Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-10 / 260. szám, péntek

1995. november 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJSZ Ó \ 5 | A kulturális minisztérium ajánlata az állami intézményeknek Szerkesztőségünk birtokába jutott az Ivan Reguli, a kulturális minisz­térium tájékoztatási szekciójának főigazgatója által aláírt, október 26-ai keltezésű levél, melyben Ivan Hudec miniszter megbízásából fordul a szervezetek képviselőihez, és leveléhez csatolja az állami intézmények szlovák sajtóban megjelent hirdetéseinek áttekintését. A kísérőlevél le­szögezi: „A reklám és a hirdetés a tömegtájékoztatási eszközök jelentős bevételi forrása. Véleményünk szerint az ön szervezete nagyobb mér­tékben támogathatná a sztovák kormányhoz közel álló sajtót." Ivan Re­guli a Sme kérdésére, vajon kik kapták meg e levelet a következőkép­pen reagált: „A minisztérium ilyen szándékairól szóvivőnk adhat tájé­koztatást.'A levélhez csatolt melléklet felsorolja azokat a hirdetőket (ál­lami intézményeket), amelyek szeptemberben, illetve október első he­tében a Szlovákiában megjelenő 19 időszaki sajtótermékben (központi és regionális napilapokban, esti hírlapokban) tettek közzé hirdetést. A mellékletek egyikében szó szerint a következő olvasható: „Ezt a hirde­tést a Slovenská Republikában vagy az Extra hetilapban ajánljuk elhe­lyezni." Arra a kérdésre, hogy ez a tevékenység összhangban van-e a tárca feladatkörével, Reguli válasza: „Belső használatra készítünk átte­kintést, nyilvántartást vezetünk arról, hogy ki és hogyan használja ki a hirdetéseket az alárendelt szervezeteinkben." Ugyanakkor hangsúlyoz­ta, hogy a minisztériumnak ellenőriznie kell, a szervezetek miként hasz­nálják ki az állami költségvetésből számukra folyósított eszközöket, és „ha valaki hirdetésével olyan sajtóterméket támogat, amely magát kor­mányellenesnek minősítette, akkor felmerül a kérdés, hogy ezek az in­tézmények tudatosítják^, mit is csinálnak". Arra a kérdésre, hogy az ilyen eljárás nem jelenti-e a tömegtájékoztatás gazdasági alapjának és ezzel a sajtószabadságnak a befolyásolását Reguli megjegyezte, hogy „ennek semmi köze sincs a tömegtájékoztatási közeghez". Sme A szlovákok egyetlen problémája A lapnak exkluzív interjút adott Miguel Angel Martinez, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke. Az aláb­biakban ebből idézünk. m Egyesek Európában azt állítják, hogy nem kerülhető el a konf­rontáció Oroszországgal, és erre fel kell készülni. Mások azt mond­ják, hogy mindent meg kell tenni a konfrontáció elkerüléséért. Ön ez utóbbiakhoz tartozik. - Az első csoportba tartozók szükségszerűen jutnak arra a követ­keztetésre, hogy Oroszországot el kell szigetelni, és hogy fel kell ké­szülni az újabb hidegháborúra, esetleg nemcsak a hidegre. Szerin­tem ez teljesen téves nézet. A történelem ránk hagyta a küldetést, miszerint Európát úgy kell építeni, hogy elkerüljük a konfrontációkat. Ez Oroszországgal kapcsolatban nem sokkal nehezebb, mint annak idején Németországgal kapcsolatban volt, tehát sikerülnie kellene. • Szlovákia érzékeny határon fekszik. Gyakran felteszik a kér­dést, hogy Oroszország játszik-e valamilyen szerepet a jövőnkről va­ló stratégiai döntésekben. - Semmi kétségem afelől, hogy Szlovákia az EU bővítésének első fordulójába tartozik. • Szlovákia az Európa Tanács aktív tagja. - Ez egy százszázalékosan európai ország. • Gyakran bírálják a szlovák belpolitikát. Az EU-ban is. - Lehetséges, hogy a bírálóknak nincsenek információik. Szlová­kiának egyetlen problémája van: nagyon kevesen ismerik közvetle­nül az országot. Még a közelmúltig is mindenki Prágát vagy Buda­pestet ismerte. Nagyon kevesen tudtak valamit is Csehszlovákia szlovákiai részéről. Most arra van szükség, hogy minél többen jöjje­nek ide. Európai néppel, demokratikus társadalommal találkoznak. • Ön szerint megoldható az államfő és a kormánykoalíció közötti probléma? - Ez rossz. Erről nem akarok beszélni. Abban bízom csak, hogy ésszerűen, intelligensen és demokratikusan oldják meg. • Ön foglalkozik a kisebbségek helyzetével. Emlékeztetném is­mert kijelentésére, miszerint az államnak jogában áll a kisebbsé­gektől teljes lojalitást elvárnia, a kisebbségeknek viszont joguk van az állam életében való teljes értékű részvételre. - Szerintem Szlovákiában igyekeznek megoldást találni erre a kérdésre. Szlovákia azon államok közé tartozik, amelyek aláírták az ET kisebbségvédelemről szóló keretegyezményét. A harmadik vagy a negyedik ország az önöké, amely ezt ratifikálta. Az egyetlen, amit elvárhatok, hogy további országok is követik. • A szlovákiai magyarok bírálják az alternatív oktatás modelljét és a nyelvtörvénytervezetet is. - Nem ismerem részletekbe menően ezeket a kérdéseket. Tu­dom viszont, hogy a szlovák kormány és a parlament az ET szak­értőihez fordult, és kijelentették, hogy ajánlásaikat figyelembe ve­szik. Ezért optimista vagyok a tekintetben, hogy elfogadható megol­dás születik. Národná obroda, Juraj Alner Bizalommal Macuskához KOMMENTÁRUNK „ Mindenkinek joga van emberi méltósága megőrzéséhez", olva­som a Szlovák Köztársaság Alkot­mányában. „Ötéves gyermek, mentális retardáció" (magyarán hülyeség vagy féikegyeiműség), mondja az alkotmányos válság okait kutató parlamenti bizottság elnöke a kihallgatásra beidézett újságírónak. És el kell ismerni, hogy nálunk valóban körvonala­zódik már valamiféle alkotmá­nyos válság, ha egy parlamenti vizsgálóbizottság egy Emberrel szemben ilyen hangnemet en­gedhet meg magának. A koronát erre a társalgásra azzai tették föl, hogy a bizottság elé beidézett új­ságírónak visszaadták a tőle másfél évvel ezelőtt „ismeretlen tettesek által elrabolt" táskáját, habár azt eddig még a rendőrség sem tudta előkeríteni, hiába nyo­mozott utána. Mit jelent ez? Tatán egy csen­des figyelmeztetés a független új­ságíróknak és egyes ellenzéki képviselőknek, hogy lakásfeltö­rés, kocsilopás és egyéb perzekú­ciókat követően forduljanak biza­lommal Dušan Macuškához, az 1994. évi ún. alkotmányos vál­ság okait firtató parlamenti bizott­ság elnökéhez, mert ő lesz az, akinek „ismeretlen tanúktól" hite­les információi vannak arról, hogy ki verte meg František Mik­ioškót, ki verte meg Peter Tóthot, a Sme napilap újságíróját, ki lop­ta el éjszaka egy magyar parla­menti képviselő autójáról a kere­keket, amikor neki reggel Stras­bourgba kellett volna indulnia, mi a háttere annak, ha egy érvényes gazdasági szerződés ellenére ez vagy az a nyomda megtagadja egy független napilap nyomását, miért szakad meg olykor - ké nyes témák megvitatása közben - a telefonvonal­Hasonló dolgokat egyszer már átéltünk. Akad még olyan újság­író a szerkesztőségünkben, akit 1989 előtt beidéztek az ŠtB po­zsonyi székházába - kihallgatás­ra. Akadnak olyanok, akiknek csak a Mély úti pártházban kellett számot adniok megjelent vagy meg sem jelentetett írásaikról. E sorok íróját is letartóztatták és őrizetbe vették alig egy évvel a bársonyos forradalom előtt. Tény viszont az, hogy a pártállam ide­jén az ŠtB-sek nem verték meg, nem rabolták ki, nem tegezték és nem hülyézték le az újságírókat, az egész játék csak arra ment ki, hogy megfélemlítsék (akár bör­tönnel is) őket. Ha most, néhány nappal a „bársonyos forradalom" hatodik évfordulója előtt visszagondolok arra, hogyan is alakulgatott a saj­tó- és véleménynyilvánítási sza­badság az elmúlt hat évben, ak­kor, ugye, sok pozitívumról nem­igen lehet említést tenni. Nekem inkább az jut az eszembe, hogy mondjuk az Új Szó volt az egyet­len napilap, amelynek fizetnie, éspedig sok millió koronát kellett fizetnie azért, hogy formális-jogi szempontból is függetlenné vál­hasson. Óhatatlanul felmerül bennem annak a tévés műsorve­zetőnek az esete is, akit alig egy hónappal a „bársonyos" után ül­döztek ki a tévéből, mert a nem­zetiségi kérdésről szóló vitát nem a Matica slovenská ízlésének megfelelően vezette. Ettől a sike­res akciótól a szlovák nemzeties­kedők vérszemet kaptak, a sajtó­szabadsággal élve először a Nový Slovákban, majd a Kondorban és most a Slovenská Republikában támadják a szabad sajtót, követe­lik a független sajtó korlátozását, az önálló véleménnyel rendel­kező újságírók felelősségre voná­sát, annak ellenére, hogy Mečiar az első menesztése után lépten­nyomon esküdözött: ő mindig megvédi az újságírókat, a függet­len sajtót. Alig egy éwel később viszont már arról beszélt, hogy az időközben elhunyt Roman Zele­nay átadott neki egy olyan listát, amelyen számos külföldről (a ma­gyarországi származású zsidó So­ros György által?) pénzelt újság­írók szerepelnek. Ilyen és hasonló támadások szellemében minket már konkré­tan és név szerint lehuligánoztak (ami az értelmező szótár szerint annyit jelent, hogy ellenforradal­mi terrorakciókra könnyen kap­ható személyek vagyunk), milita­rizmussal és nem tudom, hány bűncselekmény elkövetésével megbélyegeztek - alighanem ab­ban is bizakodva, hogy akad né­hány soviniszta, verekedésre csak ürügyet kereső gazember, aki majd ellátja a bajunkat, kilök minket a robogó vonatból (mint ahogy ezt megtették már a Cse­madok elnökével vagy Ús zor kö­zelében néhány magyar fiatallal), esetleg leönt minket benzinnel, majd megdob egy égő gyufával... FEKETE MARIAN Legyünk Slomadok? A Csemadok helyzetével kapcsolatos aggasztó híreket oivasva mindig eszembe jut egy történet, amely idén júliusban esett meg ve­lem a VTV magántelevízió stúdiójában. Az ismert washingtoni kerek­asztal-beszélgetés után, a péntek esti 2+1 című műsorban volt sze­rencsém(?) szerepelni Dušan Slobodník úrral. A vita kemény volt, mint mindig, s utána pár percig még folytattuk az eszmecserét. Akkor mondtam Slobodník úrnak: aljas dolog, amit a Csemadokkal csinál­nak, nevezetesen, hogy megígérik, de nem adják meg a jogos támo­gatásnak még a morzsáit sem. Slobodník úr erre az alábbi mondattal válaszolt: nem is fogjuk támogatni, amíg nem lesz Slomadok a neve. Mi ez, hogy Csemadok? - kérdezte felindultan. A szuverén szlo­vák állam nem fog egy „csehszlovakista" szervezetet támogatni. A magam részéről: no comment. CSÁKY PÁL Meglepődni lehet... Párizsban hetek óta pusmogtak arról, hogy majd minisztereket menesztenek, esetleg cserélnek, a botrányoktól, sztráj­koktól, koalíciós vitáktól meggyengült ka­binetet átalakítják. Arra azonban aligha számított valaki, hogy a Juppé-kormány fogja magát, és testületileg lemond. Meg­lepődtek a politikusok, megdöbbentek a polgárok, „megijedt" a tőzsde, a pénzpiac. Aztán kiderült: a kormány nem veszett el, csak „csinosabb", karcsúbb lett, tehát, nincs is miért izgulni... Meglepődni viszont folytonosan lehet. Franciaországban is. Mondjuk azért, mert Chirac államfő az új kormány megalakítá­sával nyomban Juppét bízta meg, mert ő nyomban be is mutatta új csapatát, mert a csapat nem is olyan új - ám főleg azért, mert az ötödik köztársaság történetében nem volt rá példa, hogy a kormány a költségvetési vita kellős közepén lelép. Valami ilyesmi máshol, más formában történt meg: a napok­ban épp a jólétinek nevezett osztrák társadalmat rázta meg a bü­dzsé, a deficitcsökkentés körüli hercehurca, amely koalícióbon­táshoz, parlamenti önfeloszlatáshoz, idő előtti választások kiírá­sához vezetett. Azaz komolyabb következményekhez, mint Franciaországban, ami egyrészt abból is adódhatott, hogy Auszt­riának mint.EU-ifjoncnak új kihívásokkal, „maastrichti elvárá­sokkal" kellett szembenéznie, s hirtelen jó pár milliárdos, Brüsszeltől követelt pluszkiadással. Bár Franciaország távolról sem újonc az Európai Unióban, problémái és a Chirac-Juppé duó hirtelen irányváltása is valahol összefügg a maastrichti elvá­rásokkal. Nem véletlen, hogy mindketten két évig terjedő nad­rágszíj-megszorító politikát helyeztek kilátásba, mondván: ad­dig mindenképp ki kell egyenlíteni a költségvetési hiányt. 1997 végén ugyanis a maastrichti szerződés értelmében veszik majd szemügyre az EU-kormányok az. egyes országokat: vajon me­lyek teljesítették a szigorú pénzügyi feltételeket, melyek léphet­nek ki bátran az 1999-re tervezett európai gazdasági és monetá­ris unió felé. Pénzügyi szakértők viszont az utóbbi időben nem­egyszer adtak hangot aggodalmuknak, hogy Franciaország, ha eddigi gazdasági-pénzügyi politikáját folytatja, képtelen lesz tel­jesíteni a csatlakozás feltételeit, illetve ilyen értelemben utolérni az - a költségvetés keretében ugyancsak szigorú spórolásra készülődő - éllovas Németországot. Persze balgaság lenne azt állítani, hogy kizárólag Maastricht készteti összeurópai takaré­koskodásra és költségvetési fegyelemre az egyes nyugati orszá­gok kormányait, mint ahogy - eszesebbek megállapításait idéz­ve - a magyarok sem cipelik a Bokros-csomagot, mi sem hor­dozzuk majd az előirányzott 27 milliárdos csinos deficitből adó­dó terheket kizárólag azért, hogy Brüsszelnek hízelegjünk, meg­feleljünk az integrációs feltételeknek. Visszatérve Párizsba: nyilvánvaló, hogy a lemondás a fél évet élt hatalmas Juppé-kabinet kudarcát jelenti, másrészt viszont új lehetőséget, új kezdetet biztosít Franciaországnak, majdan Jup­pénak is. Aki abban reménykedik, hogy a Balladur-párti minisz­terekkel a háttérben jobban boldogul majd a parlamentben - el­végre a már-már rebellis törvényhozók felé tett gesztusként is ér­tékelhető a kabinetkarcsúsítás, a „hűség" alapján kiválasztott is­meretlen és sokszor „inkompetensnek" minősített miniszterek eltávolítása. Ám új lehetőségek nyílnak Chirac számára, is, aki­nek népszerűsége az utóbbi hetekben a mélyponton állandósult. Nem csodálkozhat, hisz' politikai irányváltása azt a benyomást kelti, hogy tudatosan csapta be a választókat. A takarékoskodást jelölte meg elsődleges célként, holott korábban a szociális prob­lémák megoldását sürgette, amit, ugye, nehezen lehet össze­egyeztetni a spórolással. Állami juttatásokat, a legfőbb veszély­forrásnak számító munkanélküliség csökkentését, a minimálbé­rek és nyugdíjak emelését ígérte a miniszterelnökkel együtt, ehe­lyett adóemelést, a közalkalmazottak bérének befagyasztását he­lyezték kilátásba. Ha mindehhez hozzáadjuk a Franciaországot rettegésben tartó terrorhullámot (amellyel szemben, úgy tűnik, tehetetlen a párizsi vezetés), a franciák többsége által is elutasí­tott atomrobbantási kísérleteket, és persze Juppé kínos lakásbot­rányait... Egyes párizsi vélemények szerint egyszerűbb módon, sima minisztercserékkel is meg lehetett volna oldani a kormányátala­kítást. Ám mind Chiracnak, mind Juppénak szüksége volt egy látványos lépésre, amellyel demonstrálhatták: a vezetés reagál a kihívásokra, bírálatokra, és tettre kész. Figyelembe véve a nyu­gat-európai feltételek diktálta prioritásokat, ezek a tettek aligha boldogítják majd a panaszos szavú polgárokat. AHOGY ÉN LÁTOM j! Pozsonyi utca, Moszkvai Út Normális körülmények között csak az újságok kisszínes „rovatában" ka­pott volna helyet a hír, hogy nemzeti érzelmű szlovák politikusok, újságírók, művészek egy csoportja tu­tajokon hajózva gyönyör­ködte végig a Vág folyót övező festői tájat. Szlováki­ában azonban nem normálisak, hanem egyre inkább normalizálódottak (van-e, ki nem emlékezik a 40 évesnél idősebbek közül erre az 1968 után szárnya­kat kapott kifejezésre?) a viszonyok. Igy a tutajexpedíció értékelését illetően is ketté­szakadt a társadalom. A kormánypártiak lélegzet­visszafojtva lesték a vállalkozásról érkező híreket, jobb sorsra érdemes televíziós alkotók és kormány­pártinapilap-riporterek pedig „vették a lapot", és többoldalas riportokban lihegve számoltak be a legszlovákabb folyó végigtutajozásának minden mozzanatáról. Szem nem maradt szárazon, és dagadt a folklór­orientált honfikebel. Az már más kérdés, hogy az ellenzéki sajtó meg­kontrázta, sőt rekontrázta az akciót. Komoly tanul­mányok jelentek meg a jelképek jelentőségéről. Egy kiválóan képzett liberális szociálpszichológus arról írt takaros dolgozatot, vajon a tutaj mint köz­lekedési eszköz kellő hitelességgel jelképezheti-e a szlovákiai modernizációt. De a humoristák is alaposan kiaknázták a téma nyújtotta lehetőségeket. Ha akarnánk, se tudnánk letagadni, hogy bő 50 év alatt Európának e tájain kiemelkedően fontos szere­pet kaptak a jelképek. Fél évszázad hosszú idő, úgyszólván a sejtjeink alkotórészévé vált a jelké­pek tisztelete. Igaz, a sarlót, a kalapácsot és a vörös zászlót újabban mellőzzük, szimbólumok nélkül azonban a magára valamit is adó szlovák hazafi ne­hezen tudja elképzelni az életet. Mit mondjak? A minap műanyagból fröccsöntött Cirillt és Metódot láttam felakasztva egy lakásban. Ott, azon a helyen lógtak a konyhakredenc felett, ahol annak idején a szocialistamunkabrigád-tagság ezüst fokozatának elnyerését tanúsító oklevél függött bekeretezve. Ennyit a jelképek pórnép általi nélkülözhetetlen­ségéről. Ami még csak hagyján lenne, hiszen nagy szlovák Š.-ék családjában senki sem tanult esztéti­kát. Egyébként is, nem ők tehetnek róla, hogy nem bronzból, netán márványból megszoborva forgal­mazzák kis hazánkban a két szentet. Amellett azonban még én sem tudok közömbösen elsiklahi, hogy a szlovák nemzet egy részének jelkép­mániáját már a nemzetközi politikában is akceptálják. Az történt, hogy néhány nappal a köztársasági elnök Amerikából való visszatérése után miniszterelnökünk is útra kelt. Ö nem Nyugat felé utazott, hanem - mit ad isten - Moszkvába. És az Orosz Föderáció főváro­sában az a megtiszteltetés érte a Szlovák Köztársaságot, hogy fővárosáról, Bratislaváröl utcát neveztek el. Prágáról elnevezett utcája eddig is volt Moszkvá­nak. Lehet, hogy a szlovák ügy iránt teljességgel el­lenségesen viseltető pragocentristák műve volt, hogy a jelképek iránt egyébként még nálunk is fo­gékonyabb szovjet honatyák annak idején elszabo­tálták a jelképileg valóban fontos lépés megtételét. Szlovákia lakossága tudomásul vette a mulasztás pótlását, és mint minden kérdésben, még ebben a lát­szólag jelentéktelenben is két pártra szakadt. Az egyikhez tartozók örvendenek a megtiszteltetésnek, és a fiatal állam nemzetközi helyzete szilárdulásának bi­zonyítékaként fogják fel. Az ellentétes nézetet képvi­selők is örülnének a szerencsének. Örülnének, ha mondjuk 10-15 év múlva került volna rá sor. Amikor­ra talán majd eldől, milyen ország lesz Oroszország. Én egyelőre attól tartok, hogy Vladimír Mečiar ­cserébe a Bratyiszlavszkaja ulicáért - Slota és Ľup­ták segítségével hozzáfog a Moszkvai Üt építésé­hez. És félő, hogy az már nem jelképes út lesz, ha­nem a régi nyomvonalat követi. Bárcsak ne lenne igazam!

Next

/
Thumbnails
Contents