenská RE­PUBLIKA november 4-i számá­ban közli: „Egynek azonban vi­lágosnak kell lennie: ha bárki érkezik a Szlovák Köztársaság bármely községi vagy városi hi­vatalába, minden hivatalnok­nak kötelessége őt először szlovákul megszólítani." Tehát ha a dunaradványi Szabó Péter magyar nefrizetiségű polgár­mesterhez beállít utcabelije, az ugyancsak magyar Szabó Pál, az előbbinek kötelessége szlo­vákul megszólítani őt. Mi ez, ha nem az adófizető polgár értel­metlen, perverz szekírozása? És még valami leszögezhető az 1868-as magyar nemzetiségi törvényről: megalkotóit nem az esztelen gyűlölködés vezette. Ez pedig korántsem mondható el Milan Ferkóról, aki az említett napilapban így ír: „A női vezeték­neveket a szlovák nyelv szabá­lyai szerint kell írni - nem Ilona Nógrády, hanem Ilona Nógrády­ová. Tudatosítani kell, hogy sem­milyen Kováčot hem írnak be a Magyar Köztársaságban Ko­váéként, hanem Kovácsként. Undor, hogy ma, a szabadság korában egy olyan nemzeti or­tográfia erőszaka érvényesül, amely - noha nem használják sehol Európában - saját sovi­niszta szabályait erőszakolja a szomszédos és más kultúrákra". Eltekintve attól, hogy egy nyelv szabályai önmagukban éppúgy nem lehetnek soviniszták, ahogy demokratikusak sem, köztudott - ha már Európára hivatkozunk -, hogy Európa nyugati felén is­meretlen a női vezetéknevek ­. ová végződése. Mégsem hi­szem, hogy egy normális, jól ne­velt nyugati undornak minősíte­né ezt a szláv nyelvi sajátossá­got. És vajon mennyivel undorí­tóbb a magyar helyesírás más nyelvre erőltetése, mint a szlo­váké? S mivel a gyűlölet nem ismer logikát, az első mondatában még Szlovákia összes polgárát egyen­jogúsítani vágyó Milan Ferko így zárja cikkét: „Ideje, hogy a dél­szlovákiai szlovákok (...) az állam­nyelvtörvény nevében büszkén emeljék fel a fejüket: mi vagyunk itt otthon, mi vagyunk itt az urak!" S mindeközben Ferko úr a „szabadság korát" emlegeti. „A szabadság a törvényekben áll" ­mondta Cicero. A derék római­nak álmában sem juthatott eszé­be, hogy lesz olyan kor (a 20. szá­zad), amikor a gyűlölet is alkothat törvényeket. VOJTEK KATALIN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents