Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-13 / 262. szám, hétfő

VELEMENY UJSZ

O 5 ) Falusi kapitalizmus ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT Szekértolósodás Eredetileg azt a címet akartam adni rövid eszmefuttatásomnak, hogy patkányosodás. Nem a jólneveltség tartott vissza. De mivel minden tisztességgel művelt szakmát becsülök, a pékmesterségtől a patkányirtásig (előbbinek is, utóbbinak is egy-egy barátom szerzett elévülhetetlen érdemeket a pártállam boldog infernójában, akik mellesleg, mindketten írók), úgy gondolom, ne bántsuk a féregirtókat még olyannyira sem, hogy a szakmájuk tárgyát szidjuk. Hanem a szekértolás mesterségét nehéz megemészteni. S mennél inkább látom a szekértolók táborának növekedését kies fel- vagy délvidékünkön (aszerint, ki honnan nézi), annál jobban emelkedik a gyomrom. Mert tudom én, nemcsak igével él az ember, de kenyérrel és borral is, s az is természetes, hogy a jól jövedelmező „beépített" múlt és a fakereskedés után nehezen mond le az ember a képviselői fizetésről, s ha még vidéki polgármester sem lesz belőle (hogy kisebbségünk szolgálatának mártírjává válhassék), hát azt mondja: van itt még némi űr, ahol lehet halászni a zavarosban, nosza, toborozzunk egy új pártot - természetesen a szlovenszkói magyarság érdekében. Van elég balga gyalogmagyar Dél-Szlovákiában, aki, ha szlováknak született volna, egy Luptákba oltott Slota emlékművét faragcsálná. Mert az említeti urak alteregói köztünk is fennforognak. Játsszunk hát emlékműre, ha már egyszer kifizetődik. Szóval sok mindent megértek. Még azt is, hogy a Demokrácia nevű hölgy egyre gyakoribb és egyre istállószagúbb megerőszakolásával egyenes arányban somfordálnak elő a patkányok az ötvenes évek homályából, s hogy aki egyszer fölül volt, az mindig fölül igyekszik maradni. A felülmaradás egyik eszköze pedig, hogy az embernek megfelelő bázisa, háttere legyen (kocsmai kikiáltók, .szolgalegények és egyéb uszályhordozók, akik mindenütt elhelyezkednek, ahol némi mozgolódás tapasztalható. A kikiáltókat és szolgalegényeket már kevésbé értem, hisz ők a mindenkori balekok, akik sosem okulnak. De legkevésbé értem azokat, akikkel öt-hat éve még együtt lehetett örülni ezek bukásának. Feltehetnénk hát a nagy kérdést: mi van, fiúk? Hová lettek az elvek, hová a szabadság fölött érzett öröm? Hazugság volt? Pünkösd? Ködszurkálás? Póz? A harmadik mečiari köztársaság, úgy látszik, „megoldja" dilemmáinkat. Felismerve a pénz mindenható hatalmát, most már úgy igyekszik megosztani a jogainkért folyó küzdelem egységét, hogy korrumpálja és megvásárolja közülünk az arra kaphatókat, akik azok elől szippantják el a levegőt, akik még nem vesztették el reményüket, s utolsó lehelletükig próbálják imádni a cédát, akit úgy hívnak: Szabadság. Dehát ki figyel már oda ilyen póri fogalmakra, melyek elveszítették tartalmukat, s úgy jönnek szembe az esti utcán, a sötét fasorban, mint újkori kísértelek! Az élet, ugyebár, azt diktálja, hogy a földön álljunk, lehetőleg két lábbal... Egy biztos, fölmentést a mostani helyezkedőknek, akárhogy is keresek, nem találok. Mert nyolcvankilenc előtt tolni a szekeret (vagy úgy tenni, mintha), vagy most beállni a szekértolók közé, óriási különbség. Akkor messze volt a remény, hogy változhatnak a dolgok. Most viszont azt a remény-csírát kéne ápolni, ami maradt még. Amiért érdemes. Mert enélkül (meg amúgy is) kutya időknek nézünk elébe, s nem marad más, mint a korpa, amely közé lehet ugyan keveredni, de a végeredmény ismeretében nem tanácsos. Mert végül nem marad más, csak a korpa. Egy nagy szekér, megrakva korpával. Szóval tologassuk csak a szekeret, azok szekerét, akik baloldali értékekről papolnak, és segítsük a rezsimet, amely ismét megtalálta a maga „hű" magyarjait, mint ahogy mindig is megtalálta, kézben tartva az egész pereputtyot, amely azzal áltatja magát, hogy a piaci törvényekhez igazodik. Hát igen, a korpa is piaci áru, barátaim, mint ahogyan az önfeladásnak is ára van. Csak aztán ne tessék fanyalogni, ha benyújtják a számlát azok a lenézett, balga gyalogmagyarok, akik egyelőre mosolyogva nézik, hogyan húzzák-tolják egyesek azt a bizonyos batárt, amely a történelem sötétségéből nyiszorog elő. Három évvel ezelőtt, a transzformációs törvény elfogadásával kezdődött meg a kolhoz típusú szövetkezetek átalakulása. Ekkor az egyéni gazdálkodás iránt érdeklődők is lehetőséget kaptak arra, hogy földjük mellett termelőeszközökhöz jutva munkához lássanak. Peter Baco földművelésügyi miniszter szerint a külső jogosult személyek nem egészen tíz százaléka élt csak a lehetőséggel és ez jó is, mert nagyobb érdeklődés esetén nem lett volna mit szétosztani. A bizonytalanság időszakának lezárása érdekében a többiek számára felkínálják vagyonrészük tőkésítését, vagyis részesedési jegynek nevezett értékpapírra cserélését. Ezek lényege, hogy tulajdonosuk a tagokkal azonos módon részesül a nyereségből, illetve amennyiben talál rá vevőt, pénzzé teheti. A javaslat parlamenti vitája során kiderült, a transzformáció három éve ellenére a felszín alatt ugyanolyan heves indulatok feszülnek, mint amilyenek annak idején a Szövetségi Gyűlésben csaptak össze. A képviselőként tevékenykedő szövetkezeti elnökök pártállástól függetlenül egymást túllicitálva szidták az eredeti törvény megalkotóit Szerintük nekünk nincs pénzünk svájci típusú farmergazdaságok dotálására, a magángazdák jó része lovakkal, szekerekkel csak a családja számára termel, sőt még az is elhangzott, hogy a transzformációs törvény tehet a jelenlegi élelmiszerárakról. A másik oldal azzal érvelt, hogy a szövetkezetek vagyonát főként kilencvenben és kilencvenegyben lopták szét és ezt a folyamatot épp az átalakítás akasztotta meg. Ha a közös gazdálkodás be is bizonyította létjogosultságát, még nem kell kisemmizni a külső jogosult személyeket. Volt, aki azt a következtetést is levonta, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Demokratikus Baloldal Pártja ily módon igyekszik biztosítani magának a vidék feletti uralmat. Mégpedig úgy, hogy a szövetkezeti vezetők megszervezik a részesedési jegyek olcsó pénzen történő felvásárlását, így konzerválva a jelenlegi állapotokat. A kollektivizált parasztok passzív örökösei az Értékpapírközpont számítógépén vezetett számláikon jövő tavasszal újabb furcsa értékpapírral gazdagodnak. Pedig sokan közülük még azokkal a részvényekkel sem tudtak mit kezdeni, amelyek a vagyonjegyes privatizáció során kerültek a birtokukba. Januárban ehhez járulnak még a nemzeti vagyonalap kárpótlási jegyei. Ezeket kötvénynek nevezik, csak éppen átruházhatóságuk korlátozott és a kamatokat is csak a futamidő letelte után vehetjük fel. Arra viszont tökéletesen megfelelnek, hogy a Mečiar-privatizátorok bagóért felvásárolják azokat és általuk még olcsóbban törlesszék az állami vagyon nekik itélt részét. Hasonlóan nehezen lehet majd besorolni a részesedési jegyeket is. Leginkább talán a részvényekhez fognak hasonlítani. Mivel minden egyes részesedési jegy egy szavazatot jelent, megjelenésükkel vége az egy ember-egy szavazat szövetkezeti elvnek. Amennyiben ezután a tagsági viszonyt is egy-egy részesedési jegyre váltják át, a szövetkezet lényegében részvénytársaságként működik tovább. Többek szerint éppen ebben rejlik a megoldás veszélyessége. Mert ezentúl a „szövetkezeten" belül is azé lesz a döntő szó, aki a gyűlésen a legnagyobb számot tudja felmutatni. Márpedig a jogosult személyeket nem lesz nehéz meggyőzni arról, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Más szóval, ha már nyereségre nem nagyon számíthatnak, adják el inkább annak a részjegyet, aki mondjuk a névérték egytizedét kínálja számukra. Vagyis, valóban előttünk áll a vidéki vagyon újraelosztódásának időszaka. Lehet, hogy makroökonómiai szempontból ez elfogadható folyamat. Az viszont biztos, hogy a zöld tőkések megjelenésével újra kisemberek ezrei érzik majd megrövidítve magukat. TUBA LAJOS MITŐL LETTEK „MÉRSÉKELTEK" SLOTÁÉK? A második és harmadik nyugati demars még a legmagabiztosabb koalíciós politikusokat is meggyőzte arról, hogy Európa hagyományosan demokratikus része és az Egyesült Államok számára nem közömbös, miként alakulnak Szlovákiában a politikai viszonyok. Úgy tűnik, ezt elsősorban Mečiar miniszterelnök ismerte fel. A szalonképesség látszatának fenntartásában ugyanis elsősorban ő érdekelt, fgy a kormányfő odahatott, hogy a Szlovák Nemzeti Párt képviselőcsoportja ne javasolja a parlamentben a köztársasági elnök államellenes tevékenységét vizsgáló bizottság felállítását. Nem javasolták, és nemzetiék ezt politikai kultúrájuk, kompromisszumkészségük megnyilvánulásaként prezentálták. Sem az egyikről, sem a másikról nincs szó, és ezzel bizonyára még az alkotmányjog művelésének ábécéjét tanulgató Ján Ľupták is tisztában van. A vizsgáló bizottság felállításával legfeljebb azt érték volna el, hogy egy további demars is érkezik Nyugatról vagy (ami még rosszabb) az európai szervezetek „lemondanak" a Tálra-alji államról, és abba a kategóriába sorolnak be bennünket, ahol Románia, Bulgária és Moldávia van. Michal Kováč „bűnösségét" ugyanis csak alkotmánysértéssel tudták volna bizonyítani. Feltehető, hogy a „visszafogottságra" maga Mečiar vette rá Slotáékat. De már meg is kezdődött az államfő elleni küzdelem további „fordulója"; a kormánykoalíció elképzelései értelmében a népszavazást szorgalmazó aláírásgyűjtés eredményét a parlament értékelné ki. Mint tudjuk, a képviselőházi többségnek az aláírás-számlálásban már gazdag tapasztalatai vannak (Macuška-bizottság). így könnyen előfordulhat, hogy a koalíció népszavazást kezdeményez a köztársasági elnök leváltására, és kiértékelését mondjuk Macuškára bízza... AZ ÖNÉRZETES MINISZTERELNÖK. Vladimír Mečiar Németországban járt a múlt héten, és olyan dolgokat mondott az Európai Unió Szlovákiával kapcsolatos magatartásának Pozsony általi értelmezéséről, aminek hallatára enyhén szólva lúdbőrös lesz azok háta, akik számára kedves hazánk Nyugat felé orientálódása. A miniszterelnök úgy kritizálta az EU velünk kapcsolatos megnyilatkozásait, mintha legalábbis Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia és a szervezel többi tagállama lenne kénytelen kilincselni a Szlovák Köztársasághoz való csatlakozás érdekében. Mečiar teljesen elveszítette a mértéket. Nyilván azt gondolta, hogy nem Berlinben fejti ki elképzeléseit, hanem a téglamezei stadionban. „Rólunk akarnak dönteni - nélkülünk." Ez volt az a mondat, aminek nyugati kommentálása, értelmezése majd csak most következik. Ugyanis nem kevesebbet állított Szlovákia „Európába tartó" miniszterelnöke, mint hogy őt a EUtagországok Pozsony iránti magatartása München 1938-as és Moszkva 1968-as diktátumára emlékezteti. Az önérzet-túltengésben szenvedő kormányfő - mint már korábban is oly sokszor - ismét az újságírókat vonta felelősségre azért, hogy az ország politikai vezetése elszigetelődött az EU-országok vezetőitől, magyarán szólva: hogy a nyugateurópai kormányfőktől nem érkeznek meghívók a pozsonyi miniszterelnöki palotába. A nemzetileg még Mečiarnál is önérzetesebb Slota és Móric, valamint a bolsevizmus bukásán kesergő Ľupták pártirodájában, de a moszkvai Kremlben is nyilván kedvező visszhangra talál Mečiar berlini eszmefuttatása. És maximum két héten belül az is eldől, hogy minek minősítik Nyugaton. DURAY ISMÉT ELGALOPPÍROZTA MAGÁT. Az Együttélés elnöke sokszor és előszeretettel alkalmazza a szabad gondolattársítás módszerét. Nemrég is így tett. Rabin izraeli miniszterelnök meggyilkolása kapcsán arra gondolatlársítotl, hogy „nálunk a kormányban vannak olyan típusú merénylők, mint amilyenek Rabin életére törtek". Tény, hogy Szlovákia jelenlegi kormányáról nagyon sok rosszat el lehel mondani anélkül, hogy az embernek attól kellene tartania, hogy állítását nem tudja bizonyítani. Viszont az is tény, hogy Duray Miklóst nem azért választották meg magyarjaink, hogy karakánkodjon, hogy mondjuk Csurka vagy Torgyán stílusában erőteljeskedjék, hanem hogy éljen a parlamentáris demokrácia politikai eszköztárában rejlő lehetőségekkel. Legfeljebb csak az lehet számára az enyhítő körülmény, hogy az utóbbi időben mozgalma is, ő maga is sokat veszített népszerűségéből, és ezt most helyre akarja hozni. Kétségtelen, hogy a mi közösségünkben is vannak választópolgárok, akiknek az ilyen polí tikai stílus imponál. De egyre kevesebben vannak, mert él bennünk a létfenntartási ösztön, és azt tartjuk, mi különbek vagyunk, mint a szlovák szélsőségesek. Mi felismertük a fundamentalizmus veszélyeit. Egy szó mint száz: itt lenne az ideje, hogy Duray Miklós eldöntse, partizánként akarja-e folytatni, vagy politikusként. Mozdonyfütty és vakvágány 1995. november 13. KOMMENTÁRUNK Pomogáts Béla nemrég Kassán szellemes és találó megjegyzéssel illette az előző magyar kormány határon túli kisebbségvédelmi politikáját. A neves magyar személyiség szerint Antallék, Borosék és Entz Gézáék a szellemi és a politikai gőzt nem a hajtóerőbe, hanem a figyelmeztető szerkentyűbe áramoltatták, emiatt a kormánymozdony nem nagyon haladt előre, hanem egyhelyben fütyült, megriasztva, sőt elriasztva a szomszédokat. A Határon Túli Magyarok Hivatalának mai vezetőiről tiszteletkörök nélkül elmondható, hogy azt a bizonyos gőzt a kisebbségi magyar pártok hajtóművébe szeretnék eljuttatni. Elsősorban szakmai segítség révén, amelynek egyik megnyilvánulása volt az elmúlt heti nemzetközi konferencia, ahol kiváló szakemberek elemezték a működő nyugat-európai autonómiákat, másnap pedig kisebbségi magyar politikusok ismertették a közép-európai koncepciókat. Jómagam ilyen eszmecseréken mindig hazagondolok: a hallottakat és a tapasztaltakal ütköztetem a mi pártjaink politizálásával. Több alkalommal, legutóbb az elmúlt héten is nagyon elszomorodtam. Ugyanis nemrég személyesen megismerhettem a dél-tiroli valóságot, most pedig számos kiváló elemzést hallgattam végig, s a kirajzolódó képet pedig magánbeszélgetések során árnyalhattam. Ezek után súlyos taktikai és stratégiai hibákat vélek felfedezni a Magyar Koalíció autonómia-törekvéseiben, ezzel kapcsolatos politizálásában. Ugyanis szemmel láthatóan téves konzekvenciákat vontak le a működő nyugati autonómiákról, általában az autonómia valóra váltásának lehetséges eszközeiről, vagy pedig ezeket a következtetéseket is a napi politizálásnak - választási kampánynak és más belpolitikai megfontolásnak - vetették alá. Négy tény ugyanis mára egyértelmű: nincs a világon két egyforma autonómia modell, csupán általános demokratikus elvek léteznek. Ezért veszélyes az absztrakt autonőmiakoncepció, amely mellőzi a politikai és területi konkrétumokat. A másik az időbeni fokozatosság, vagyis az a tény, hogy az autonómia valóra váltása hosszú folyamat. Egy nagy lépéssel, kinyilatkoztatással, politikai csinnadrattával a világon senki sem ért el semmit. Nem mellékes a harmadik szempont sem, amelynek lényege az, amit Tabajdi Csaba is hangsúlyozott: az autonómia nem csak, és nem elsősorban kisebbségi jellegű és nem feltétlenül etnikum-specifikus, gondoljunk például egyetemi, vallási, vagy önkormányzati autonómiára. S végül az utolsó, talán legfontosabb tény: nem született még és nem is születhet bármiféle autonómia két vagy több partner konszezusa nélkül. Illesszük be ebbe a látóhatárba pártjaink politizálását, s rádöbbenünk a szomorú valóságra. Hely hiányában csak a legjellemzőbb példát említem: éspedig a tavalyi komáromi nagygyűlést, amely egyfajta erődemonstrációként fontos lehetett, ám a fenti okok miatt máig szinte semmit sem segített helyzetünkön. Konkrét autonómiakoncepció híján Nyugaton nem lett több támogatónk, belföldön pedig szinte minden szlovák ellenzéki és más demokrata politikust, és más értelmiségit legalább is elbizonytalanítottunk, mert halvány utalásokat leszámítva a dokumentumok nem teszik egyértelművé a szlovákság számára, hogy törekvéseinket az állam határainak megváltoztatása nélkül kívánjuk valóra váltani, sőt: többféle autonómia életre kellését velük együttműködve kívánjuk elérni. Gondoljunk a szlovákság egy részének érthető vagy érthetetlen gyanakvására és történelmi görcseire, s rájövünk, mennyhe fontos lett volna ilyesfajta egyértelmű utalás a dokumentumban. A walesi Gwyneth Edward hangsúlyozta Budapesten, hogy ők tudatosan nem használták az autonómia kifejezést, mert ez hergelte az angolokat, akik emögött szeparatizmust véltek fölfedezni. A walesiek ezért a központi államhatalom leépítéséről beszéltek, s anyanyelvük, jogállásuk jelentős mértékben megerősödött. A mi pártjaink a rossz következtetésekből adódó hibás politizálás miatt sokáig, nagyon sokáig - Pomogáts Bélára gondolva- szintén csak fütyültek, s nem tudnám eldönteni: vakvágányon, mellékvágányon, netán legalább valamilyen közbülső állomáson. Vannak, akik okultak mindebből, s rájöttek: a radikalizmus csak radikalizmust szülhet, ami súlyos egyéni és közösségi tragédiákat okozó kisikláshoz vezet. Ezért előrehaladni csak a jogállami eszközök sínpárján lehet, ehhez, pedig hazai ás külföldi szövetségesek kellenek. E felismerés eredménye, hogy a Magyar Polgári Párt a Liberális Internacionálé teljes jogú tagja lett, ahol az Együttélésnek megfigyelői státusa van. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig az egyik legtekintélyesebb európai tömörülésben, az EDU-ban szavazati joggal felruházott megfigyelői státusszal rendelkezik. A belföldi elismerés egyik legfrissebb és jellemző példája: a bársonyos forradalomra emlékező pozsonyi nagygyűlés szónokának Bugár Bélát és A. Nagy Lászlót is felkérték, mindketten valószínűleg Besztercebányán is felszólalnak. A mai szlovák ellenzékiek elsősorban őket és mozgalmukat tekintik megbízható partnereiknek. Meggyőződésem: nem az Együttélés programja, hanem jórészt elnökének politizálási stílusa az oka annak, hogy ez a mozgalom nem tölti be sem belföldön, sem pedig külföldön azt a szerepet, amely jelenleg csökkenő, de még mindig nagy számú szimpatizánsai alapján megilletné. Mindannyiunk kárára. Sorsdöntő napok elé nézünk, amikor viszálykodásnak végképp nincs helye. Ám a rossz politizálásnak, a hibás konzekvenciáknak sem. Ha csak hangerőnkre, retorikánkra támaszkodnánk, egykönnyen vakvágányra taszíthatnak bennünket. Ahhoz, hogy sínen maradhassunk - vagyis az államnyelvtörénytervezelet ebben a formában ne fogadják el -, olyan jelzéseket kell leadnunk, amelyet idehaza és külföldön értenek és támogatnak. Ez ma elsősorban politikusaink kötelessége. És felelőssége. SOKSZEMKÖZT Szilvássy József rovata