Új Szó, 1995. november (48. évfolyam, 253-277. szám)

1995-11-09 / 259. szám, csütörtök

1995. november 9. KULTURA ÚJ SZ

Ó JJ EGY MÉLTATLANUL ELFELEDETT FESTOMUVESZ Gróf Batthyány Gyula képei Székesfehérvárott Október 22-én népes közönség előtt nyílt meg a gróf Batthyány Gyula festőművész műveiből rendezettyűjteményes kiállítás a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház Szent Korona Galériájában. Századunk magyar képzőművészetének e tragikus sorsú mestere Batthyány Lajosnak, az első felelős magyar miniszterelnöknek a dédunokája. Születési helye és ideje mindmáig tisztázatlan: egyes források szerint 1887-ben Ikerváron, mások szerint 1888ban Budapesten született. A fiatal Batthyány Gyula pályája ígéretesen indult, Vaszary János tanítványa volt, majd a párizsi Julian Akadémián, később Münchenben, Angelo Jank magániskolájában tanult. 1914-ben állított ki először az Ernst Múzeumban, Beck Ö. Fülöp társaságában. Ekkor 118 képe került a közönség elé, s a szakma elismeréssel fogadta. Ettől kezdve rendszeres résztvevője a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok és főképp az Ernst Múzeum kiállításainak. Gyakran szerepelt külföldön is egyéni és cáoportos kiállításokon, ahol - a magyar szecesszió élvonalába tartozó alkotóként különböző díjakat nyert: 1916ban San Franciscóban ezüstérmet, 1930-ban és 1944-ben Barcelonában aranyat, az 1930-as párizsi világkiállításon pedig bronzérmet. Tevékenyen részt vett a művészi életben, 1922-ben bicskei birtokán művésztelepet szervezett, és mint pedagógus támogatta a fiatal tehetségeket. Elismert díszlet- és jelmeztervező is volt, az 1920-as években a Nemzeti Színháznak dolgozott. Illusztrálta Csokonai Vitéz Mihály, Herczeg Ferenc, Kisfaludy Károly és mások műveit. A II. világháború idején érdeklődése a magyar történelem felé fordult, s ekkor alkotta meg például a „Képek a magyar múltból" c. rajzsorozatot. 1945 után ez az ígéretes pálya azonban derékba törött. A művész sorsa tragikus fordulatot vett, elkezdődött származása miatti üldöztetése és megaláztatása. Budapesti lakásából kitelepítették, a családi otthon, a polgárdí kastély leégett, de szerencsére hűséges inasa, Szabó László (aki később személyi titkára volt) a nagy felfordulásban megmentette a családi hagyaték egy részét, benne a művész alkotásait is. Ő fogadta be a kisemmizett Batthyány Gyulát, aki nála lakott, amikor 1951-ben koholt vádak alapján (kémkedéssel gyanúsították) 5 éves börtönbüntetésre ítélték. Ekkorra idegileg teljesen összeroppant, s a hárshegyi elmegyógyintézetbe került, ahol elhagyatottan 1959ben hunyt el. A Farkasréti temetőben nyugszik. Mindebből adódóan 1945 után a művész teljesen eltűnt a köztudatból, származása miatt nevét szinte bűn volt emlegetni. A Hatvani Galéria törte meg a csendet, amikor 1984ben tárlatot rendezett a festőművész hagyatékának hozzáférhető részéből Egykori otthonában, Polgárdiban szintén rendeztek egy szerényebb kiállítást, majd 1992-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum mutatta be munkásságát. A mostani székesfehérvári kiállítás anyagát a már említett Szabó László által megmentett hagyaték és a Magyar Nemzeti Galériából (itt 11 műve található), valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumból kölcsönzött művek képezik. A megnyitón részt vettek a Szabó család tagjai is. A Batthyány családról a város polgármestere, dr. Nagy István emlékezett meg, majd Péntek Imre - a kiállítás egyik létrehozója - felolvasta Pogány Ö. Gábor művészettörténésznek, a Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatójának méltatását, aki betegsége miatt nem vehetett részt a megnyitón. E mostani kiállítás anyaga tulajdonképpen az életmű ma Magyarországon hozzáférhető „lehető legteljesebb töredéke", ahogy azt Péntek Imre a kiállítás katalógusában írta. Hadd fejezzem be mondanivalómat az ő szavaival: „Azt hiszem, a látottak önmagukért beszélnek. Pedig a hihetetlenül gazdag oeuvre - jelzik ezt a Polgárdiban kapott fényképalbum festményreprodukciói - tényleg csak töredékesen vannak jelen. Ki tudja, hány kép került külföldre és lehet a hazai magángyűjtők birtokában. Ám így is, ez a felfedező jellegű kiállítás is figyelmeztet: Batthyány Gyula életműve nincs a helyén, nine s rangjához méltóan értékelve a századelő és a két világháború közötti időszak képzőművészetében. Valódi festői kvalitásainak elismerése - nem beszélve emberi, politikai rehabilitációjáról - vajon meddig várat magára?" A kiállítás november 22-ig tekinthető meg. L. JUHÁSZ ILONA Régmúltunkról, történészszemmel A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület az idén rendezte a tizedik találkozóját. A tapolcai tanácskozáson részt vett néhány szlovákiai magyar történész is, köztük a kassai Lukács József. - Lukács úr, milyen volt, mit adott a résztvevőknek ez az eszmecsere? - Egyesületünk első találkozóin nem voltam jelen, de az 1991-es Sankt Gallen-i óta rendszeres hallgatója, egyben előadója vagyok a szemináriumoknak. Hasznos eszmecserék ezek, hiszen amint azt az egyesület már az indulásakor is leszögezte, minden célja pozitív. Azaz külső nyomástól mentesen, a legtisztább tudományos szellemben igyekszünk tanulmányozni és kideríteni mindenekelőtt a magyar nép vagy népek igazi eredetét, őshazánkat (vagy őshazáinkat), rokonainkat. Nem utasítunk vissza semmiféle elméletet, azonban elvárjuk, hogy a bizonyítékok és az érvek szigorúan tudományos alapon álljanak. Teljes tisztelettel vagyunk úgyszintén az emberiség nagy családjának többi tagjai iránt, miközben elvárjuk tőlük ugyanezt a tiszteletet velünk, népünkkel szemben. Úgy érzem, ebben a szellemben elemezgettük egyebek között az ősi magyar hitvilág szimbolikái szerkezetét, a zoborvidéki és dunamocsi magyarok etnikai-embertani képét, a honfoglalás egyes katonai kérdéseit, régmúltunk dél-kaukázusi nyomait, a magyar nyelv „kódolt" üzeneteit. - Ön milyen témakörben tartott előadást? - A Hernád menti avarságról beszéltem. Tudniillik a Hernád völgyében, Kassa környékén több helyen is avar temetőket tártak fel, amelyek bizonyítják az avarok egykori itteni létezését. Az öt feltárt temető közül tavaly a bárcaival foglalkoztam, most pedig a Koksó-Mindszent határában lévőről mondtam el az eddigi ismereteimet, illetve vetítettem le a tényeket bizonyító diafelvételeket. Ennek a temetőnek a feltárását 195960-ban dr. Pásztor János, a Kelet-szlovákiai Múzeum archeológusa vezette. Összesen 96 sírt tártunk fel akkor. Az előadásom iránti érdeklődésből azt szűrtem le, hogy van igény a többi temető feltárása közben szerzett tények és tapasztalatok feldolgozására is. Mindezt szívesen teszem, hiszen az egyesületünk ilyen összejövetelein elhangzó előadások bekerülnek a könyv formájában megjelenő szöveggyűjteményekbe, tehát hasznát vehetik majd az utánunk jövő múltkutatók is. Eddig öt munkám, pontosabban öt előadásom és képanyagai kerültek így az egyesület tulajdonába, s abból három már nyomtatásban is megjelent. - Jövőre hol folytatják a munkájukat? - Mivel Tapolca rendkívül jó házigazdának bizonyult, úgy döntöttünk, a tizenegyedik találkozónk is ott lesz. Hogy mennyien leszünk ott, azt nehéz előre tudni, mert az élet kiszámíthatatlan, viszont ha azt veszem, hogy az idén három világrész tizenkét országából 165-en tartották érdemesnek a részvételt ezen az összejövetelen, akkor szinte biztosra veszem, hogy a folytatás is hasonló lesz. Azon honfoglalásunkkal és előzményeivel akarunk foglalkozni. GAZDAG JÓZSEF í Kis NYELVŐR Rövid vagy hosszú? Nyelvünk hangtani arculatának egyik jellegzetessége, hogy minden rövid hanggal, legyen az akár magán-, akár mássalhangzó, egy hosszú áll szemben, s az időtartambeli különbségnek szóalak-megkülönböztető szerepe van. Más a kor, és más a kór, más a var, és más a vár, más a hal, és más a hall. A különbségnek nyelvtani szerepe is lehet: más személyt és igemódot fejez ki például a véd, megint mást a védd igealak. Ez a jelenség sok más nyelvben is megvan, noha a környezetünkben csupán a magánhangzók tekintetében találunk rá példát, mégpedig a szlovák, a cseh, a szerb, a horvát, a német nyelvben. A mássalhangzóhosszúságnak ilyen hangalakmegkúlönböztető szerepe a világ számos egzotikus nyelvében megtalálható: a számunkra ismertebbek közül például a finnben. A rövid-hosszú szembenállás nyelvünkben nem minden hangra nézve egyforma jelentőségű. Vannak hangok, amelyekben ez az ellentét csak néhány szóra terjed ki. Ilyenek például magánhangzóink közül a felső nyelvállásúak. A rövid u, ü és i hangoknak a hosszú ú, ű és í hangokkal való szembenállása kevés szót érint, s ezek is gyakran eltérő nyelvtani alakot képviselnek, így összekeverésük veszélye akkor sem áll fönn, ha a hosszúsági különbséget elhanyagoljuk. Nehéz például elképzelni, hogy bárki is összetéveszthetné az egykor a ruhamosáshoz használt eszközt jelentő sulyok szót a súly főnév többes számú súlyok alakjával, vagy a tan szó birtokos személyjeles tanuk alakját a tanú főnév többes számával, a tanúk-kai. Csak szójátékban képzelhető el az olyan kapcsolás, amilyet egy régi pesti hirdetésben találunk: a Ditrichsteinről elnevezett rovarirtó szert a következőképpen reklámozták: „Shakespeare drámát, Ditrichstein poloskát irt." Annak, hogy a mindennapi beszédben a rövid u, ü, i és a hosszú ú, 0, í gyakran egybemosódik, más okai is vannak, azon kívül, hogy a megkülönböztetésnek igen csekély a nyelvi szerepe. Ilyen például az, hogy nyelvjárásaink nagymértékben különböznek e háromhárom hang fölhasználásában. Van olyan tájszólásunk is, amely a hosszú ú, ű és /' hangot egyáltalán nem ismeri; más vidékek nyelvében viszont a hosszú hangok a köznyelvi és más nyelvjárásokbeli rövid u, ü, i helyén is elfőfordulnak. E tájnyelvi háttér magyarázza, hogy még a választékos köznyelvet használók beszédében is gyakori az ú, ű, í rövidítése, vagy olykor az u, ü, i nyújtása. Nemcsak a közemberekében, hanem egyebek közt a nyelvészeti diszciplínákat tanító egyetemi oktatókéban is. Az ilyen időtartambeli ingadozásokat a beszélt nyelv jellemzőjének kell tekintenünk, s létezésüket tényként kell elfogadnunk. Ha ugyanis ezeket a köznyelvben hibának minősítenénk, akkor alighanem mind a tizenötmillió magyar ember beszédét hibásnak kellene tartanunk. Más a helyzet azonban a nyelv írott változatával: itt a rövid és a hosszú magánhangzók összecserélése természetesen helyesírási hiba. Az u, ü, i időtartam-ingadozásának hangtani okai is vannak. Míg ugyanis a többi magánhangzó rövid és hosszú változata között nemcsak időtartambeli, hanem minőségi különbség is van, addig az u, ü, i esetében a hosszúságon kívül más érzékelhető különbség a rövid és a hosszú változat között nincs. Ezért van az, hogy az a és á vagy az e és é hangokat nem szokás összecserélni, s az o : ó, ö: ő hangokat is ritkán (e ritka példák közül megemlíthetjük a kormány, pósta, kőrút szubstandard formákat, melyeknek köznyelvi alakja kormány, posta és körút). És még egy megjegyzés: ez az időtartambeli ingadozás semmiképpen sem tekinthető nyelvi romlásnak, hiszen e tekintetben a magyar köznyelv sohasem volt egységes. Hogy kialakul-e a jövőben nagyobb fokú egység, az kérdéses. Hacsak úgy nem, hogy a hosszú ú, ű, /'eltűnik nyelvünkből. Ezt persze nem szeretnénk; nemcsak azért, mert hangrendszerünk három hanggal lenne szegényebb, hanem azért sem, mert ezzel a jelenleg hangrendszerünk minden tagjára kiterjedő rövid-hosszú szembenállás ereje gyöngülne meg. Persze ha ez bekövetkezne, ebben sem lenne semmi rendkívüli. A nyelvekből gyakran tűnnek el hangok, nem ritkán szűnnek meg fontos szembenállások, s ettől még ezek továbbra is kitűnően alkalmasak a legmagasabb rendű gondolatközlésre is. LANSTYÁK ISTVÁN EGY SZÍNHÁZI FESZTIVÁL MARGOJARA Magunkra hagyatva... Véget ért egy nemzetközi színházi fesztivál. Túrócszentmártonban. Hetvenhárom éves múlttal, „amatőrök" odaadó hitével, a színpad iránti szeretettel. Profik és amatőrök találkozhattak újra, hogy értékeljék egymást és önmagukat, hogy véleményt és élményt cseréljenek. Befogadva értékeket, másságot, nyelveket. Öt ország színjátszói vettek részt, további két országnak voltak jelen képviselői, 23 csoport, ebből négy nemzetiségi. A színpadon 8 nyelven hangzott fel a színjátszás hangja. Magyarul is. Véget ért egy fesztivál. Színházi fesztivál, amely, függetlenül jelenünk politikai és kisebbségellenes viszonyaitól, megérdemelte volna az odafigyelést. A mi figyelmünket is! Még néhány nap eltelte után is keserűséggel veszem tudomásul, hogy médiáink nem tartották említésre, saját színházi mozgalmunk tisztelt képviselői, saját színházi fesztiválunk szervezői, mozgalmunk értékelő szakemberei részvételre méltónak. Pedig lett volna hol, kitől és mit tanulni. Azt például, hogy hogyan kell és lehet egy fesztiválra érkező csoportot fogadni. Azt, hogy a vendéglátó létesítménynek és színháznak, a szervezőknek és színpadi dolgozóknak hogyan kell és lehet segíteni az odaérkező csoportot, hogy a fellépésük optimális körülményei biztosítva legyenek. Azt, hogy miképpen lehet és kell értékelni a bemutatott teljesítményt, hogy azzal ne sértsék a munkát végző tagokat. Azt, hogy hogyan kell felkészülnie az értékelő zsűritagnak az értékelésre. Mert mindez nem a pénzen, az anyagiakon múlott, hanem az embereken, a szervezőkön, az értékelőkön. Véget ért egy fesztivál. Martin, Scénická žatva '95. Nemzetiségünk képviselőjének, a Jókai Napok nagydíjasának, a losonci Kármán József Színkörnek a részvételével. Magyarként mentünk oda, kötelességünknek tekintve a részvételt, a képviseletet, bizonyítandóan azt, hogy nem vagyunk másodrendűbbek, mint színház- és színpadszerető szlovák barátaink. Lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatom, nem vallottunk szégyent. Előadásunkat vastaps zárta, s magyarul nem tudó profik és amatőrök gratuláltak rendezőnek és csoportnak. A játékért, az élményért. Elmentünk egy fesztiválra. Anélkül, hogy előtte (és utána) szóbeli, erkölcsi támogatást kaptunk volna azoktól, akiktől ezt leginkább vártuk, elvárhattuk volna. Tudom, okok és gondok vannak bőven. A teljes lapot kitölthetné felsorolásuk. Politika, feszültség, pénzhiány, elfelejtett állami dotáció, nyelvtörvény stb. Adakozzunk, mentsük meg,... hangzik el naponta a magunkhoz intézett felhívás. Kérdezhetném, kinek, minek, ha még azt sem értékeljük, amink van, ha azokat sem becsüljük, akik szép beszédek helyett a tényleges munkát és eredményeket igyekeznek felmutatni, azokat sem, akikben ott a hajlandóság, hogy a magyarokra ne ellenségként, hanem emberként nézzenek. Rendezőnket jelenlegi elfoglaltsága távoli helyhez köti, fizikailag, szellemileg egyaránt. Mégis kötelességének érezte, hogy eljöjjön. Láthatóan fáradtan, de ott volt velünk a színpadon és segített. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, s ezt tudták mások is. Nem is ezért mentünk el. Nem vigasztal az sem, hogy kategóriánkban mások sem nyertek. Övezi mindezt egy különös csönd, mely azért tud beszélni. De elértük azt, hogy odafigyeltek ránk. Hogy olyan kedvességgel, segítőkészséggel vettek körül, melyet máshol, ahol ezt inkább elvártuk volna, csak töredékében kaptuk meg. Ez a fesztivál azért él, „...mert nem adminisztratív módon jött létre, hanem - mint az önkéntes művészeti tevékenység szerkezete - a színjátszók lelkesedéséből és akaratából" - olvashatjuk a műsorfüzet előszavában. E fesztivált is a színjátszók hozták létre, s most volt mondanivalójuk egymásnak. Kár, nagy kár, hogy ezt közülünk csak azok láthatták és érezhették, akik vették a bátorságot ahhoz, hogy elmenjenek, eljöjjenek. PUNTIGÁN JÓZSEF MICROGRAMMA BIBLIOTÉKA Gallértalan köpönyeg Az ember olykor azt hinné, hogy népdal- és népmesekincsünk mind be van hordva a szellemi kincstárba, hogy a szorgalmas néprajzosok és gyűjtők már nem találhatnak új mesét, anekdotát, népdalt. Hogy ez koránt sincs így, az újabb és újabb gyűjtési eredmények igazolják, amelyek mindig szolgálnak meglepetésekkel. A D. Kovács József által a közelmúltban kötetbe szedett és a Microgramma Kiadó által megjelentetett tizenkilenc népmese, illetve anekdota gyűjtési helye Gömör és Nógrád, pontosabban néhány kis falu: Sávoly, Dobfenek, Panyidaróc, Fülekkovácsi, Rárósmúlyad és Hidegkút. E vékonyka kötet is arról tanúskodik, hogy élnek még tájainkon a gazdag hagyományok, s van mit gyűjteni. „Jóllehet mulasztásaink honi magyarságunk prózai hagyományainak feltárása és bemutatása terén nem csekélyek, némi megnyugvással könyvelhetjük el a hiánypótlás minden újabb állomását" - írja a kötet bevezetőjében B. Kovács István régész-néprajzkutató. A Gallértalan köpönyeg meséit Králik Róbert humoros rajzai illusztrálják. (k-y)